Pi élete

Több dolgot is tudnék írni a filmről, de egyiket sem tudnám elég jól átadni; úgy érzem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy teljes egészében megértsem, nem hogy át is adjam azt, amit éreztem, miközben néztem. Ja, igen, tetszett.

Azért is kiemelkedő alkotás a Pi élete, mert annyi, de tényleg, annyi tekintetben lett volna lehetőségük az alkotóknak elrontani. Az alapötlet is elég rázós, hogy egy egész estét betöltő filmbe szorítsuk bele ezt a nagyon nehézkes és talán vontatott történetet, amiben egy fiú egy tigrissel együtt hánykolódnak mentőcsónakjukban. Talán ezért is van ott a lenyűgöző látvány, ami tényleg eszméletlen, nem is igazán hiszem, hogy az »Avatárt« leszámítva van még olyan film, amit van értelme 3D-ben nézni. A Pi élete talán azért jobb kicsit az Avatárnál, mert itt nem képzeletbeli világot látunk, nem képzeletbeli lényeket. Azonban ahol az igazi buktató lehetett volna, az a vallás és a hit témaköre, amire ráadásul merészen ráültetik az egész történetet. És mégis, annyira egyben van, annyira hibátlan. (Oké, második vagy harmadik megnézésre biztosan észrevennék hibákat, de most még a rózsaszín ködben úszom.)

– Sok-sok éve nem beszéltem már Richard Parkerről. Na és mennyit mondott el a dologból Mamadzsi?
– Annyit, hogy a történetétől istenhívő leszek.

Nagyon megérintett a történet, és talán hívő nem lettem tőle, de az biztos, hogy a vallást egy olyan ablakon keresztül mutatta meg, amilyenen keresztül úgy láttam, mint előtte még sosem. Már önmagában emiatt megéri beülni a moziba, a látvány, a történet, a mese, a fordulatok pedig mind-mind csak ráadás, és miután felkapcsolnak a fények, te pedig szeded a kabátodat, egyszerűen kevésnek érzed magad a nagyvilághoz képest, és rádöbbensz, hogy semmit sem tudsz, semmi sem az, aminek látszik.

Egy szó mint száz, hihetetlenül tetszett a film, először néztem meg, de tuti, hogy nem utoljára.