Nagyon sokszor tapasztaltam már, idén főként, hogy az élet (sors, végzet, nevezd, aminek akarod) mindig vicces labdákat dobál az ember elé. Ezzel kapcsolatban egy rövid történet.
Harmadikos koromban (általános suli, nagyjából 1997-et írhattunk) szüleim elég sokáig dolgoztak, testvéreim szintén, így nagyjából hatig-hétig egyedül voltam otthon. Nem volt ebből baj, viszont egyszer egy banális véletlennek volt köszönhető, hogy nem akkor mentem haza, amikor éppen betörők pakolták ki a lakást. Elég nagy volt a dráma, elvitték az otthon tartott készpénzt (1997, akkor még nem rohangáltak az emberek MasterCarddal), tévét, videót (tudjátok, az a szalagos izé), szétkúrták a bejárati ajtót, egyebek.
Ezért jött a családi döntés: Gáborka megy kollégiumba, és csak hétvégén lesz otthon, amikor mindenki más is. Egy amúgy menő hetes iskolában kezdtem a harmadik évet, Budán, egy hatalmas faiskola mellett. A hely igazából egy kollégium volt, ahol tanárok foglalkoztak velünk, napközben pedig hagyományos általános iskolában ücsörögtünk. Egészen jó eredményeim voltak abban az évben, mert a délutáni foglalkozásokon kötelezően tanulni kellett a tanárokkal, nem csak leckét csinálni. Volt sok velem korú, fiúk-lányok, egy rakatnyi program. Ezt csak ma ismertem fel, de szerintem a legtöbb gátlásomtól abban az évben szabadultam meg. Mai fejjel persze tudom én, hogy az egy jó dolog volt vagy lehetett volna az életemben, de akkor annyira kirángatott a megszokott világomból, hogy nem voltam annyira boldog miatta. Egy évet húztam le ott, utána elköltöztünk és már nem volt indokolt, hogy ott legyek. (Meg nem is igazán akartam.)
A Köpönyeg karácsony alkalmából egy tucatnyi sportszert ajándékozott egy gyermekotthonnak. Kosár-, pingpong-, tollaslabdák valamint -ütők és hasonlók. Ketten vitték volna el az ajándékokat, elvileg egy másik kollégám lett volna a szerencsés, de végül úgy alakult, hogy én mentem helyette. Amikor mondták, hogy Hűvösvölgyi út 175. a cím, valamiért ismerősen hangzott, de nem tudtam miért. Rágugliztam, és hoppá, egy faiskola mellett van. Akkor már kezdett derengeni, miért lehet ismerős, amikor mentünk oda, persze rögtön beugrott az összes emlék: a hatalmas focipálya, a sok fenyőfa, az épületek, a konyha illata, a nagy közös helyiség és hasonlók.
Furcsa volt; teljesen véletlenül alakult így, hogy éppen én mentem oda. Egy helyre, amit talán már el is felejtettem, pedig az életem egy darabját ott éltem le. Sok emlék köt oda, és habár nem feltétlen kellemes emlékek, sosem rossz helyként vagy rossz időszakként emlékeztem az azóta gyermekotthonná alakult hetes iskolára és az ott töltött időre.