Láblógatós, vízközeli nyaraláshoz a legjobban az elő- és az utószezont szeretem. Ilyenkor általában még vagy már nincs kánikula, így sokkal élvezhetőbb az idő, jóval kevesebb az ember és jellemzően az árak is barátságosabbak. Idén júniusban volt szerencsénk eljutni egy hétre Törökország kedvelt üdülőhelyére, Alanyába. Élménybeszámoló!

Repültünk Turkish Airlines-szal!

Törökországba, egész konkrétan Alanya és környékére eggyel bonyolultabb repülővel eljutni, mint bármelyik európai városba. Legegyszerűbben és legolcsóbban a török Turkish Airlines, illetve a szintén török, ám fapados Pegasus Airlines légitársaságok jöhetnek szóba, jellemzően isztambuli átszállással.

Eredetileg a Pegasus járatára szólt a jegyünk, de valamilyen utolsó pillanatos variálás miatt átraktak minket egy Turkish járatra, amit nyilván egyáltalán nem bántunk, mert ott a jegy tartalmazza fedélzeti ellátást, meg az átlag low-cost légitársaságokhoz képest 2-3 kategóriával kényelmesebb is.

(Apró kitérő: a járatunk a variálás miatt Bécsből indult, ami miatt eleinte nagyon morc voltam, de végül rájöttem, hogy a bécsi indulásokat is érdemes keresni utazás tervezésekor. A Népligettől kb. 2,5 óra alatt kint volt a busz a reptéren, és még buszjeggyel együtt is olcsóbb volt odajutni, mint pl. taxival Ferihegyre. A bécsi reptéren meg ingyen osztogatják a félliteres vizeket, amivel eddig semelyik másik reptéren nem találkoztam.)

A Turkish amúgy nagyon király volt: kényelmes ülések, amúgy is könnyedén ki tudja nyújtani az ember a lábát, de megkaptuk a szárny melletti, vészkijáratos, extra lábteres üléseket, ahol szinte lehetetlen az előtted ülő székét lábbal megérinteni; a fedélzeten remek kaja és pia, nagyon kedves légiutas-kísérők, tiszta és csillogó-villogó fedélzet stb.

Ebédre egy jól fűszerezett grillcsirkét kaptunk, zöldségekkel és krumplipürével, hozzá egy kis saláta, desszertnek valamilyen krém és egy kis pohár (elvileg) forrásvíz, meg nekem egy viszkikóla, mert „ki van fizetve“.

Ami kicsit zavaró volt, hogy még a műanyagot is műanyagba csomagolják, a kaja végén az otthoni kb. egyheti műanyag-szemetemet adtam vissza a kukába és ez a mennyiség egyébként Alanyára is nagyon jellemző volt, az alapján, amit egyhetes ottlétünk során tapasztaltam. Egy átlag finn vagy svéd szerintem már a gépen szívinfarktust kapott volna, látva, hogy mindezt első blikkre egy nem is szelektív kukába gyűjtik.

De ami a kajánál is menőbb volt, az az ülések hátába épített „szórakoztató központ“, amely tulajdonképpen egy táblagép, rajta végtelen filmmel és zenével vagy a kíváncsibbaknak mindenféle infóval a repülőútról, térképpel és kameraképekkel kiegészítve. A film- és zeneválaszték elég nagy volt, adtak hozzá fülest vagy akár a sajátját is használhatta az ember, egy hosszú, 8-10 órás úton ez simán életmentő lehet, de erre a 2 órás útra is jópofa volt:

Milyenek a törökök?

Szuper kedvesek. Tényleg, nem tudom eléggé visszaadni, hogy egy hét alatt ennyi kedves, segítőkész, barátságos és remek vendéglátó emberrel szerintem egész életem során nem találkoztam. Míg itthon ha már mosolyog egy eladó vagy a pultos, akkor már örülünk, hogy milyen kedves, addig kint az utolsó eldugott kebabosnál is kihúzzák előtted a széket, és ugyanolyan kedvesek veled, mint az ezeréve oda járó helyi haverjaikkal.

A szállodánkban ugyanez volt: egy kis háromcsillagos hotel, ami megbújt a sok négy- és ötcsillagos között, cserébe egy kedves család üzemeltette, az utolsó napokban már szinte mindenkit név szerint szólítottak, és ragaszkodtak hozzá, hogy csoportképet csináljanak velünk, meg persze, hogy jövőre is menjünk hozzájuk.

Ehhez még hozzájön, hogy imádják a magyarokat. Akárhányszor meghallották, hogy magyarok vagyunk, rögtön megkezdődtek az „á, mádzsár, gyere, gyere, ócó, lehet alku, Atila pasa, barátok“ és hasonló körmondatok, illetve párszor beszélgettünk a helyiekkel, és a legtöbben azt mesélték, hogy ők a magyarokat és a törököket egy eredetűnek tartják, akik szerintük másfele mentek a világban, de szerintük egy nagy család vagyunk, ezért is szeretnek minket nagyon. Persze lehet, hogy minden turistának ezt mondják, de kifejezetten úgy tűnt, hogy komolyan gondolják.

Az már csak külön poén volt, hogy a szakállam és a nem (csak) idén barnult bőröm miatt szinte mindenhol helyinek néztek, törökül beszéltek hozzám, és meglepődtek, amikor angolul válaszoltam.

Milyen az idő? Na és a víz?

A mediterrán éghajlat miatt szinte mindig jó idő van, a helyiek december és március között tartják a téli szezont, ilyenkor átlag 10-15˚C körül, márciustól novemberig viszont 20, 30 és 20˚C között mozog a hőmérséklet, ami júliusban éri el a tetőfokát. Emiatt tényleg jó az elő- és az utószezonban menni, már csak azért is, mert hihetetlenül erős a nap, júniusban, 50 faktoros naptejjel, napernyő alatt is sikerült leégnünk.

A tenger kristálytiszta, viszont amikor mi voltunk, szinte minden nap borzasztóan szeles volt a part. A tengerpart nem homokos, hanem nagyon apró szemű, sóder jellegű kavicsos, ami nem rosszabb a homoknál, viszont durván fel tud melegedni, és mivel a víz is elég kavicsos, így a Decathlonban beszerzett kb. kétezer forintos vízicipő nagy szolgálatot tesz, de nélküle is megoldható a fürdés. Tengeriherkentyűk, különböző életminőségre veszélyes élőlények nem nagyon voltak.

Mi a Kleopátra-parton szálltunk meg, itt nagyjából 22 török líráért (kb. 1200 Ft) egész napra lehetett bérelni két nyugágyat, napernyővel és asztalkával (amin még hamutartó is volt, emiatt nem igazán volt tele cigarettacsikkel a part). A víz közelében nem a legjobb az ételkínálat, viszont a napernyős emberek járkálnak körbe, és pár líráért lehet venni náluk hideg üdítőt, fagyit, de akár a közeli büfékből is odahozzák a megrendelt ételt. Akárcsak Bulgáriában, a monokinizés itt is népszerű.

Mit lehet csinálni Alanyában?

Tulajdonképpen nem sokat: enni, inni, fürödni és pihenni. Ami ebben a formában egyáltalán nem igaz, mert van egy libegő, amivel fel lehet menni a várba; meg lehet nézni a Vörös Tornyot vagy a kikötőt, ahonnan akár hajókázni is indulhat az ember; van pár barlang, egy szép folyó és persze végtelen bazár a hamisított vagy kétes eredetű termékek tucatjaival.

Habár Alanya egyáltalán nem fiatal város (egyes leletek szerint már i. e. 20 000-ben is lakott volt), népszerű turisztikai célponttá a 60-as években vált, főként a törökök körében, akik a Damlataş-barlang állítólagos gyógyító hatása miatt kezdték látogatni. 1998-ban indult be igazán a buli, amikor megnyitott a reptér, sokan a munka reményében ideköltöztek és az elmúlt két évtizedben azóta is rohamosan fejlődik, növekedik a város, óriási turisztikai komplexummá fejlődve. Az ottani fotókon látszódik, hogy szinte évről évre bújnak ki az újabb szállodák, apartmanházak vagy vendéglátóipari egységek. Sokat elmond, hogy az első modern szállodát 1958-ban nyitották meg, de 2007-ben már több mint 1600 szálloda várta az ide utazókat.

Én nagyjából négy részre tudtam bontani a várost a látottak alapján:

• van egy rész, ahol kb. a helyiek laknak, és annyira nem zsúfolt szállodákkal,
• van egy rész, főként a Kleopátra-part környéke, ami a fürdésről, a bulizásról, a vendéglátó-helyekről és egyéb szórakozási lehetőségekről szól,
• van egy rész, a város keleti részén, Gazipaşa felé haladva, ami inkább az apartmanokkal és olyan fajta szállodakomplexumokkal van tele, ahol egy 5 fős családnak ki sem kell mozdulnia a tökéletes pihenéshez és
• van a központi rész, a majdnem ezer négyzetkilométernyi bazárral.

Kint török lírával lehet fizetni, de az eurót is elfogadják, sőt, kifejezetten kedvelik. Itthon nem annyira nehéz lírát beszerezni, de kint az eurót és a dollárt jobban váltották, mint itthon a forintot lírára.

Kiknek lehet jó nyaralóhely?

Éppen a fentiek miatt nekem végig olyan élményem volt, hogy Alanyát bárkinek szívesen ajánlanám. Ha a haverjaitokkal mennétek bulizni, inni, kajálni és fürdeni, jó választás. Ha a családot vinnétek valahová, ahol lehet csinálni ezt-azt, de azért főként pihenésre van lehetőség, szintén jó választás. Ha a pároddal mennél romantikus nyaralásra, nem tudsz mellé lőni. Ha csak egymagad mennél, szintén jó úti cél lehet.

Van-e ott jó kebab?

Nekem elég meglepő volt, hogy egyáltalán nem volt sok kebabos, pedig arra számítottam, hogy minden második sarkon hallani fogom a hagymacsípősmehet helyi változatát, de igazából a nagykörúton 10 perc sétával több török büfét találni, mint kint.

Elég sok „mindenes“ étterem van, ahol amerikai, olasz, spanyol, svéd és egyben mexikói konyhát kínálnák, bárhol azt mondanám, hogy az ilyen helyeket érdemes kerülni, de mivel elég érzékenyek a konyhára, több étteremben is láttuk, hogy a nagy választék itt nem elriasztó, egyszerűen próbálják kiszolgálni az átlag turista igényeit.

Amit viszont találtunk helyi éttermet, az kifejezetten jó volt, a kebab kicsit másfajta, mint itthon, de egészen hasonló.

Itt gyorsan megjegyeznék három dolgot:

• döner: jelentése forgó (akárcsak a gírosznak),
• kebab: bármilyen hús, amit nyárson sütöttek,
• dürüm: palacsinta-alakú tészta, ebbe tekerik bele a húst ha nem tálat fogyaszt az ember.

Ennélfogva a döner kebab a forgónyársra húzott, grillezett húst jelent, amiből van tál és van dürüm. Viszont a kebab lehet bármilyen más nyárson sütött, pl. rablóhús-szerű étel is, amit páran benéznek az étlapokon kint.

A török konyha amúgy nagyon sok újdonságot nem hozott, mert az itthoni, igazi török gyorséttermekben elég sok fogást lehet látni. A padlizsánt nagyon szeretik, a joghurtos dolgokat szintén, a kenyérhez is kenyeret esznek és a húst is hússal. Nekem amúgy kifejezetten bejön a török konyha, pláne, hogy szinte mindenben van krumpli, nem feltétlenül mint köret, inkább mint kiegészítő az ételben.

Négy kedvencem lett, amire nagyon rákaptam kint.

• A török tea. Már Marokkóban is imádtam a mentaleveles, meleg teát, ami akármilyen hihetetlen, de sokkal jobb a nyári melegben, mint a hideg italok. Errefelé kis, tulipán-alakú pohárban adják a fekete teát, aminek funkciója is van: a kis tealevélkék lent maradnak a pohár alján. Nagyon népszerű ital, szinte mindenhol, ahol helyieket látsz, biztosan a kezükben vagy a kezük ügyében van a kis pohár.
• Az ayran. Ez tulajdonképpen egy ital, joghurt vízzel hígítva egy csipetnyi sóval. Tudom, elsőre nem hangzik nagyon csábítónak, és sokan nem is kedvelték az utastársaink közül, de nekem kifejezetten bejött, a húsos, zsíros ételekhez nagyon jól esik. A helyiek ezt is előszeretettel fogyasztják, a repülőn kb. a gép feléhez érve már nem tudott adni a sztyui, mert elfogyott a három nagy üveg, ami be volt készítve.
• Gözleme avagy a török pizza. A neve persze csak azért, hogy a turisták egyszerűen megértsék a koncepciót, de amúgy semmi köze a pizzához. Mi úgy jegyeztük meg a nevét, hogy „gőz zsemle“, de zsemléhez sincs sok köze. Egy vékony tésztát megsütnek, töltelékként vagy darált hús vagy a helyi kecskesajt és egy kis fűszer (petrezselyem, spenót) kerül bele, esetleg ezek keveréke. Nagyon laktató, nagyon finom, a legtöbb helyen helyiek készítik és fillérekért árulják.
• Az édességek. Legtöbb utastársunknak ez sem nyerte el annyira a tetszését, de én kifejezetten imádom a baklavát, a sekerparét és az összes többi török édességet. Legtöbbje mézes, nedves és édes.

Kalandos utunk, autóbérléssel

Kitaláltuk, hogy a nagy pihenés mellett azért menjünk egy napra kalandozni is: béreltünk autót. Egészen konkrétan egy 1997-ben gyártott Suzuki Jimny-t, amit amúgy lehetetlen elpusztítani (erről majd még később), de azért látszott, hogy az elmúlt évek során többen megpróbálták.

Maga a bérlés is kalandos volt: egy utcai utazási ügynök már napok óta csábított minket, míg aztán beadtuk a derekunkat. Végül egy hoteltől kaptuk meg az autót, összesen 45€ volt egy napra, biztosítással, de ez önmagában az autó teljes értékét is reprezentálta.

Persze egyáltalán nem bántuk meg: elmentünk megnézni a Dim-folyót, ahol nem ültünk be a turista-csalogató éttermekbe, hanem tovább menve a hegyen megállapodtunk egy kis kerthelyiségnél, ahol tradicionális kis puffokon és asztalkáknál ettük a gözlemét, amit a család anyukája csinált hátul a kertben. Megnéztük a Dim cseppkőbarlangot és még továbbmentünk a Sapadere vízeséshez. Időközben megálltunk egy helyen nézelődni, ahol egy néni kvázi megetetett minket, és mindösszesen párszáz forintnyi líráért vettünk nála teát, mézet és mindenféle hasonló jóságot. A méz amúgy annyira finom, hogy széfben tartjuk itthon.

Az utazás legjobb része mégis az volt, amikor az megszakadt egy hangos durranás, és a szélvédőt beterítő sáros víz miatt. Visszagurultunk egy benzinkútig, ahol segítettek nekünk (a kút vezetője behívott az irodájába, meghívott minket teára és segített, amíg javították az autót). Szegény Suzuki szerintem soha nem volt szervizben, és a még gyári hűtővíz csöve gyakorlatilag szétrobbant. Pillanatok alatt megjavították 70 líráért, amit vissza is kaptunk a szállodában, ahonnan béreltük az autót, és már mehettünk is tovább. Az egynapos utazás vége felé egy elég vadóc, nem igazán kiépített útszakaszon mentünk.

Bármikor újra mennék, és igazából sokkal olcsóbban jött ez ki, mint a Jeep Safari néven futó program, amely során egy terepjáró platójára felpakolnak 10-15 embert, bömböl a zene, és elvisznek jól összesározni meg versenyezni.

Ez volt a járgány amúgy:

Mi egyéb van még, amit érdemes?

A bejegyzés se lehet végtelen hosszú, így csak egy rövid felsorolás.

• Kalózhajózás: egésznapos program, 15-20€ körül/fő, egy elég felejthető ebéddel és hangos zenével. Nem rossz, de abszolút kihagyható. A kalózhajók éjszakára kikötnek, és amolyan night clubokká válnak.
• Csónakázás: ez már inkább, a kikötőben mindenkivel lehet bizniszelni.
• Török fürdő: én nem voltam, de a többiek elmesélése alapján felejthetetlen.
• Parasailing: szintén nem voltam, de elég menőnek tűnt, simán kipróbálnám, ezt is elég sok helyen lehet.

Nem írtam róla, de a bazárok elég durvák. Szinte mindenből van a nagyon olcsó, kicsit gagyibb kialakítás, amin azért közelről megmondod, hogy hamis, és van egy kicsit drágább, az eredetihez képest még így is megszégyenítően olcsó hamisítvány, amiről akárhogy nézed, ha nem értesz a termékekhez, nem fog leesni, hogy hamis. Azt már mindenki maga döntse el, hogy akar-e itt vásárolni, de hihetetlen mennyiségű termékpalettát kínálnak.

Az árakról még egy gyors gondolat: mindenki eladta itthon, hogy a törököknél minden ingyen van, főként az arany, de hát az ételek is. Az ételek valóban olcsóbbak kicsit az itthoni árakhoz képest (ha kisebb városokba, falvakba megy az ember, akkor jelentősen), de az arany, az éttermek, a szórakozóhelyek egyáltalán nem olcsóbbak, viszont nem is sokkal drágábbak. Amiért majdnem minden helyen viszont kicsit többet kértek, mint itthon, az az alkohol volt. A szállodák nagyon vegyesek, időben foglalva egy háromcsillagos elég jó áron kifogható, de azért a négy- és ötcsillagosok árát kint is megkérik.

Itt pedig 91 kép Törökországból, amit jómagam fotóztam.

Összességében: Törökország könnyen lehet, hogy a legjobb nyaralóhely. Nincs annyira messze, de szinte egész évben jó időben várja az oda utazókat; sok a programlehetőség, szinte mindenki megtalálja a neki valót; a kicsit bonyolultabb-költségesebb kijutás után kint egyáltalán nem drágább az élet, mint itthon; a gyönyörű tájak, a tenger, a sok mézédes gyümölcs és a finom ételek pedig már csak hab a tortán. Én minden másodpercét imádtam, ez volt az első olyan nyaralásom, ahol utolsó nap azon járt az agyam, hogy milyen jó lenne még két hétig maradni.

A web2 helyét először az app-boom, majd a fintech, a proptech és a hasonló szolgáltatások vették át. A készpénzfelvétel sokszor tud körülményes lenni, főként akkor, amikor külföldre utazol. A pénzváltóknál jellemzően mindig buksz egy kicsit és habár szinte mindenhol lehet már kártyával fizetni, de éppen elég hely van ahhoz, hogy az ember mindig tartson magánál kis kápét. A Revoluttal ezek miatt szinte sosem kell többé aggódnod.

Ezt az írást alapvetően arra hegyezem ki, hogy külföldi utazásnál mekkora szabadságot ad a Revolut, de emellett számtalan más szituáció is van, amikor nagy hasznát veheted.

Oké Mefi, de mi az a Revolut?

Saját maguk úgy mutatták be a szolgáltatást, hogy forradalmi (revolutionary) és hogy a jövő megérkezett. Persze láttam már ezt elég sampon, WC-papír és fogkefe csomagolásán ahhoz, hogy hidegen hagyjon a szöveg, de amikor kipróbáltam az appet, azt gondoltam, wow, a bankolásnak így kellene működnie. Mindig.

A Revolut egy fintech termék, banki szolgáltatásokat kínál, de a banki szolgáltatásokhoz képest alternatív módon, az egészet digitális alapokra helyezve.

Ezzel még mindig nincs sokkal előrébb az ember, így még egyszerűbben leírva: letöltöd az appet, megadod az adataidat, a bankkártyáddal „feltöltöd“ a számládat és már kész is vagy. Hogy mit tud az app? Fogadhatsz és küldhetsz pénzt, a postaköltséget kifizetve kaphatsz egy Mastercard vagy VISA kártyát, amit az appen keresztül tudsz kezelni, és amivel bárhol ingyenesen veszel fel készpénzt a megadott összeghatárig.

És ez mennyibe kerül?

Ingyen van. Egészen konkrétan két csomag közül lehet választani. A Standard csomag jelenleg az alábbiakat tudja:

• Ingyenes UK bankszámla
• Ingyenes euró-alapú IBAN számla
• Interbank középárfolyam alapú pénzváltás
• Ingyenes banki átutalások 26 országba
• Ingyenes készpénzfelvétel, havonta 200£ vagy 200€ értékig.
• Ingyenesen (kivéve a postaköltséget) 1 bankkártya és 1 virtuális bankkártya.

Akinek ez kevés lenne, választhatja a Premium előfizetést, mindössze havi £6.99 (kb. 2500 Ft) összegért, ezzel jár minden, ami a Standard csomagban van, és még:

• Ingyenes készpénzfelvétel, havonta 400£ vagy 400€ értékig.
• Premium bankkártya, ingyenes, gyors kiszállítással.
• Ingyenes utasbiztosítás.
• Elsőbbségi, 24/7 ügyfélszolgálati támogatás.
• Ingyenes „eldobható“ virtuális kártyák. (Minden fizetés után új kártyaszámot kap.)

Oké, de ez miért éri meg a Revolutnak?

Egyrészt elég szép summát keresnek a kártyatársaságok (pl. Mastercard) bankközi jutalékaiból, ami minden fizetés után számolódik. Másrészt elég sok Premium előfizetjük van,
és ha még ez sem lenne elég, van egy elég menő üzleti szolgáltatás-csomagjuk is, aminek azért borsosabb az árazása (bár még így is nagyon versenyképes).

Ezért jó külföldön a Revolut

Külföldön amúgy is kártyával praktikus fizetni, a legtöbb hazai bank jól vált, de vannak helyek, ahol nem szívesen adod oda a kártyádat, mert nem vagy benne biztos, hogy holnapra nem kerül orosz hekkerek kezébe a száma.

A magyar bankok többsége a külföldi készpénzfelvételért elég borsos árat számol fel (akár több tízezer forint is lehet). Vannak kivételek: az UniCreditnél pl. az összes országban a saját számlád kondíciói szerint vehetsz fel készpénzt a villám-logós automatákból, így például Ausztriában vagy Olaszországban.

Ezt a pár kivételt leszámítva azonban maradnak a jól kinéző pénzváltók a kezelési költséggel, a mogorva kezelőkkel és a bukó árakkal, meg a sarki eldugott pénzváltók, ahol jól váltanak, de kicsit mindig izgulva mész be.

Hogy működik?

Letöltöd a mobilalkalmazást, három perc alatt regisztrálsz a személyes adataid megadásával, a személyid vagy útleveled elő- és hátlapjának valamint önnön arcodnak lefotózásával és már készen is állsz.

Elég gyakran csinálnak ingyenes szállítást, én is egy ilyen akciót fogtam ki, amikor megrendeltem a kártyát, ami 5 nap alatt itt is volt.

Pénzt akár utalással, akár bankkártyás fizetéssel is tehetsz a számládra. A bankkártyás fizetés a legegyszerűbb, ilyenkor a saját hazai bankkártyádat adod meg, és a kártyás váltás kondíciói érvényesek, amik jellemzően mindig jobbak, mint a sarki pénzváltóké.

Három külföldi úton használtam (»Montenegróban«, »Törökországban« és Franciaországban), mindenhol gond nélkül. Néha van olyan, hogy egyik-másik ATM nem eszi meg a kártyát, de mindig találni olyat, ami igen. Hihetetlenül kényelmes, hogy nem kell pénzt váltanod, és mondjuk azon agyalnod, hogy ha marad török lírád, akkor itthon visszaváltsd. A reptéren az első automatát kifosztod, és ha pénzszűkében vagy, csak újra feltöltöd a számlád, és keresel egy automatát.

Ami fontos: a Revolut számlád „natív“ pénzneme az angol font. Ha valamelyik automata azt kérdezi, hogy „váltson-e pénzt“ készpénzfelvételnél, mindig azt az opciót válaszd, hogy ne (without conversion) vagy ha ilyet nem mutat, akkor a GBP opciót. Ez azért fontos, mert a Revolut az aktuális interbank középárfolyamon számol, míg az ATM-eket üzemeltető bankok szinte mindig fix tarifával és egy akár 10%-os kezelési költséggel, amivel elég rosszul járhatsz.

Ha párban utaztok, és mindkettőtöknek van kártyája, akkor növelhető az ingyen felvehető pénzösszeg.

Ami még nagyon jó

• Pénzküldés revolutos barátaid között: ha a haverjaid is használnak Revolutot, és mondjuk szétdobnátok a sörözés árát, de ilyet „nem tud a pénztárgép“ a szórakozóhelyen (ez egy létező dolog, habár engem is meglepett), akkor egy valaki kifizeti, a többiek pedig nagyjából három kattintással tudnak ingyenesen pénzt küldeni a fizetőnek.
• Pénzküldés nem revolutos barátaid között: valaki nem használ Revolutot? Semmi baj, létrehozhatsz egy kártyás fizetési linket, amit átküldesz, a haverod a biztonságos felületen megadja a kártyaadatait és már ott is a számládon a pénz.
• Láthatatlanság: ez persze erős túlzás, de ha pl. nem szeretnéd, hogy a bankod lássa, mire költöd a pénzed (mert mondjuk dohányzol, lottózol, sportfogadásokat kötsz stb., ami mondjuk egy lakáshitelnél kizáró tényező lehet), de nem is szeretnél mindig KP-val rohangálni, akkor csak tegyél pénzt a Revolut számládra, és tiéd a világ. (A Revolut ettől függetlenül nem alkalmas a dollármilliárdos kokainüzletek bonyolítására.)
• Készülékbiztosítás, kriptovaluták, hitel és minden egyéb: ezek mind-mind megtalálhatók az alkalmazásban, azt is ígérik, hogy a Premium előfizetők hamarosan a legtöbb reptéri lounge-ba is beülhetnek kártyájukkal.

És még sok minden más, amikről például ebben a cikkben is olvashatsz.

Merre tovább?

A Revolut mellett létezik még egy tucatnyi hasonló szolgáltatás, és egyértelműen látszódik, hogy a bankolást ebbe az irányba kell elvinni. Kényelmes, gyors, hasznos és mindezt egy gyönyörűen működő alkalmazással kapod meg.

Habár van MNB-s hatósági vizsgám (hosszú történet, egyszer talán elmesélem), de azért nem a bankvilágban dolgozom, így simán lehet, hogy valamit egy nálamnál hozzáértőbb szemével elég otrombán fogalmaztam meg, ez esetben sorryvagyok, és szívesen fogadom a helyesbítéseket.

A Ludwig Múzeum legalább öt éve a listámon van, de valahogy sosem jutottam el a nekem tetsző időszaki kiállításokra. Az idei nyár budapesti slágere pedig egyértelműen a sok új Duna-parti hely, így a PONTOON és a Valyo Kikötő. És ha már megnéztük ezeket, megnéztünk még néhány másik parti party helyet.

Ludwig Múzeum

Engem teljesen meglepett, hogy a Ludwig tulajdonképpen 1989 óta létezik. Állandó tárgyait a Ludwig-házaspár ajándékai teszik ki, innen is a neve. 2005 óta az impozáns Művészetek Palotájában terül el potom 3300 m²-es területen.

Ebben a kortárs buliban a legjobb, hogy simán engednek fényképezni, sőt, kicsit szerintem szándékosan is úgy vannak kirakva a darabok, hogy a hipszter fiatalok insta fiókjain jól mutasson. Ami szintén a kortárs bája, hogy nagyjából 3 percig fotózgattam egy széket, mert annyira jól mutatott, aztán leesett, hogy az csak a teremőr széke, semmi köze a kiállításhoz.

Az aktuális kiállítások közül leginkább Erwin Wurm – Egyperces munkák, a szobrászat mint program tetszett. Ennek lényege, hogy szinte mindegyik kiállítási tárgyhoz kell egy vagy két ember, hogy valamilyen módon szobor legyen a lerakott teniszlabdákból vagy betonnal kiöntött WC-tisztító flakonokból. Vagy mint ezen a képen, ahol két műanyagvödröt nyomok a fejemre rakott műanyag tállal a falnak, egyensúlyozva az ezek közé ékelt kosárlabdát, hogy az árnyékom egy majdnem tökéletes négyszöget zárjon be.

Az egész múzeum nagyon tetszett, szinte minden darab érdekes vagy izgalmas és ehhez hozzájárul a MÜPA gyönyörű épülete is, örülök, hogy végre eljutottam, még ha kicsit későn érkező is voltam.

Valyo Kikötő

Aztán rögtön néhány perc sétára a Ludwigtól, a Soroksár felé ferde ívben haladó HÉV, a Rákóczi híd és a Duna között pihen a Valyo Kikötő, ami minden bizonnyal az egyik legjobb dolog, ami idén történt a Duna-parton.

Ehhez rögtön egy kis kiegészítés: a Város és Folyó (röviden Valyo) egyesült a fővárosi Duna-partok menőbbé, élhetőbbé, elérhetőbbé tételén dolgozik. Ahogy írják is az oldalukon, a Duna Budapest legkarakteresebb természeti kincse, jelenleg azonban utak és használaton kívüli területek határolják, szinte megközelíthetetlen és ha a partján beszélgetnél pár itallal, akkor ezt vagy az éjjel-nappaliból beszerzett borral és illegál híd alá vonulással vagy a Dunakorzó bármelyik borsos árú bárjában teheted meg. Az emberek meg amúgy is elfoglalják a Duna-partot, minden este tucatnyi fiatalt látni az üveg borocskákkal az alsó rakpartokon, és a Valyo akciócsoportja pont ezekre a helyszínekre tervez, készít élhetőbb megoldásokat.

Istencsászár, hogy van a Valyo, és emberek ezen dolgoznak, félre ne értsen senki, de szerintem rémciki, hogy ehhez egy már-már underground mozgalom kell, ahelyett, hogy a főváros maga szervezne ilyen lehetőségeket.

Hovatovább, a Valyo Kikötő egy szinte lakatlan teürleten nyugszik: van pia, lehet kártyával fizetni, repohárban kapod az italt, és amíg kifejezetten nem kéred, nem nyúlnak a szívószálhoz, és mindenféle tákolt-bákolt padszerűségeken ücsörögve nézheted a naplementét, élvezheted a hűvöst, a szúnyogokat valamint az esti pesti fényeket.

A belvároshoz képest kicsit persze kieső helyen van, de egyáltalán nem nehéz megközelíteni. A Soroksári út környékéről amúgy évek óta mondom, hogy 15-20 év múlva lehetne a menő, felhőkarcolós, üvegből és betonból épület modern budapesti városrész, de sajnos a városkép-felügyelet nem szokott megkérdezni.

PONTOON

A PONTOON amolyan mini nyári fesztivál: lazaság, szabadság, jóféle pizza és ezt is a környezettudatos, szívószálmentes és repoharas megközelítés jellemzi. Erre a Duna-parti szánsájnhepineszre azzal dob rá egy lapáttal, hogy konkrétan a Lánchíd pesti hídfőjének lábánál van, ami azért valljuk be, ízlések ide vagy oda, de mégiscsak Budapest egyik legszebb látnivalója. Pláne este.

A Lánchíd esti fényei mellett iszogatni, bárgyú műanyagszéken ücsörögni és hallgatni az éppen fellépő zenészeket – nos, ennél csak rosszabb elfoglaltságot tudnék kitalálni a tavaszi-nyári-őszi estékre. Pláne, hogy ott van a pizza, amit a Blitz süt, igazi kemencében (ezúton is tiszteletem a kánikulában ott dolgozóknak!) így külön pluszpont, hogy a sok fröccsnek meg lehet ágyazni egy finom szelet pizzával.

A PONTOON egyetlen hátránya, hogy elég pici a hely, viszont nagyon nagy az érdeklődés, emiatt sokszor már alig van ülőhely a part mentén. Ráadásul sokszor lábtartónak, kisasztalnak és táskatartónak használják a székeket, így minden buli a „szia, szabad ez a szék“ mondattal veszi kezdetét. Vagy ácsorgással. Vagy mindkettővel.

Kabin (és Wasser)

Aki a Valyo Kikötőt messzi helynek bélyegzi, az a Szúnyog-szigeten (avagy Népszigeten) megbújó Kabinra már-már könnyen ráakaszthatja a vidék jelzőt. Persze mindez csak viszonyítás kérdése, jelen esetben ahhoz képest, hogy hol lakik az emberfia.

Újpest-Városkaputól egy kényelmes 15 perces sétára az elsőre kicsit ijesztő, de amúgy teljesen okés Újpesti vasúti hídon keresztül lehet eljutni a két egymás mellett lévő szórakozóhelyhez. A híd alatt balra a Wasser, jobbra a Kabin húzódik.

Mi tulajdonképpen a Kabinban voltunk, de a Wassert azért említem meg, mert egyrészt első blikkre a két hely nagyon hasonló, az sem lepne meg, ha ugyanaz lenne a tulajdonosi kör; másrészt sikerült a legnagyobb nyári vihart kifognunk az amúgy nem igazán fedett helyen, így a grillezett gomolyánkat és a fröccsünket a híd alatt megbújva próbáltuk elfogyasztani. Egy ponton annyira elkezdett fújni a szél, hogy jobb híján a Wasser pultjához menekültem, ahol kedvesen még egy jägerrel is megkínáltak.

A két hely amúgy annyira távol van a város zajától, hogy egy-két fröccs alatt kifejezetten könnyű elfelejteni, hogy amúgy néhány metrómegállóra van a belváros.

Remélem, hogy még szeptemberben is lesz jócskán alkalom kiülni ezekre a helyekre. Csináltam egy listát Foursquare-en az összes éppen menő Duna-parti helyről, már csak azért is, mert érdekel, hogy jövőre kik maradnak, kik mennek, kik jönnek.

Nizza (avagy Nice, de nem nájsz, hanem nísz) és Monaco nem szerepelt különösebben előkelő helyen a „városok, ahová el akarok utazni“ listámon, de a »30 országos kihívásom« miatt szükségem volt egy olyan útra, ahol két országot pipálhatok és júliusban, legfeljebb 2-3 nap alatt, viszonylag jó áron tudom lebonyolítani. Így adódott, hogy két napot a két ország két városában töltöttem. Élménybeszámoló!

Fényképek!

Szokás szerint Flickr-ön van a teljes album, de itt is lapozható:

Odajutni olcsó, ott lenni nem

Mindig a fránya pénz! Elég pontos becslést és sok utánajárást igényel, ha egy évben legalább 7 országba el akarsz jutni úgy, hogy a pénztárcád és a szabadság-naptárad se legyen rottyon a projekt végére. Mivel Nizza és Monaco egyáltalán nem számít olcsónak, ahol lehetett, éppen emiatt az olcsó megoldás jött szóba.

Utazás előtt a célállomás helyi árait a Numbeo nevű oldalon szoktam ellenőrizni, nekem eddig mindig pontosnak bizonyult. Nizza a megélhetési költségek szempontjából pontosan 73,88%-kal drágább Budapestnél. Erre néhány egyszerű példa: míg itthon egy McDonald’s-os vagy hasonló menü 1500 Ft körül mozog, ez átszámolva kb. 3200 Ft kint. Míg itthon egy 0.33-as kóla kb. 250 Ft, kint kb. 950. Ugyanaz a piros üveg, ugyanaz az íz, csak kicsit drágább. És ezt az egészet nem segíti az éppen egekben lévő euró árfolyam sem.

(Rövid kitérő: sokan mondják, hogy nem szabad átszámolni a költségeket, és ez valahol igaz, valahol meg hülyeség. Igaz, mert csak feltekeredik a vérnyomásod, hogy ugyanaz a nyomorult, jéghideg, cukros fekete nedű hogy kerülhet majdnem háromszor annyiba kint, mint itthon. Másrészt nem igaz, mert ha tetszik, ha nem, te kint az itthon megkeresett forintjaidat költöd, jobban tudsz azzal számolni, hogy háromszáz forint, mint hogy egy euró.)

A repjegy oda-vissza 15 000 Ft körül volt minden extra szolgáltatás nélkül, a rövid idő miatt hátizsákos volt az út, és szerencsére sikerült egy jó szálloda ajánlatot is kifogni: a központi vasútállomás melleti háromcsillagos ibisben voltunk, ahol három éjszaka két főnek 60 000 Ft-ba került, kaja nélkül. A szálloda szokásos háromcsillag: kis szoba zuhanyzóval, két ágy, tisztaság, rend. És még medence is volt!

Gasztro kalandok

Kis nyomozás után megtaláltuk feltételezésünk szerint az egyik legjobb éttermet Nizzában, ahol el akartuk költeni ebédünket, de mivel pont műszaki probléma volt, már nem tudtak minket fogadni. A közelben viszont pár francia éttermet leszámítva inkább a nemzetközi konyha domináns: kebab, thai, japán, amerikai, olasz stb. Emiatt kis kavirnyászás után egy bánat pizzát fogysztottunk el, ami máskülönben finom volt, de azért 15€-ért ettem már jobb pizzát (és ittam már jobb kólát).

Egyébként van több jónak ígérkező francia étterem, de ezek már közel fine dining kategóriásak, az étel minőségét és az árazást tekintve is. Népszerűek viszont azok a helyek, ahol alapvetően inni tudsz, de van pár fogás is (saláta, grillezett dolgok, ilyesmi).

Ami különösen tetszett, az a rengeteg pékség és kávézó, majdnem minden péksütemény és cukrásztermék zseniálisan finom volt, bár hozzáteszem, jó croissant-t nem ettem, amin azért jót nevettem. A franciák amúgy annyira nem szuper vendéglátók, »mint például a törökök voltak«, a zárkózott és néha kicsit mogorva arcukat főként akkor veszik fel, amikor angolul akarsz velük beszélni, ha tudsz franciául, akkor viszont imádni fognak.

Jó-e Nizzában nyaralni?

Őszinte leszek: ha választhatnék egy úticélt klasszikus nyaralásra, ami főként a vízről, pihenésről és evésről szól, Nizza a lista legvégén szerepelne. Sokkal jobb volt Bulgária, Törökország, Olaszország, »Montenegró«, de akár Horvátország is, pedig ott még nem nyaraltam.

Hogy miért? Egyrészt nyilván a már sokszor emlegetett garasok miatt, de például a tenger sem annyira menő, mint a fent említett országokban. Nem homokos a part, ami azt jelenti, hogy szinte végig hatalmas kövek vannak, amiken tengericipő nélkül nagyon kényelmetlen és nehéz közlekedni (konkrétan azon nevetgélt a fél strand, hogy egy amúgy jóképű, jó formában lévő szőke kékszemű herceg csábosan megindult a víz felé, aztán majdnem ötször bukott orra). Igazi strand nem is nagyon van, a város mellett húzódik a part, kb. bárhol bemehetsz a vízbe, de a napernyős strandokra napidíjat kérnek, a kőre leterített törcsi pedig nem akkora móka, mint a homokra vagy a nagyon apró, szinte sóder-szerű talajra.

Emellett Nizza nagyon sok lehetőséget a parton és egy-két látnivalón kívül nem igazán nyújt, nem is annyira üdülőövezet, mint inkább lakóhely hangulata van a városnak. Szóval ha tengerpartos, láblógatós nyaralást tervezel, szerintem találsz jobb lehetőséget, sokkal olcsóbban.

Monaco és Monte-Carlo

Monaco az a hely, ahol bárki csórónak érezheti magát. Most visszaolvasva látom, hogy az egész bejegyzést az anyagiak köré építettem, és ez nem feltétlen volt tudatos, de kint tényleg a bőrödön érzed ezt. És nem a kolbászból van a kerítés, mint inkább a „hogy lehet ugyanaz a dolog kétszer, háromszor, négyszer annyi mint máshol“ formában.

Na, hát ezekhez képest Monaco maga a tejjel-mézzel folyó kánaán. A mikroállam egy adóparadicsom, így az egész városból csöpög a gazdagság, és ezt szavakkal nagyon nehéz megfogalmazni, de ez az a hely, ahol simán kinéznek bárhonnan, mert nem Gucci cuccokban flangálsz. Persze ezt olyan elegánsan csinálják, nem éreztetik nagyon, de te magad fogod kívülállónak érezni. És mindeközben ez hülyeség, mert amúgy ránézésre mintha nem is az itt élők lennének gazdagok, sőt, mintha nem is nagyon élnének itt emberek, sok a látszólag üres lakás, ami gondolom egy jómódű európai ember befektetéseként szolgál, amire a hazai adóhatóság sem tudja rátenni a markát.

A város (ami maga az ország is) két részből áll: Monacóból és Monte-Carlóból. Látnivalók szempontjából az utcákon berendezett F1-pálya, az óváros, a hercegi palota és persze a híres nagy kaszinó szolgálnak.

Ami király, hogy a Nizza-Monaco táv kb. 25 perc vonattal, amire egy oda-vissza jegy 5-10€ között mozog. Emeletes, nagyon tiszta, nagyon elegáns, nagyon csendes és nagyon gyors. A vonatközlekedés kifejezetten jónak tűnt, több ismerősöm mesélte, hogy vonattal járta be Francaiországot, ami ott egy kényelmes és biztonságos választás.

Kászinó!

Természetesen ha már ott voltunk, bementünk a kaszinóba is.

A dress code elvileg elég szigorú, este papíron csak frakkban engednek be. Napközben be lehet menni, de nincs játék, délután van játék, este pedig a meglévő luxyra is rátesznek két lapáttal. Én egy rövidujjú ingben, és azért a tisztelet jeléül hosszúnadrágban, de azért sportcipőben mentem. Gond nélkül beengedtek. A belépés ingyenes, az első részig, ahol kb. az épületet és egy kiállított rulettasztalt meg néhány képet lehet megnézni. A játéktérre 25€ a belépő, ami az étteremben lefogyasztható.

Játszani kb. 5€ indulótőkével lehet, ami sok helyen inkább 10€. Én az utolsó 20€-mat bocsátottam a szerencse zord kezeibe (egyébként ugyanennyivel távoztam is).

Érdemes amúgy bemenni a kaszinóba, mert tényleg gyönyörű az épület, és nagyon hangulatos, ahogy a francia krupiék dobálgatják a zsetonokat. De ha bemész, engedd meg, hogy elmeséljek pár esszenciát, amik segítenek átadni a hangulatot.

• Amikor odaérsz az épülethez, olyan autókat látsz parkolni, amiknek életed végéig tartó spórolással talán egy gumiszettjét megveheted.
• Magyar rendszámos autót nem igazán fogsz látni, az ekkora mennyiségű vagyont valahogy nem nálunk szórta szét a világtörténelem.
• A kaszinó bejárata előtt olyan nőket fogsz látni, akik tényleg nem vesznek észre, mert messziről látják, hogy a szerinted menő fast fashion cuccaid olcsók, ráadásul több mint egy alkalommal viselted őket, és a zakódból kicsit kilóg a vonatjegy széle.
• Bent leülsz a kis 20€-s pénzecskéddel, de még a krupié sem igazán vesz észre.
• Meg azok a német és olasz turisták, akik kb. kitúrnak az asztaltól, és olyan hetyke lazasággal dobálják az ezer eurósokat körönként, mint ahogy én köpködtem anno a szotyi héját a panel aljában.
• Ha eddig nem, akkor az első párezer eurós veszteségen nevető gazdag, kövér olaszok, németek és franciák látványától biztosan megérzed, hogy igen, akármennyi pénzed is lesz, mindig lesz olyan hely, ahol csórónak számítasz.

Ezek talán első olvasásra kicsit keserűre sikeredetek, de amúgy nem volt bennem ilyen érzés: én végülis ugyanúgy ott voltam, ugyanúgy játszottam és jól is éreztem magam, mint „a nagyok“. Tény, nekem az egész út nem került annyiba, mint az a jatt, amit egyes ott ülők dobáltak a krupiéknak, sőt, szerintem az ebédelm olcsóbb volt a gazdag orosz úriember feleségének sminkjénél, és persze megvan ez az érzés is, de inkább az maradt meg, hogy sikerült eljutnom oda és közelről is látnom ezt a világot, ami elsőre habár kecsegtetőnek tűnik, közelről nézve kicsit kövér és büdös a szája.

Este kilenc körül már visszafelé robogtunk az emeletes vonaton, másnap pedig egy sebtében vásárolt croissant-nal a kezemben vártuk a valahányszázs buszt, ami a reptér felé gurított minket. Szerencsére kora reggeli gép volt, így pár órával később már az irodában ültem a gépemnél.

Nizza és Monaco egynek jó, és a kevés dolog alapján, amit láttam, éppen elég is. Egyáltalán nem bántam meg, sőt, nagyon jól éreztem magam kint, de magamtól vissza nem feltétlenül mennék.

Hétvégén ellátogattunk Szarajevóba, Bosznia-Hercegovina fővárosába. A balkáni állomások közül határozottan az egyik leggyönyörűbb és egyben legszomorúbb ország, ahol egyszerre érintett meg a természet szépsége, a történelem közelsége és az emberek sokfélesége. Élménybeszámoló!

Fotók!

Mint mindig, most is Flickr-re töltöttem fel a 105 fényképet, de itt is lapozható, amint betöltötte magát a lapozó:

Büdzsé

Miért jó a Balkánra utazni? Mert rémesen közel van (50 perc repülőút); mert az összes helyszín szemet kápráztatóan gyönyörű; mert a történelem szinte kézzel tapintható és mert nem utolsó sorban a legjobb ár/érték arányú utazásokat erre lehet összehozni.

A mostani útra a repjegy 5800 forintba került oda-vissza a Wizz Air jóvoltából, extrák nélkül, amiből a kedvezménykártya miatt még 3950 forintot el is engedett a légitársaság. Ez összesen 1850 forint, ennyi pénzért még Salgótarjánba sem igazán lehet eljutni. Egy kedves, háromcsillagos szállodában laktunk az egyik szarajevói domb tetején, az óvárostól nem messze, ahol 21 000 Ft volt fejenként a 3 éjszaka, reggelivel. Mindehez még hozzájött az autókölcsönzés, amiért 43 000 Ft-ot fizettünk, négyen és egy kicsit több mint fél tanknyi üzemanyag, ami kb. 13 forinttal olcsóbb kint, mint itthon. Az árak amúgy átlagosan kicsit alacsonyabbak, mint itthon: az ételek jelentősen olcsóbbak, az import áruk kb. hasonló áron mozognak.

Gasztronomija

Sok ételt már kifejezetten kerestem, »a többi balkáni út során megismert« csevapcsicsa, pljeskavica és a különböző kolbászok, sonkák, szalámik itt is nagyon hódítanak. Ami furcsa volt a többi balkáni országhoz képest, hogy ajvárt sehol nem tartottak. (Vagy csak én kerültem el.)

A kajmak sajtkrém továbbra is isteni, mint ahogyan a feta-szerű helyi sajt is. Újdonságként két nagyon finom ételt kóstoltam, egyikük a dolma, ami egy savanykás lében, darált hússal töltött zöldségekből áll, bulgurral tálalva, tejföllel nyakonönte. A másik a nekem Erdélyből ismerős savanyú čorba leves helyi változata.

Nagyon bejött szinte az összes pékáru, a darálthúsos frissen sült burekért kétszer is sorbaálltam.

Nem is olyan kis kitérő Mostar és Blagaj irányába

Mostar az egyik legismertebb és legrégebbi város Bosznia-Hercegovinában, fő látványossága az óváros és az Öreg híd, amiről maga a város is kapta a nevét.

Gyönyörű hely, abszolút megérte az amúgy elég hosszú autókázást. Távolságban egyébként nincs kifejezetten messze, 130 km-re helyezkedik el Szarajevótól, de az út nagyon kis részében lehet autópályán menni, így nagyjából 2,5 óra autózással lehet számolni, főként kétsávos, sötét alagutakkal megszakított úton. A vezetési kultúra amúgy kifejezetten jó, sokkal jobb mint a többi balkáni országban.

Blagajban a hegyek és a folyó között jónéhány vízparti étterem van, ahol nagyon hangulatos ebédet vagy vacsorát lehet fogyasztani a gyönyörű tájat szemlélve. Érdemes pulcsit vinni, mert habár nagyon jó időt fogtunk ki, de hiába volt a világosban kifejezetten meleg, amint eltűnik a nap, szinte azonnal csípős hideg jön a helyére.

És hát a történelemóra…

Ahogy mentünk a városba a reptérről, olyan igazi 21. századi faszagyerekek módjára zökkentett minket ki, hogy a reptéren nem tudtunk SIM-kártyát venni, így nem működött a Waze navigáció. Az persze nem jutott eszünkbe, hogy ha már mobilnetet nem is, térképet valószínűleg lehetne venni a közeli benzinkúton.

Éppen erről beszéltünk a kocsiban, meg arról, hogy milyen lesz a szobánk, miket nézünk meg a következő napokban és mit fogunk vacsorázni, amikor beérkeztünk a városba, és megláttuk az első szétlőtt, de azóta valamennyire rendberakott épületet. Rögtön elcsendesedtünk.

Persze nem kell és nem is akarom erre kihegyezni Bosznia-Hercegovinát: a legtöbb helyen már nem feltétlenül lehet észrevenni a két évtizede lezárult, borzasztó délszláv háború nyomait, de azért ott van a levegőben, ha nem is feltétlen az épületeken, mint inkább az emberek tekintetében. Szarajevóban kicsit minden lassabb, az emberek nem sietenek, nem tolakodnak, nem küldik vissza a tányért, ha maradt rajta két falat étel és lehet hogy elsőre mogorvának tűnnek, de ez a mogorvaság inkább egy furcsa szomorúságnak tűnt nekem.

És habár közel nem olyan nyomott hangulatúak a helyiek, mint sokszor Budapest utcáin a járókelők, de azért érezhető, hogy itt pár éve még lehet, hogy két szomszéd egymást lőtte a polgárháborúban.

A Jugoszlávia felbomlása utáni függetlenségi harcokban Bosznia-Hercegovina húzta a legrövidebbet: 1992 és 1995 között több százezer ember tűnt el, gyakorlatilag módszeres népirtás zajlott, mindmáig rengeteg feltáratlan tömegsírt találnak.

Az emberiség elleni bűnök és a népirtás múzeuma

A bosnyák háború megrázó történetét a Museum of Crimes Against Humanity and Genocide névre hallgató tárlat foglalja össze. Voltam már a Terror házában, voltam már Auschwitzban, de egyik sem kavart fel annyira, mint ez a hely, ami pedig fizikai méretben töredéke a másik két helyszínnek.

Leginkább az rázott meg, hogy 1992 nem ötven vagy száz éve volt. 1992 26 éve volt, miközben mi itthon már nagyban ettük a Big Mac-et, Rapülőket énekeltünk és alakuló félben volt az első Sziget fesztivál, addig Szarajevóban ezerszám gyilkolták le az embereket, ha nem a hegyen elbújt mesterlövészek, akkor a robbanószerek vagy a gépfegyveres támadók.

Valami miatt ritkán szoktunk múzeumba menni külföldön, de valahogy mindannyian éreztük, hogy ezt a helyet nem szabad kihagyni, és egyáltalán nem tévedtünk. Hozzáteszem, sok étvágyam és életkedvem nem volt utána; azóta is nagyon sokszor gondolok azokra a dolgokra, amiket ott láttam.

A libegő, a bobpálya és a falfirkák

1984-ben Szarajevóban tartották a téli olimpiát. A bobpálya építményeinek jelentős része megsemmisült a háborúban, de maga a pálya viszonylag egyben maradt. Azóta elhagyatottan áll a turisták, a falfirkászok és a kerékpárosok nagy örömére: a betonépítmény jelentős részét visszavette a természet, a többit pedig a graffiti művészek gazdagították műveikkel.

A helyszín a libegő felső állomásától kényelmes negyedórás sétára található, közben gyönyörű kilátás nyílik a városra (és azokra a helyekre, ahol a háború során a mesterlövészek állomásoztak). Mi nagyjából a pálya feléig mentünk el, de amúgy egy kellemes hosszabb kirándulóprogram, ha végig bejárja az ember.

A graffiti és egyéb utcai művészeti alkotások egyébként a város rengeteg pontján felfedezhetők, Szarajevó az elmúlt évek során az európai utcai művészetek központjává vált, két neves fesztivált is itt rendeznek meg a témában.

Színes sokféleség

Szarajevó az oszmán, az osztrák-magyar és a jugoszláv korszakoknak köszönhetően egy rendkívül diverz, színes város, amit azért sok helyen szürkítenek a háború nyomai. Sok gyönyörű természeti látnivaló, rengeteg jó étterem, jó kocsma, kaszinók, piacok, hangulatos óvárosok, szép épületek,  és hidak találhatók a városban és az országban egyaránt. Nem is beszélve a történelmi látnivalókról, mint például az a híd, aminek egyik oldalán a híres 1914-es merénylet történt, amit azóta is az I. világháború kirobbanásához vezető kezdőeseményeként tartanak számon.

Bosznia-Hercegovina is azon helyek egyike, ahol szinte mindenki megtalálja a neki való programot: legyen szó kikapcsolódásról, történelemóráról, kirándulásról, itt mindegyik megoldható.

Voltam már olyan helyen, ahol sok galamb; voltam már olyan helyen, ahol sok kóborkutya és voltam már olyan helyen, ahol sok kóbormacska van; de egy helyen sem, ahol mindhárom egyszerre. Rengeteg galambot, kóbormacskát és még több kóborkutyát láttam. Utánaolvasva találtam meg, hogy néhány éve kb. 12 000 kóborkutya volt Szarajevóban, és habár az utóbbi években jelentősen csökkent a számuk, ettől függetlenül még mindig feltűnően sokat látni.

Bosznia-Hercegovina egy hétvégi, lazulós, pihenős kikapcsolódásnak indult, de nagyon sokat „hoztam haza“ az ott látottakból, és tágabbra nyitotta a szememet, hogy milyen „szerencsés“ vagyok például abban a tekintetben, hogy hol élek vagy hová születtem.

Az ország sokat fejlődött az elmúlt néhány évben, ez a fejlődés is nagyon érezhető, de a sok jó dolog mellett sajnos a szomorú történelem is megfigyelhető, ha máson nem, hát az emberek tekintetén.

Ettől függetlenül – és részben akár emiatt is – bátran ajánlom Szarajevót és Bosznia-Hercegovinát, ami valóban egy izgalmas, gyönyörű, színes és egyben kicsit megrendítő úticél.

Amikor kb. 5 éve kitaláltam, hogy szakállat növesztek, azt gondoltam,  jól meghekkelem a rendszert: többet nem kell borotválkozással bajlódnom. Ma persze már jót röhögök ezen, mert jóval több pepecseléssel jár a szakáll, mint amikor csak minden reggel lezúztam a borostát. Idáig egy idén 7 éves Remington haj- és szakállvágót használtam, ami mostanra lett csereérett.

Miért Philips?

Hogy néz ki egy elektromos borotva megvásárlása minden normális ember esetében? Bemegy egy üzletbe, esetleg rákeres a neten, megveszi, és megy tovább az életével.

Hogy néz ki ez az én esetemben? Legalább másfél hónapig olvasok róla a neten, amiután leszűkítem a választási lehetőséget kb. 5 modellre, ezeket még élőben megtaparolom, egy ponton elengedem, mert mindig van valami agyfasz, de végül kiválasztom A Tökéletest. Mintha legalább egy lakáshitelről döntenék, pedig csak egy nyomorult borotváról van szó.

A nagy kedvenc a Wahl gyártó, ennek a legnagyobb előnye, hogy 10 év garanciát vállalnak a legtöbb modellre, illetve a termékeik nagy része nem is annyira otthoni, mint inkább profi használatra lett kitalálva.

Ezeknél a cuccoknál nálam tök fontos, hogy sokáig jól működjön, így a hosszú garanciával és a masszív használatra tervezéssel könnyen meg lehet győzni. De sajnos elég kevés helyen forgalmazzák itthon, és a 10 éves garanciának se híre, se hamva. Meg aztán arra is rájöttem, hogy mivel én nem vagyok profi borbély, lehet, hogy egy bénább ember kezére tervezett géppel csökkentem az esélyét a jelmez nélküli Sebhelyes arcú farsangi karaktermenek.

A Philips cuccaival amúgy általánosságban nagyon jó tapasztalatom van: volt már borotvám, porszívóm, hangfalam de még hangszórós telefondokkolós órám is, a kenyérpirítóról és »a kávéfőzőmről« nem is beszélve. Mindegyik sokáig húzta (a porszívót leszámítva mindegyik mindmáig működik), és ők nyomják legerősebben a borotva, hajvágó, szakállvágó vonalat itthon.

Meg aztán van egy olyan hülyeségem, hogy ha egy márka beválik, szeretek mindent abból választani, és nálam a Philips leginkább a háztartási kisgépeknél, szépségápolási termékeknél vált be.

Maga a gép

Imigyen néz ki a Philips Multigroom 7720:

A borítása műanyag, a felső részén van egy bordázott rész, aminek köszönhetően vizes kézzel is egészen stabilan lehet tartani. A 7000-res szériának egyébként van többféle modellje is, az egyiknél több a vágófej, és a sorozat csúcsa egy ugyanígy kinéző darab, aminek a borítása alu. Az sokkal profibbnak tűnt, de mivel kevés további hasznos tulajdonsággal rendelkezett a dupla ár mellett, így inkább ezt választottam.

Amiben jó

Mindenekelőtt: nagyon jól lehet vele borotválkozni. Dea a kicsit több mint másfél hónapnyi használat alapján van pár nem elhanyagolható további tuljadonsága.

• Sokáig bírja: amikor megvettem, feltöltöttem, és napi átlag 5 perc használat mellett picit több, mint egy hónapig bírta. Elvileg 120 perc folyamatos működést tud egy töltésre.
• Gyorstöltő: a teljes töltés ideje 1 óra, ezzel, de 5 perc gyorstöltéssel kb. 15-20 percnyi energiát szed össze, ami nagyon hasznos, ha elfelejti az ember feltölteni.
• Csendes: ez kicsit olyan mint az új telefon, valahogy mindig szebb az új modell kijelzője, mint az előzőé. Az előző Remington is rém csendesnek tűnt, de ennek ahhoz képest szinte alig van hangja.
• Sokoldalú: 14 különböző fej és eszköz van hozzá, hajvágó, szakállvágó, bajuszvágó, testszőrvágó, orrszőrvágó, precíziós vágó, borotva és persze a normál „nullás“ vágófej.
• Vízálló: simán ki lehet mosni a csapvíz alatt, és akár zuhanyozás közben is használható, ha valaki erre vetemedne vele.
• Kényelmes: kézreálló, stabil a fogása, könnyű.
• Biztonságos: nem igazán tudod megvágni magad, egyszer sem tépi meg a szőreidet.
• 5 év garancia: egy gyors regisztráció után a Philips

És ami az árnyoldala

Tökéletes termék persze nincs, de meglepően kevés nem szimpatikus tulajdonsága van a gépnek. Én eleinte amiatt aggódtam, hogy vajon mennyire lesz műanyag, mivel az alu borításos változat jóval masszívabbnak tűnt, de végül pont ezzel nem volt gondom.

• Nehézkes a fejcsere: nem is igazán a mozdulat nehéz, inkább az, hogy egy kis műanyagot kell kipattintani egy kis műanyagból, amit egy kis műanyag rögzít. Még nem volt gond, de nem tudom, hány cserére van hitelesítve, szemeim előtt már lebeg a kép, ahogy egy rossz mozdulattal végzetesen kitörök egy kis műanyaggal egy kis műanyagot.
• Van hozzá egy hordozózsák: ez alapvetően az előnye is lehetne, mert végülis az, de amúgy sok haszna a valóságban nincs, mivel frankón egy zsákról beszélünk, amibe bele lehet mindegyik fejet, a töltőt és a gépet is dobni, de bármit kivenni leginkább csak úgy, ha mindent kiönt belőle az ember.
• A töltője nem dokkolós: ez sem a világ legnagyobb problémája, de egy kétcentis műanyagdarabbal megoldható lenne, hogy fixen a töltőre kelljen visszahelyezni, nem külön lelógatni a konnektorból.

Összességében

A »Remingtont« 2011-ben vettem, mostanra jutott el oda, hogy már elég sokszor tépett-húzott vágás helyett, az akkuja pedig teljesen meghalt. Ár-érték arányban abszolút megérte és jó szolgálatot tett, remélem, hogy ezzel a Philips Multigroommal is hosszú barátság elébe nézek.

Nekem eddig teljesen bevált, 25 000 Ft körüli áron lehet beszerezni a legtöbb helyen. Nagyon jól vág, sokféle fej van hozzá, csendes, biztonságos és sokáig bírja az akkuja.

Megjegyzés, mivel mostanában sokan megkérdezték: nem, ezeket a bejegyzéseket senki nem szponzorálja, nem a Philipstől kaptam a borotvát és nem is fogok valószínűelg semmit kapni tőlük azért, hogy írtam erről. Pár év távlatából mindig jó visszakeresni, visszanézni, hogy mikor mit vettem, milyen volt akkor, mit gondoltam róla stb. és szerintem hasznos, hogy ha valaki pont idetéved, talál review-t egy olyan termékről, amit nem feltétlen tesztel le minden második kütyü magazin.

Karácsonykor mindig az általános és középiskolai tanévzárók jutnak eszembe, amikor az aktuális igazgató kicsit gépiesen kezdte beszédét: ismét eltelt egy év! Lassan viszont tényleg vége 2018-nak is, és ahogy egy ideje mondom, »a napok vánszorognak, az évek rohannak«, idén sem volt ez másként.

Minden terheltsége, stresszfaktora, nehézsége, rohangálása és néha-néha kötelező érzése mellett nagyon szeretem a karácsonyt.

Szeretem a rokonlátogatásból adódó rohangálást, amit csak roadshow-nak becézek. Szeretem, hogy mindenhol kicsit mások, de mindenhol a hagyomány mentén zajlik a karácsony, és minden ilyen hagyományhoz tartozik egy kedves vagy vicces családi történet. Szeretem, ahogy anyukám panaszkodik a szétrepedt bejgli miatt. Szeretem a sült libacombot, ahogyan apum süti. Szeretem a rokonsági töltött káposzták ötven különböző árnyalatát. Szeretem, hogy minden évben várjuk a fehér karácsonyt, de mindig csak kellemes napsütés jön, és ha titkon örülünk is neki, talán ez az év egyetlen napja, amikor kicsit csalódottan konstatáljuk reggel, pizsamában az ablakból nézve, hogy jó idő van. Szeretem megnézni a Reszkessetek betőröket. Szinkronnal, pedig a szinkront nem szeretem. Szeretem az ajándékozást, pláne, ha sikerül meghatni vele azt, akit megajándékozok. Szeretem a karácsonyi playlistünket csinálni és hallgatni is. Szeretem, hogy a cellux (ami igazából nem is cellux, hanem tesa) mindig rosszul ragad vissza, és keresni kell, hol nyílik. Szeretem, hogy sose sikerül tökéletesen csomagolni a dobozt. Szeretem, ahogy a díszek rettegnek a két macska fenyegető tekintete miatt. Még azt is szeretem, hogy a gyerekkorból feltörő emlékek miatt a karácsonyra mindig úgy gondolok, mintha 3 hetes óriási szabadság és pihenés jönne, miközben néhány nap alatt kipörög, aztán egy gyors szilveszteri mulatság után már mehetünk is dolgozni.

És szeretem, hogy minden évben kirakok egy képet ide, »ahogyan tavaly is«, de idén már tizenkettedik éve:

És azt is szeretem, hogy még mindig idetévedtek elolvasni, ha néha írok valamiről, sőt, hogy meg is kerestek írásban vagy akár személyesen is az írásaim kapcsán.

Ezúton köszönöm nektek az egész éves figyelmet, és kívánok nektek nagyon boldog karácsonyt!

Ritkán írok már filmekről, de az évvége ideális alkalom arra is, hogy csokorba gyűjtve emlékezzek meg kedvenc mozgóképeimről. Íme a 2018-as lista!

Tavaly úgy éreztem, hogy sok filmet kihagytam, amit nagyon szerettem volna megnézni, ezért év elején kitaláltam, hogy idén megnézek 150 filmet, ezzel ösztönözve magam. 72 jött össze, így a küldetés mondhatnám, hogy csúfos kudarcot vallott, abból a szempontból viszont elégedett vagyok, hogy minden filmet megnéztem, amit nagyon szerettem volna, és most egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy sok dolog maradt ki.

A 72 film amúgy nagyjából 128 órányi szórakozást jelent, ennek kb. a felét moziban sikerült elkapnom.

Listában a lustáknak

Akinek nincs kedve végiglapoznia a bejegyzést, itt van egyben az összes cím, különösebb sorrend és indoklás nélkül:

• Ruben Brandt, a gyűjtő
• Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)
• Nyitva
• Bohém rapszódia
• The Ballad of Buster Scruggs
• Karácsonyi krónikák
• Az első ember
• Ready Player One
• Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Kaliforniai rémálom
• 3 óriásplakát Ebbing határában
• Lady Bird
• Szólíts a neveden
• A víz érintése
• A fa alatt
• Egy fantasztikus nő

Ami nekem kimaradt, de valószínűleg szerepelt volna a fenti listán, és hamarosan pótolni szeretném:

• Rossz versek
• Napszállta
• Róma
• Az Úr hangja
• Egy nap
• Sztálin Halála
• Fantomszál
• Kutyák szigete

Hazai pályán

Nagy rajongója vagyok a magyar filmnek, különösen, mióta az utóbbi pár évben rendkívül beindult, olyannyira, hogy nemrég pont egy hazai film után éreztem azt, hogy ez volt az egyik, amelyik legjobban tetszett idén.

Ruben Brandt, a Gyűjtő

Szerintem simán a legjobb animációs film az eredeti Macskafogó óta; a történet lebilincselő, a rajzolás annyira magával ragadó, hogy szinte pislogni sem mertem, a szinkron tökéletes, a művészeti utalásokból pedig olyan sok volt, hogy a végén ha nem késő este lett volna, még múzeumba is elmegyek. (Egyébként az összeset listázzák is a stáblistán.)

A film alkotója Milorad Krstić, a szerb származású, Szlovéniában született, de 1989 óta Magyarországon élő művész. A film egyáltalán nem mese: sötét hangulatú thriller, amelynek címe két híres művész, Rubens és Rembrandt nevének összeolvadásából jött létre.

Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)

Egy igazi tini-dráma, ami egyáltalán nem a brazil szappanoperák stílusában, és nem is bugyuta módon, hanem húsbavágó pontossággal mutatja meg, milyen nehéznek is tűnik a tindézser korszak, ha éppen te is tizenéves vagy.

A címben direkt van szmájli, ez is jelzi, hogy az egész sztori a mostani generáció dolgai köré épül: a Facebook, a Snapchat, az Instagram és az okostelefonok nem csak valamilyen mellékes dolgok a képernyőn, a sztori szerves részét képezik. És nagyon jól járja körbe azt is, hogy ennek milyen veszélyei vannak.

Nyitva

Könnyed film, kevésbé könnyed témáról: egy harmincas párocska fejest ugrik a poligámia világába és nyitott kapcsolatba kezdenek. Az egész történet nagyjából azon kérdéseket járja körbe, amik egy ilyen kapcsolatról elsőre eszedbe jutnak, ezekre kifejezetten szórakoztató történeteken keresztül keresi a választ.

Azért is tetszett nagyon, mert lehetett volna belőle egy Megdönteni Hajnal Tímeát-szerű bugyuta limonádé, de a készítők komolyan vették a feladatot, és sikerült valóban vicces és laza stílusban körbejárni egy sok kérdést felvető, egyáltalán nem egyszerű témát.

Ami kimaradt

Kvázi nem is kimaradt, de a bejegyzés írásakor még nem néztem meg (ma este fogom, ha minden jól alakul) Reisz Gábor új filmjét, a Rossz verseket. Sokat várok tőle, mert a »VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan« az egyik kedvenc magyar filmem az utóbbi évekből. Ezenkívül Nemes Jeles László új filmjét, a Napszálltát is szeretném megnézni.

Freddie és a Queen

Bohém rapszódia

Nagyrészt a Queen zenéjén nőttem fel, rengeteg számukat imádom, és a Mr. Robot óta Rami Malek nevére is felkapom a fejem, így nagyon vártam a Bohém rapszódiát.

Amikor kijöttem a moziból, az első reakcióm az volt, hogy ez bizony nagyon gyenge volt, de közben azt is éreztem, hogy bizonyos jeleneteit nagyon élveztem a filmnek. Aztán aludtam rá párat, és meg tudtam jól fogalmazni, mi a bajom: a film tökéletesen mutatja be Mercury színpadi perszónáját, de kicsit erőltetett és semmitmondó az, ahogyan a magánéletébe próbál betekintést nyújtani.

Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett, többször eszembe jutott a film, és ha megjelenik, tuti megnézem itthon is. A vágások, a szereplőválogatás a zenék kiválasztása és vágása zseniális volt, még annak ellenére is, hogy kicsit kiszínezték a sztorit, de ez nem zavaró, mert nem dokumentumfilm, inkább egy színpadi produkció. Az utolsó rész majd’ félórás koncertjelenetére Rami Malek annyira belejön a szerepbe, hogy kicsit nem csak azt hiszed el, hogy ő Freddie, hanem azt is, hogy a stadionrock újra feltámadt.

Jé, végre vannak jó Netflix original filmek

Buster Scruggs balladája

Mostanában egyre jobban bejönnek a western filmek és az a helyzet, hogy idén láttam pár tényleg jó filmet, amit a Netflix hozott forgalomba és ott is lehet azokat megtekinteni. Buster Scgruggs balladája is ilyen: pár hétig vetítették mozikban, de „hivatalosan“ Netflixen jelent meg a Coen-testvérek legújabb alkotása.

És nem csak a netflixes filmek között jó, de szerintem a Coen-testvérek egyik legjobb alkotásáról beszélünk. Hat rövid történetet a vadnyugatról. Van itt minden: fejvadászok, indiánok, bankrablók, aranyásók, lövöldözések, szalonok, rengeteg ló és persze a végtelen préri. Happy end, az viszont szinte elhanyagolható mennyiségben.

Azért tetszett nagyon, mert olyan igazi film érzést keltett bennem: nem tudom jobban körülírni, de amikor nézel egy filmet, és úgy érzed magad, mintha a 90-es években lennél, és a videótékából hoztál volna valami újdonságot, ami hatással van rád.

Karácsonyi krónikák

Szintén a „jé, a Netflix tud jó filmeket is csinálni?“ vonalon továbbhaladva: karácsonykor megnéztük a The Christmas Chronicles-t. Kurt Russel maga a tökéletes Mikulás, a történet pontosan annyi, amennyi egy karácsonyi filmnek kell, a poénokon lehet jókat nevetni, és még az animált manók is nagyon cukik. Nem lesz belőle egy Reszkessetek, betörők!, biztosan nem kap majd oszkárt, nem fogunk róla tíz év múlva is beszélni, de a bejgli és a tej mellé tökéletes karácsonyi szórakozás volt.

Nem annyira sci-fi, de kicsit mégis

Ready Player One

Féltem tőle, hogy milyen lesz, mert a könyv nagyon tetszett, de Spielberg alapos munkát végzett. Hozzátartozik az is, hogy tisztességes iparosmunka, semmi több, de nagyon nehéz egy ilyen népszerű könyvből jót kihozni, és amennyire lehet sikerült: szórakoztató volt, nagyjából hű a könyv történetéhez, egészen jó szereplőválogatással és rengeteg elrejtett húsvéti tojással.

Az első ember

Nem voltam vele maradéktalanul elégedett, volt pár feleslegesen erőltetett jelenet és kicsit kapkodós volt a felépítése, de nem bántam meg, hogy megnéztem Az első embert, amiben Ryan Gosling szinte tökéletes Neil Armstrongot alakít.

Két különc

Kaliforniai rémálom

Valószínűleg az »Erőszakik« után rögtön ez a második legrosszabb magyar címfordítás, az eredeti címe Under the Silver Lake, a Kaliforniai rémálom címről valamilyen B-kategóriás horrorfilm jut eszembe, így ennél még Az Ezüst-tó alatt is jobb lett volna.

A film egy komplett agymenés, úgy hollywoodi film, hogy szemberöhögi a hollywoodi filmek összes jellemzőjét. Értelmesen és kedvet csinálóan össze sem tudnám foglalni a sztorit, de szinte azonnal berántott, nagyon tetszett.

Húzós éjszaka az El Royale-ban

Az 1969-es történet az El Royale szállodában játszódik, aminek különlegessége, hogy pont Nevada és Kaliforna államok határán húzódik, és az egész hotel erre a tematikára épít. Ide érkezik pár rosszarcú ember, hogy aztán mindenféle kalamajkákba kerüljenek. Akikkel néztem, senkinek nem jött be, nekem viszont eléggé.

2017-ből jött át

Ezek papíron 2017-es filmek, de itthon csak 2018-ban kezdték őket vetíteni, és főként év elején, az Oscar-őrületben néztem meg.

3 óriásplakát Ebbing határában

Nem tudom láttam-e filmet, ami egyszerre ennyire szomorú és szórakoztató, ízig-vérig dráma, de abból is a tankönyvi tökéletességű példa. Minden percét élveztem.

Lady Bird

Szintén nagyon szórakoztató, továbbtanulásról, családról, felnövésről és egy 17 éves lány anyjával való kapcsolatáról a messzi Sacramentóban.

Szólíts a neveden

A könyv alapján készült szerelmes történetben a 17 éves Elio beleszeret apja asszisztensébe, miközben családjával Olaszországban tölti a nyarat a rokonoknál. Plot twist: az apja asszisztense a nála pár évvel idősebb Oliver.

Hallottam pár embert, aki azért hagyta ki, mert „nem akarja két meleg srác enyelgését“ nézni, de ennél nagyobb butaság el sem mondható erről a filmről. Tökéletesen mutatja be, mennyire független tényező a nem vagy a kor, ha valakibe a szívén át szeret bele az ember. Simán az év egyik legjobb filmje volt, és ráadásul olyan, amiről szerintem évek múltán is beszélni fogunk, fognak.

A víz érintése

Ez is egy romantikus sztori a 60-as évek Amerikájának bájával, amolyan felnőtteknek szóló mese, tökéletes alakításokkal, kis sci-fi vonallal és hibátlan színészi játékkal.

Két kedvenc külföldről

Egy fantasztikus nő

Marina a pincér- és énekesnő boldog kapcsolatban él Orlandóval, egy nála kicsit idősebb emberrel. Amikor a férfi váratlanul megbetegszik és meghal, Marina a férfi családjának, volt feleségének és gyerekének kereszttüzében találja magát. Nagyon jó témaválasztás, ha nagyon nem olvasol utána, akkor van jó plot twist is, én például semmit nem tudtam róla, és így még nagyobbat ütött.

A fa alatt

Erről csak annyit mondok, hogy egy északi (egészen konkrétan izlandi) film.

Ezek voltak az én kedvenceim 2018-ban. Jövőre remélem sikerül ugyanennyi vagy még ennél is több jó filmet megnézni!

Borítókép: Pixabay

Március 1-jén, szóval kicsit több mint egy hónapja túlestem az idei év legkevésbé várt eseményén: egy kétórás szájsebészeti beavatkozás keretein belül, a háttérből lágyan dudorgó Franz Ferdinand és Lana Del Rey ritmusára zúgó fúrókkal és vésőkkel eltüntették a jobb alsó (48-as) bölcsességfogamat.

Menjél el fogorvoshoz!

Kezdem rögtön azzal, hogy ne legyél hülye, mint Mefi.

Mefi 8 éve elment fogorvoshoz, ahol betömtek egy-két lukas fogát, útnak indították, hogy minden jó, tali egy év múlva, és Mefi örült.

Aztán Mefi elkezdett dolgozni, élte életét, és néha eszébe jutott, hogy el kellene menni fogorvoshoz, de mivel Mefi hülye volt, és mivel Mefi olyan, mint szinte mindenki, hogy nem szereti a fogorvoshoz menést, meg érzésre nem is vot baja, sajnos 8 évig sikerült messziről elkerülnie a rendelőt.

Munkahelyemen, az ingatlan.com-nál dolgozók egy elég menő Medicover által nyújtott egészségbiztosításban részesülnek, amiben van egy ingyenes szűrővizsgálat. Tavaly, amikor 30 lettem, kitaláltam, hogy mindenféle orvosi vizsgálatra elmegyek, tartsanak rajtam egy 200 000 km-es nagygenerált alapon. Így jött hát az is, hogy elmentem a Medicover Dentalhoz, lesütött szemmel elmondtam, hogy nincs panasz, de sajna régóta nem voltam.

A kezdetek

Első körben egy panorámaröntgent készítettek: ez egy viszonylag egyszerű dolog, rá kell harapni egy kis műanyag pöcökre, a gép meg csinál rólad egy egész menő szelfit, valami ilyesmit:

Aztán a Medicover-doki benézett a lámpjával, és cöccögve mondogatott dolgokat néha az asszisztensnek, néha meg nekem, mint például „ez is hogy néz ki“, „na ez hát ez sincs a legjobb állapotban“ vagy mondjuk „hű“. Ezek jellemzően nem segítenek, amikor amúgy is rettegve, kétcentisre töpörödve fekszel az egyébként igen kényelmes, de kevésbé bizalomgerjesztő székben.

A végén kaptam egy kis papírt rajta kb. 200 000 forintnyi munkával, húzás-tömés-faragás meg egy kis fogkőeltávolítás.

Vesszen a fogkő!

Ezt a részét a Medicover Dentalnál csináltam, egy amúgy nagyon kedves és segítőkész dentálhigiénikusnál, de mivel ott a fogorvos, akihez kerültem, annyira nem volt szimpi, így a többi ügyet máshol intéztem.

A szűrővizsgálatnál kevésbé kellemes, de még mindig nem igazán vészes program kb. 30 percet vett igénybe. Egy kis zizegő masinával (ami elvileg ultrahangos) szépen körbejárják a fogaidat, az meg jól lerezgeti róla a fogkövet. Te mindeközben csábosan mosolyogsz, aztán kiköpsz úgy két és fél deci véres nyálat.

Végezetül egy sópolírozás nevű folyamat következik, ami igazából olyan, mintha megmosnák a fogadat egy elektromos fogkefével (kicsit fucsa is), és a 21. századi fogyasztói társadalomnak köszönhetően ezt a varázslatos tutti-frutti ízmámorban élhettem át.

A doki, akihez járok

Legutoljára, családi ajánlásra, Dr. Nyáry Zsolt rendelőjében voltam. Ami megmaradt: ez volt az első hely, ahol nem voltam feszült, mert jó zenék szóltak, nagyon közvetlen és kedves volt a doki, valamint a fúrónak nem volt annyira idegesítő hangja.

Emiatt most is őt kerestem fel, és mivel ugyanaz a megkönnyebbült, „jó kezek között leszek“ érzésem volt, ezért végül ide jöttem az eltávolításra is.

Dr. Nyáry Zsoltot egyébként bátran ajánlom: nagyon jó fej, a rendelőben szól a zene, elmagyarázza mi fog történni, nem arra megy, hogy feleslegesen lehúzzon és amennyire meg tudom ítélni, rendkívül profi és szereti, amit csinál. Nekem ennél több meg nem igazán kell.

Csak egy kép, ami szerintem tök jól átadja a rendelő hangulatát:

És akkor a bölcsességfog…

Mivel én szeretem tudni, mi fog történni, rögtön azután, hogy elmondták: az alsó két fogamat úgy nevezett feltárásos módszerrel, sájszebészeten kell kivenni, otthon rögtön rákerestem, mi is ez. Gyorsan meg is néztem két YouTube-videót (ti ne tegyétek), és azt mondtam: oké, ezt nem biztos, hogy szeretném, és annyira nem is lehet baj, hogy csálén álnak azok a fogak!

Úgyhogy újabb lehetőségem nyílt a hülyeségre: kb. 8 hónapig nem csináltam semmit, csak békésen halogattam, mondván már elmentem kétszer dokihoz, majd biztos magától megjavul a helyzet! (Az megvan, hogy a számmisztika bűvős ereje lecsapott a nyolcasok körül?)

A bölcsességfog amúgy egy ravasz kis görény. Egészen későn bújik ki, már ha kibújik, és jellemzően ferdén teszi ezt, így két oldalról szépen nyomja össze a többi fogat, és mivel ferde, ezért a mellette lévő fog és eközé beékelődik mindenféle ételmaradék, amit nagyon nehezen vagy egyáltalán nem lehet tisztítani. Ez pedig egyenes út a jó öreg fogszuvasodáshoz.

Velem is ez volt a helyzet: habár fogköztisztító kefét és fogselymet is használok, meg a világ majdnem minden pénzét fogkefére meg fogkrémre költöm, még így sem tudtam elkerülni, hogy a mellette lévő hetes fog rendben maradjon.

A műtét…

Egészen sokáig nem izgultam a dolog miatt, de azért március 1-jén, péntek reggelre rendesen be voltam tojva.

A műtét egy masszív helyi érzéstelenítéssel kezdődött, nekem a második adag injekció ütött be, majd miután megkérdeztem, hogy biztosan nincs-e nevetőgáz, úgy feküdtem a székbe, mintha legalább emberöléshez készültek volna.

Maga a beavatkozás kb. 1,5 óra volt, és sokkal jobb „élmény“, mint amilyenre számítottam. Fizikailag a legmegterhelőbb része az volt, hogy 1,5 órán keresztül tátott szájjal kellett feküdnöm. Habár érezni semmit nem éreztem, azért a hangokat közvetítették a csontok: így a ropogást, recsegést és a nyikorgást végig éreztem, de ez nem volt annyira megterhelő.

Persze azért nem ment minden annyira egyszerűen: a fog egyik gyökere elbújt, így még menet közben volt egy kis extra röntgen és izgulás, de végül meglett, és sikerült 2-3 darabban eltüntetni a kis 48-ast.

A műtét után

Ezt a fotót a műtét után kb. 15 perccel lőttem, miután átvettem a következő napok reménysugarának ígérkező Cataflam V-t és a masszív adag antibiotikumot:

Amúgy sem vagyok egy matyóhímzés, de azért kaptam pár érdekes pillantást a villamoson, pláne, hogy a szám körül egy elég nagy véraláfutás kezdett körvonalazódni, és az egész ajkam csupa vér volt a sok macerálástól, a fogaimról nem is beszélve.

Rögtön a műtét után hazajöttem, itthon azonnal bevettem egy Cataflamot. Nem éreztem semmit, de páran javasolták nekem, hogy így el lehet kerülni azt az időablakot, amikor már kiment az érzéstelenítő, de még nem hatott a fájdalomcsillapító. Egészen késő estig meglepően jól voltam, de aztán beütött a fájdalom, úgyhogy gyorsan bedobtam még egy vízben oldódó vidámságot és kidőltem aludni.

Hatalmas mákom volt, mert nem elég, hogy az utóbbi idők egyik legjobb, egybefüggő, 9 órás alvását produkáltam, emellett habár igen gyakoriak ezek a tünetek, de nekem:

• nem dagadt fel az arcom,
• nem voltak pokoli fájdalmaim és
• nem lett szájzáram sem.

Az egész folyamat nem is fizikailag, sokkal inkább szellemileg volt rendkívül megterhelő. Nem volt étvágyam, nem tudtam és kedvem sem igazán volt beszélni (pedig azt eléggé szeretek), nem tudtam gondolkodni, kimerült voltam és gyakorlatilag egész hétvégén úgy ültem a kanapén, mint egy zombi, még a Netflixet sem volt kedvem és energiám elindítani, csak a tévét néztem, kb. azon a csatornán, amelyiken bekapcsolt.

A gyógyulás rögös útja

Az étvágyam hamar visszajött, bár elég macera (volt) enni, mert a fog helyén egy hatalmas kráter maradt, amit az első hetekben kímélni kellett az odakerülő kajadarabkáktól. Nagyon komolyan vettem minden utasítást: két hétig semmi olyat nem ettem és ittam, amit nem lehetett volna, pedig a rendelkezés csak az első pár napra szólt.

A varratszedés fájdalommentes volt, és 10 nap alatt összesen 8 Cataflamot használtam el, így azt kell mondjam, nagyon könnyen megúsztam.

Most egy hónap után már egyáltalán nem fáj, nem érzékeny. A kráter egyre kisebb, és már fogmosásnál sem zavaró, ha hozzáérek.

Ami még hátra van, két fog betömése, az remélhetőleg a mostani után már sétagalopp lesz. A másik bölcsességfog egyelőre úgy néz ki, hogy marad, mert a gyökere túl mélyen van (ami amúgy elég durva, mert a kihúzása pl. részleges arcbénulással járhat). Ott ráadásul nincs gond a szomszédos foggal, kicsit könnyebben tisztítható, így a doki azt javasolta, pucoljam szorgosan és félévente nézzünk rá. Amit most cserkészbecsületemre, komolyan fogok venni.

Tanulság

A családomtól névnapomra kaptam ajándékba egy elég jóféle elektromos fogkefét, amit amúgy a fogdoki is nagyon ajánlott, de erről majd egy másik bejegyzésben.

A bölcsességfogak kis görények, fogászhoz pedig félévente-évente el kell menni. Ha ez a bejegyzés úgy ér téged, hogy nem tudod megmondani, mikor voltál utoljára, kérlek, menj el! Később még nagyon hálás leszel magadnak, ha időben megfogták a bajt.

És talán még az is elfér itt, hogy ha nem szimpatikus egy doki, nem kell odamenned. Az orvos-beteg kapcsolat szerintem rendkívül „intim“ dolog a maga módján, ami magas fokú bizalmat követel. Szóval, ha kellemetlenül érzed magad a (fog)orvosnál, és van erre lehetőséged, nézz körül, és menj olyan helyre, ahol neked szimpatikus dokik kezelnek.

Csíz!

A borítóképet innen hoztam el.

Nagyon beindult itthon a gyors járműbérlés: a Bubi után megérkezett a GreenGo, ami után tavaly »februárban elindult a MOL Limo«, nemrégiben lett elektromos robogópark, pár napja már a BMW DriveNow autóit is bérelhetjük és most itt a legújabb szereplő, a Lime, aki az elektromos rollereivel hódítja meg a fővárost. Tegnap én is kipróbáltam egyet egy gyors kör és egy blogbejegyzés-alapanyag erejéig.

A legegyszerűbb kölcsönző

Az a helyzet, hogy már az autókat is rémesen egyszerűen, egy kb. 15 perces regisztráció után kb. azonnal el lehet vinni, de a Lime-mal ez még gyorsabb: 2 perc alatt regisztráltam és már ki is nyitottam az Andrássy úton parkoló scootert. Nincs szükség jogosítványra, sem egyéb dokumentumok lefotózására, csak a bankkártya adatokat kell megadni, és már mehet is a menet.

Az egyetlen kicsit béna dolog, hogy a regisztráció során nem eszi meg az ékezetes karaktereket, de ezt egyáltalán nem írja az app, csak annyit, hogy hibás név.

Miért jó az elektromos roller?

A jármű maga nagyon mókás, az élmény hasonlít a segway-re, csak a furcsa „ez a bánat taliga ha felborul, itt halok meg“ utóérzés nélkül. Be kell rúgni mint egy klasszikus rollert, utána a jobb kéznél lévő gombbal lehet gyorsítani, bal kéznél lévő, cangán megszokotthoz hasonló fékkel lassítani. Az app javasolja a bukósisak viselését, de ezt nem adják hozzá.

Én simán és gyorsanel el tudtam érni a 30 km/h-s sebességet, ami azért elég vagány, tekintve, hogy egy 5 km-es utat akár 10-12 perc meg lehet vele tenni. Ki szeretném majd próbálni, hogy mennyire egyszerűen jutok el vele mondjuk az irodába, ami egy 4,5 km-es út és BKK-val kb. 25-30 percet vesz igénybe.

Az élményen túl a nagy dugók kikerülésére és akkor lehet jó, ha csak a közelbe, mondjuk 3-4 megálló távolságra mennél, de a leggyorsabban szeretnél odajutni.

Az árnyoldalak

Egyrészt, mint az összes hasonló kölcsönzőnél, itt is fennál az esélye annak, hogy nincs a közeledben egy árva roller sem. Egyelőre elég sokat látok itt a hatodik kerületben, de sokszor van olyan is, hogy az összes roller valahol a Margitsziget vagy Újbuda környékén van.

Emellett kicsit veszélyes, hogy 25-30 km/h-val lehet randalírozni a járdán vagy az autók között egy olyan járművel, ami igazából nem is jármű, de ezeknek a szolgáltatásoknak és járműveknek talán pont az lenne a legnagyobb hozadéka, ha általuk kevesebb autó rohangálna a belvárosban.

Rollerezni nem olcsó

Bérlésenként egyszeri 250 Ft-ért lehet kölcsönözni, utána minden megkezdett percért 50 forintot számol fel a Lime. Havidíjas szolgáltatást nem igazán láttam a menüben és ez így elsőre talán nem tűnik soknak, de egy tíz perces út rögtön 750 Ft-ra rúg. Ami miatt még így is megéri, hogy ezek a járgányok sok olyan helyzetben jöhetnek jól, amikor az autó nem játszik, mert például a fél város be van állva.

Te is lehetsz juicer

A Lime nagyon épít a közösségre: ha csatlakozol a juicerek körébe, akkor hazavihetsz egy vagy több rollert tölteni, amivel naponta maximum $150 ütheti a markodat. Ezt egyébként elég jól ki lehet maxolni, ha az ember autóval szedegeti össze a rollereket, de egy darab esetén is megéri, mert legalább másnap kéznél van munkába menet. Ez a fajta közösségi megoldás nekem nagyon tetszik.

A Lime összességében egy nagyon jó kezdeményezés, szerintem király, hogy már rollert is lehet bérelni Budapesten, és bízom benne, hogy hamarosan több szolgáltató is megjelenik. Nem lepődnék meg, ha a MOL erre is ráugrana, illetve a Bolt (korábban Taxify) már több helyen üzemeltet elektromos rollerparkot, így van rá esély, hogy ők is meg fognak jelenni.

Ha ezen a linken vagy az RO2VDDO kóddal regisztrálsz, mindketten kapunk kemény egy darab ingyenes kölcsönzési díjat (avagy 250 Ft bónuszt).

Habár már a feledés homályába süllyedt a történet, amit még az idő pora is jól befedett, és csak néha viccelünk vele egy ital mellett, azért nem felejtettem el, hogy anno a Gorillaz koncert jegyeivel jól »lehúzott és átvágott a Viagogo«, nem is igazán tudtam volna, tekintve, hogy a mai napig heti 4-5 levelet kapok a »jegyüzér banda« újabb áldozataitól.

Most viszont kapott egy gyomrost a Viagogo, mivel a mai napon a Google versenyhivatali eljárásokra hivatkozva felfüggesztette a fizetett hirdetéseit a keresőjében.

Hogy miért hatalmas eredmény a Google tiltása?

Mert a legtöbb ember úgy nyalja be a Viagogo átverését, hogy rákeres a Google-ben, hol lehet jegyet venni a kedvenc koncertjére, és az első fizetett találat a Viagogo hirdetése, amire még pofátlanul a „hivatalos oldal“ címet is felírják:

És hogy miért nem éri meg koszorút venni a Viagogo sírjára?

Mert habár a Google a fizetett megjelenéseit eltávolította a keresőből — egyelőre, de még ez is változhat –, az organikus találatok közül nem, tehát ha a cég az eddig hirdetésekre költött pénzt keresőoptimalizálásra fordítja, akkor ugyanúgy van rá esély, hogy az első találatok között jelennek meg bármilyen zenei, sport- vagy művészeti esemény jegyeire keresve.

Ráadásul egy jól szervezett hálózat működik abból a célból, hogy magát hivatalosnak beállító Facebook oldalakon keresztül vigye viagogos oldalakra a gyanútlan jegyvásárlókat. Ugyanitt: a következő szép eredmény az lenne, ha az oldalaikat és hivatkozásaikat a Facebook is letiltaná, vagy legalábbis gyanúsnak jelölné.

Sok munkám van abban, hogy másokat ne tudjon átverni a Viagogo. Ha nem is sikerült elérni, hogy ne legyenek károsultak itthon, abban biztos vagyok, hogy jóval kevesebb embert húztak be a csőbe az oldal ellen indított keresztes hadjáratomnak köszönhetően. Elég nagy port kavartam a téma körül, túl vagyok jó pár tévés, rádiós és online lappal való beszélgetésen és őszintén mondom, örülök, hogy végre kapott egy nagy pofont ez a gerinctelen banda.

Sokat ezen sem fogok szomorkodni, de igazán elkeserítő, hogy két év kellett ehhez a kis eredményhez is, ami még mindig nem oldja meg gyökerestül a problémát. Mindettől függetlenül érdeklődve várom, hogy csökken-e majd a károsultak száma, a levelekből ezt elég pontosan fogom látni, és ha pezsgőt nem is, egy viszkikólát este megiszom ennek örömére!

Az utóbbi időben kicsit rákattantam az okoskütyükre, azon belül is kifejezetten az automatizált, okosotthon megoldásokra. Óriási a felhozatal, és könnyen rá lehet csúszni a mindent is irányra, ezért próbáltam valahol meghúzni a határt. Eddig jól megy, mert kb. csak két kütyü lett itthon. Ez nálam valami olyasmit jelent, hogy csak a tényleg hasznos dolgokat veszem meg, így került fel pár hónapja a bejárati ajtó mellé a Ring Video Doorbell okoscsengő.

Kütyümániásként és olyan emberként, aki már gyerekkorában a mesék és filmek automatizált otthonára vágyott (hogy jobbat ne mondjak, a Hey, Arnold! című rajzfilmsorozat gyerekszobája volt az álmom), kánaán várja 2019-ben az okosotthonra vágyókat. De tényleg sokat küzdök azzal, hogy nem akarok minden hülyeségre egy kütyüt: nem kell, hogy még a vécét is le lehessen húzni wifivel és nem kérek push notit a hűtőtől, hogy elfogyott a tojás.

Illetve de, ezek mind nagyon jók, nagyon tetszenek és tulajdonképpen nem is értem, hogyan tud bárki, így akár én is ezek nélkül élni… de valahol tényleg meg kell húzni a határt, különben hamar digitális-drogtanyává válik az ember otthona.

Viszont van egy tucatnyi tényleg hasznos dolog, amivel nem csak kényelmesebb és mókásabb, de biztonságosabb, egyszerűbb vagy hatékonyabb lehet az ember élete, így gondoltam szép lassan beszerzek pár ilyen kütyüt.

Ki van az ajtód előtt?

A belvárosban lakom, nyugodtan nevezz paranoiásnak, de a házban az elmúlt 5 évben többször is volt betörés vagy betörési kísérlet. Tíz éve élek a környéken, azóta mindegyik helyen volt már valami dráma. Éppen emiatt van távfelügyeletre kötött riasztó és egy egyszerű, zárt rendszerű biztonsági kamera az erkélyen. (Természetesen GDPR-kompatibilis módon!) Ezeket már párezer forint körül be lehet szerezni, és ha nem zavar, hogy elég gagyi a képe és valószínűleg rém egyszerű hekkelni, simán jó megoldásnak számít, ha nem vagy otthon, és meg akarod nézni, mi a helyzet a távollétedben. Meg ha olyan jó arc szomszédaid vannak, mint nekem, akik megengedik és még örülnek is neki, hogy felszerelted.

A Ring Video Doorbell egy ajtócsengő, egész konkrétan egy videós kaputelefon. Tipikus okoskütyü, ahol a klasszikus ötlet van egy csavarral továbbgondolva. Nem tud kifejezetten sokat, de abban erős: van egy egyszerű 720p kamerája, egy kis hangszórója és mikrofonja, éjjelátási képessége, hangzatos neve meg szép dizájnja. Nagyon egyszerűen telepíthető és emellé persze társul a profi mobilalkalmazás.

Oké, de mitől okos egy csengő? Halszemoptikás, rendkívül nagylátószögű kamerával van felszerelve. Ettől még nem lesz okos, de attól már annál inkább, hogy mozgás esetén videót rögzít, amit egy havidíjas előfizetés keretein belül 3 amcsi dollárért cserébe 90 napig vissza lehet nézni. Ha csengetnek, a mobil alkalmazásban felvett felhasználók telefonjára értesítést küld, és bárhonnan lehet beszélni az ajtó előtt állóval, miközben látható a kamera képe.

Rendelés

Nagyon szimpatikus, hogy a gyártó hivatalos oldaláról meg lehet rendelni az összes terméküket, és Magyarországra is szállítanak. Van hozzá mindenféle kiegészítő, így pl. a lakásban elhelyezhető hangszóró amivel nem csak a telefonon jelez, ha csengetnek vagy mondjuk napelem, ami megoldja a töltést, ha nincs mód hálózatra kötni.

Maga a rendelés menete rendkívül egyszerű, és külön meg akartam említeni, hogy mennyire profi az egész folyamat: a szállítás ingyenes, UPS futár hozza a csomagot, amit folyamatosan lehet követni és esetemben kb. 4 nap alatt meg is érkezett.

Csomagolás, felszerelés

Maga a kütyü egy nagyon csinos dobozban érkezik, de nem is ebben van a kakaó, hanem abban, hogy ennyire profi leírást és ennyire egyszerűen szerelhető terméket kb. csak az IKEA-tól szoktam meg.

Mindent adnak, ami kellhet hozzá:

• egy csavarhúzót, amihez kétféle bit jár: egy pici biztonsági csavarhoz való fej és egy normál csillagcsavaros,
• fúrófejet, hogy biztosra mehess és ne kelljen méregetned,
• tiplit és csavart, hátha nincs otthon,
• vízszintmérőt, nehogy már ferde legyen,
• USB-kábelt a töltéshez.

A készülék több színben is elérhető, nálunk a folyosón ez az arany-szerű olvad be legjobban a környezetbe, na nem azért, mert aranyból van a kilincs, de kb. minden réz és zöld színekben pompázik.

A telepítés

A kütyü valamennyire feltöltve érkezik, de sajnos a buli azzal kezdődik, hogy egy 100%-ra töltést kell neki adni.

Rá lehet szerelni a meglévő csengőre is, akkor, ha az nem analóg (tehát nem egy fizikai csengő, csak valami digitális, pl. kaputelefonnak a kézibeszélője), ebben az esetben áramot is kap és meg is tudja szólaltatni a csengőt. Én így akartam felszerelni, de sajnos a csengő alatt olyan nagy a luk a falban, hogy azt nem takarta le a kütyü, így egyszerűen mellette szereltem fel. Kicsit aggódtam, hogy senki nem fogja használni, de meglepetésemre mindenki ezt nyomja meg.

Ha nem tudod hálózatra csatlakoztatni, semmi baj, van egy elég masszív akkuja, amiről vígan eldalol. Február óta 3 alkalommal kellett feltöltenem, ami elég egyszerű: le kell csavarozni a kütyüt a műanyag aljzatról és a lakásban a mellékelt vagy bármilyen USB-s kábellel feltölteni.

Talán két percet is igényel, amíg a csengőt a mobilalkalmazás segítségével be lehet állítani. Csatlakoznia kell a Wi-Fi hálózatra, beállítani a nevét, a mozgásérzékelő erősségét valamint az értesítéseket és már készen is van. Itt fontos megjegyezni, hogy az a verzió, amit én vettem, az első generációs, így sokkal olcsóbb az újabb modelleknél, de cserébe nem támogatja csak a 2,4 GHz-es hálózatokat.

Bevált-e, megéri-e?

Röviden és tömören: nagyon. Próbáltam összeszedni néhány személyes példát, amikor úgy éreztem, hogy tényleg hasznos volt:

• Vízóra leolvasás: egyszer jöttek vízórát leolvasni, és balga módon elfelejtettem kirakni az ajtóra. Becsöngettek, én meg az ebédszünetben vígan megbeszéltem az óra állását kb. 10 km távolságban.
• Kamu becsengetés: egy elég gyanús csávó egyszer körbecsengette a házban az összes lakást, mondván eladó ingatlanokat keres. Csak a paranoia, de szinte biztos vagyok benne, hogy azt nézte, ki, mikor van otthon, mert másnap is visszajött. Hogy ezt honnan tudom? Mert kétszer is becsengetett! Én persze akkor is távolról beszélgettem vele vidáman, mintha otthon lennék.
• Mozgásérzékelős rögzítés: pár hónapja volt egy kis ramazuri: az utcán randalírozás volt és valaki ide menekült be, a kamera meg felvette az egész jelenetet, amit a rendőrök meg is néztek.

És emellett ad egy extra biztonságérzetet, ami lehet, hogy nagyrészt fals, de megnyugtató a tudat, hogy van egy biztonsági kamera a bejárati ajtó mellett.

A kép- és hangminőség nem rossz, ezerszeresen jobb a kínai olcsóbb modelleknél, de azért nem kell egy iPhone 11 Pro kamera felvételeinek minőségére számítani.

Számomra jó vétel volt a Ring eszköze: olcsó, könnyű volt beszerezni, még könnyebb telepíteni és összességében ad egy extra megnyugtató biztonságérzetet.

A következő rész tartalmából: Netatmo Healthy Home Coach digitális termosztát.

A BKK (vagy ahogy továbbra is sokan mondják, a BKV) szeptemberben végre elindította a mobiltelefonnal vásárolható és használható digitális jegyrendszerét, amiben már a havi Budapest-bérlet is elérhető. Az elmúlt egy hónapban végig ezzel utaztam. Tapasztalatok, gondolatok, tippek és trükkök mobilbérletezőknek.

Míg már szinte minden európai városban valóban elektronikus jegyrendszerrel találkozhatunk, ami csippantással vagy mágneskártyával működő kapukkal zárja ki a bliccelést és gondoskodik a gyors haladásról, itthon olyan lassan haladunk efelé, mint egy parkolóhelyet kereső csiga.

A 2-es metró Deák téri megállójában megmaradt beléptető kapuk szomorúan emlékeztetnek rá, hogy a rugalmas, integrált, gazdaságos és okos jegyrendszer (másnéven a Rigó) bevezetése csúfos kudarcot vallott.

2017-ben a remény halvány sugaraként jelent meg a BKK mobiljegy rendszere, hogy aztán egy akkor elég komoly biztonsági probléma miatt (és egy méltatlan hacker-elbánás mellett) kétévnyi pihenőre vonuljon vissza.

2019-ben azonban főnixmadárként támadt fel hamvaiból, és szeptemberben már a hagyományis BKV-bérlet is elérhetővé vált az új Mobiljegy alkalmazásban.

Hogyan működik?

Meglepően egyszerűen:

1. Töltsd le a Nemzeti Mobilfizetési Zrt. Mobiljegy alkalmazását a Google Play Store-ból vagy az Apple App Store-ból.
2. Regisztrálj, add meg a bankkártyád adatait.
3. Vásárold meg a jegyek, bérletek valamelyikét.
4. Elsőajtós felszállás esetén vagy ha van ellenőr a metróaluljáróban, fotózd le az alkalmazással a jegylyukasztón vagy a buszon elhelyezett QR-kódot. (Ami igazából egy Aztec-kód, köszi, Máté!)
5. A megjelenő ábrát mutasd fel a járművezetőnek vagy az ellenőrnek.

A regisztráció elsőre kicsit nehézkesen ment, és korábban sok volt benne a bug, de ezeket elég gyorsan javították.

Mik a mobiljegy előnyei?

Én főként kíváncsiságból próbáltam ki, de valószínűleg nem fogok papír-alapú bérletet venni ezután, maradok mobilon. Számomra a legnagyobb előnye, hogy nem kell sorban állnom vagy az éppen nem működő automata miatt szívnom, gyakorlatilag bármikor megvehetem a jegyet.

Reptéri buszjegynél kifejezetten praktikus, mert ott csak egyszer kell felmutatni, és semmivel nem lassabb annál, amikor az ellenőr a jegyet ellenőrzi, pecsételi stb.

Van már mobilfizetés (Apple Pay-jel), és a bérletem is a mobilomon van, nekem nagyon felszabadító érzés, hogy a telefonommal kb. mindent el tudok intézni, gyakorlatilag ha a személyim ott lenne digitális módon, és valamilyen »okos zár lenne otthon«, már semmit nem kellene magammal vinnem, maximum a telefon töltőjét. Ez persze túlzás, de azért így is nagyon menő.

Gyorsabb vagy lassabb a papír alapú bérletnél?

Az esetek többségében gyorsabb. Nagyon sokszor nincsen ellenőr, nem elsőajtós a felszállás, így elő sem kell venned a bérleted.

Ami viszont a legtöbb emberre igaz, hogy mindenki telefont nyomkod tömegközlekedés közben, így jellemzően gyorsabb felmutatni a képernyőt, mint elővenni a bérletet a pénztárcából. Sokan pont emiatt hordják a BKK-bérletet a telefon hátlapjánál, a védőtok mögött.

És semmiképpen nem lassabb, mint egy elektronikus, kapus jegyrendszer lesz kb. 2319-ben, amikor bevezetik.

Ellenőr jelenléte vagy felsőajtós elszállás (sic!) esetén a QR-kód lefotózásával egy animált ábrát kell felmutatni, amit a járművezető vagy az ellenőr szemre azonnal tud ellenőrizni:

Ha csak pl. felszáll egy ellenőr a járműre, és kéri a menetjegyet, az alkalmazáson belül van egy QR-kód, amit az ellenőr tud lecsippantani, és a nála lévő okostelefon jelzi, hogy valóban érvényes-e a jegy vagy a bérlet:

Jellemzően az volt a tapasztalatom, hogy az elmúlt hetekben kb. 18 ellenőr jött oda csillogó szemmel, hogy kipróbálhatja-e, és nagyon kedvesen jó utat kívántak. Ez most kicsit lecsengőben van, ahogy elmúlt az újdonság varázsa, de az első napokban nagyon vicces élmény volt.

Mivel lehetne ez még jobb?

Habár a módszer kényelmes, előremutató, hogy van valamilyen fejlesztés, ha már csipogós-mágneskártyás-okosrigónk nincsen még, azért megfogalmazódott pár dolog, ami sokat könnyítene a használaton.

• A QR kódból generálhatna egy Wallet-be berakható e-jegyet, ami a telefonon nagyon gyorsan elővehető, nem kell az appet kinyitni.
• Sok metrómegállóban a lyukasztó oldalán van a QR-kód, ami miatt kicsit bénán ki kell fordulni, sokkal gyorsabb lenne, ha szemben lenne.
• Mivel a QR-kód fix a helyszíneken és járműveken, igazából kitalálhatná az elhelyezkedésem alapján, hogy hol vagyok.
• Hasznos lenne egy ismétlődő fizetés funkció, ami magától megvenné a bérletet, és nem is kellene vele foglalkozni.
• Menő lenne egy igazi elektronikus jegyrendszer. (Bocs.)

Milyen úgy általában az alkalmazás?

Szép, egyszerű gyors. Különösebb hibákat nem találtam benne, a céljának tökéletesen megfelel, iPhone-on úgy működik, mint bármelyik jól összerakott mobilapp, követi a konvenciókat, elegáns a megjelenése, egészen szép az ikonja.

Az alkalmazással ha jól tudom az a terv, hogy mindenféle városban használható lesz majd, így idővel más közlekedési társaságok is csatlakozni fognak, tehát akár busz- vagy vonatjegyet is tudunk vele vásárolni.

Gyakori kérdések

Összeírtam, milyen kérdésekkel találkoztam leggyakrabban a mobiljegy kapcsán.

Mi történik, ha telefonálok?

Semmi, előveszed az appet, hívásban maradsz és felmutatod/lefotózod/akármi. Fülessel semmi extra, de amúgy elvileg tilos telefonálni az utazás során. ;]

Milyen jegyeket lehet megvenni a Mobiljegy alkalmazásban?

Heti bérlet, havi bérlet, mindenféle kedvezményes (diák, gyerek stb.) bérletek, reptéri jegy, napi jegyek (24 és 72 órás).

Mezei vonaljegy nem vásárolható az alkalmazáson keresztül.

Lehet-e számlára jegyet venni?

Igen, van ilyen opció (10 500 Ft-os bérlet), de nem próbáltam.

Lehet-e egyszerre több jegyet is venni?

Van erre lehetőség az alkalmazásban, de nem próbáltam.

Mindig le kell csipogni a QR-kódot?

Én nem szoktam, csak akkor, amikor van ellenőr a mozgólépcsőnél vagy ha elsőajtós felszállás van a buszon. Ha jön ellenőr, úgyis tudja ellenőrizni. Úgy gondolj rá, mint a bérletre: ha nincs ott senki, azt sem mutatod fel.

Jár hozzá papír alapú jegy is?

Nem, ha megvetted, csak a mobiltelefonban használhatod.

Ha lecserélem a telefonomat, tudom használni a bérletet?

Lehetőséged van egy jegyet kétszer betölteni egy másik telefonra telepített alkalmazásra.

Mi történik, ha lemerül a telefonom?

Vegyél egy vonaljegyet a legközelebbi automatából.

Összességében: nekem tetszik ez az új módszer, számomra kényelmesebb és gyorsabb, illetve azért is használom aktívan és kampányolok a használata mellett, hogy a statisztikák hátha meggyőző erővel vannak azon döntéshozók számára, akik végre megkezdhetik egy korszerű, elektronikus jegyrendszer kiépítését. Szerintem érdemes letölteni az alkalmazást, mert ha más nem, a repülőtéri vonaljegy és a napijegyek, valamint a további városok csatlakozásának reménye nagyon hasznossá teszi, de akár a budapesti mindennapok során is jó lehet.

Te használtad már? Hogy tetszett? Ha nem, mi tart vissza?

December 23-án, pontosan 15 perccel szenteste napja előtt kiesett a tömés a »kihúzott bölcsességfogam« szomszédjából. Éppen a Grincset néztem, ültem a kanapén, és néhány válogatott káromkodás után kifújtam a levegőt, majd azt mondtam: oké, én ezt az évet elengedtem. Közben azon agyaltam, hogy jó dolog ez a karácsony, szeretem is, de még jobb lenne elhúzni valahová a világ végére december 15-én, és legalább január elejéig vissza sem jönni.

Na nem az emberekkel vagy a hellyel van a bajom. Nem is a karácsonnyal, tuti olyan helyre mennék, ahol lehet karácsonyt ünnepelni. Mégcsak a téllel sincs bajom, legfeljebb az, hogy a fehér karácsony helyett már azért rimánkodom, hogy ne kelljen 25 fokban és napsütésben bejglit enni, mert valami nagyon nem oké, ha mégis.

De egyre kevésbé vágyom az őrült rohanásra, a fárasztó évvégékre, az őrületre, amikor ilyenkor mindenhol fogad és a készülődéssel járó stresszre, ami még úgy is nyomaszt, hogy tudom: a jelentős részét én okozom saját magamnak. Egyre kevésbé esik jól az is, hogy mindennapra jut valami lesújtó sztori, amit látok vagy hallok a körülöttem lévő véletlenszerű embereken keresztül.

Ma például egy anya és fia (?) közti veszekedést hallgattam végig a Váci úti TESCO-s KFC-ben, miközben két szottyos csirke megrágása között. (Az akkor még intakt fogtömésemmel; oh boy, azok voltak a szép idők!) Azon járt az agyam, mit kell még elintézni, majd hallgattam ezt a két embert, és ahogyan, amilyen stílusban, amilyen szavakkal beszéltek egymással, nem csak az étvágyam vagy a karácsonyi hangulatom, de az életkedvem is a „Csendes éj“ illóolaj aromájának mintázatával párolgott az álmennyezet felé egy halk „pfuh“ hang kíséretében.

Pedig nagyon próbálkozom. Tényleg! Idén például kifejezetten elhatároztam, hogy most semmi sem fog felidegesíteni. Volt már belőle elég, vigye fene! Ami szerintem egész jól sikerült, mert még a fogam hirtelen jött nyomorát is kellő rezignáltsággal fogadtam. Széles mosollyal ölelem magamhoz a káoszt, kifejezetten ajánlom neked is ezt, kedves olvasóm. Néhány praktikus tipp:

• ha előtted valaki hirtelen megfordul az őrültek házában pl. egy plázában, akkor az elnézésre ne úgy válaszolj, hogy „de jókor kellett megfordulnod, verjek rád“, hanem úgy, hogy „semmi baj“, mosolyogva.
• Ha valaki idióta módjára tolakodik be eléd kocsival, miközben haladnál a sávodban, ne ledudáld, miközben üvöltöd, hogy „hát tombolán nyerted a jogsidat, te majom“, hanem gondolj arra, hogy ő is valami nyomorult áruházba siet egy határidőre átvehető ajándékért, és engedd el békésen, mosolyogva.
• Ha vásárolsz valahol, és az eladó benéz valamit, ne azt mondd neki, hogy „hát nem hiszem el, hogy ilyen retardált idiótákat tesznek ide az ünnepek alatt“, hanem gondolj arra, hogy ő lehúz 12 órát naponta abban az agyfaszban, amiből te csak pár órát kapsz az egész ünnepek alatt, és mondd inkább azt, hogy „semmi baj, előfordul, kitartást a káoszhoz“. Persze ezt is mosolyogva.

Nem mondom, hogy megoldás minden problémára, de sokat segít.

Hát így indul velem idén az ünnepi bulivonat. A lassú karácsony iránti sóvárgással. A fogtömésem hiányának (egyelőre szerencsére csak lélekben) fájó gondolatával. A mézeskalács mellé bekészített Cataflammal. Meg házi likőrrel, ajándékcsomagolással, Grinccsel, Reszkessetek betörőkkel, fadíszítéssel, vicces TikTok videókkal és a karácsonyi Spotify playlisttel, amit idén már 265 ember követ. És azzal a gondolattal: vajon lehet ezt az egészet jobban csinálni? Vajon rá fogok jönni, hogyan? Egy évem biztosan lesz rá.

Ami viszont biztos, hogy még ez a rázós évvége sem tántorított el az egyik kedvenc karácsonyi hagyományomtól. Idén 13. éve készítek képet a karácsonyfánkról és posztolok ide egy Jókívánságok című bejegyzést. »Ahogyan tavaly«, úgy idén is, és ha minden jól megy, jövőre ugyanígy.

És egészen bámulatos, hogy 2020-ban lesz 15 éves a mefiblog, ahová most évente írok annyi bejegyzést, mint korábban egy héten, de még így másfél évtized után is találkozom emberekkel, akik elmondják, hogy olvasták vagy olvassák, amit írok. Elképesztőek vagytok, köszi!

Kívánok nektek lassú, békés, boldog, stresszmentes, fogtömésekben vagy méginkább egészséges fogakban és finom ételekben, sok nevetésben gazdag karácsonyi ünnepeket!

Oké, határozottan ennek a bejegyzésnek a megírását halogattam legtovább idén. Még májusban elutaztam egy hétre Tokióba. Az egész annyira fantasztikus volt, hogy tényleg még most is hatása alatt állok. A bejegyzéssel azért is vártam ilyen sokáig, mert hirtelen azt sem tudtam, honnan kezdjem. De jön az évvége, úgyhogy lesz, ami lesz. Élménybeszámoló hét hónap távlatából.

Ezer éve dédelgetem a gondolatot, hogy jó lenne vlogot csinálni, így félig hirtelen felindulásból az utazás jelentős részét közvetítettem Instagram sztorik formájában, illetve készítettem két rövid videót is, ebben például Japán nekem érdekes dolgairól mesélek a hazaérkezésem után pár nappal:

View this post on Instagram

Az utolsó japán tematikájú videóban összeszedtem, mi volt a sok ezer európai szemmel nagyon más dolog közül a 8 nekem legérdekesebb.

A post shared by Mefi – Nádai Gábor (@mefiblogger) on May 23, 2019 at 2:37am PDT

Illetve, Flickr-n szokás szerint (amint betöltött a cucc, lapozható itt is) megtekinthető egy tucatnyi jól és kevésbé jól sikerült fényképfelvétel a csodálatos Tokió városából:

Miért éppen Tokió?

2019-re az volt a tervem, hogy szeretnék összehozni egy tengerentúli utazást. A listámon továbbra is New York szerepel az első helyen, de oda még azért nem utaztam el, mert félek, hogy első percben sokkot kapnék, annyira sok mindent szeretnék ott csinálni, megnézni, megenni stb.

Az elmúlt pár évben beutaztam Európa nagyrészét, amit nagyon szerettem és amiért elképesztően hálás vagyok. Viszont az utóbbi időben azt éreztem, hogy Európán belül már nagyon nehezen találok újdonságot, és nagyon vágytam valami teljesen új nézőpontra, érzésre, látványra stb. Szóval valami olyasmi volt a terv, hogy legalább egy hét, legalább 10 óra repülési távolság és valami más. Nagyon más.

Andi, Tomi barátom nővére évekig Tokióban élt, a barátait ment meglátogatni, és bedobta a kérdést Tominak, hogy van-e kedvünk csatlakozni. Szerencsére az időpont és minden egyéb tényező is klappolt, így végül négyen, Andi, Dávid, Tomi és én indultunk útnak.

Repülés lengyel módra, avagy milyen légitársaság a LOT?

Elég vegyes az élményem. Azzal kezdem, hogy a LOT ügyesen csinálja, amit csinál: a varsói reptéren (ami egyébként egy nagyon király reptér, az egyik kedvencem) amolyan hubot építettek ki, Európa-szerte bárhonnan elrepítenek Varsóba, hogy onnan aztán végtelen célállomás közül válassz. Fölösleges is lenne fikázni őket, ezt csinálja a Lufthansa Frankfurttal és Münchennel, az Emirates Dubaijal és még jó pár légitársaság. Meg aztán hová bántsa őket bárki, a MALÉV-ot szép lassan hagyták lerohadni, a lengyelek meg ügyesen megcsinálták a tutit.

Szóval, a LOT a többi társasághoz hasonlítva relatíve olcsón repül Tokióba. Egy kb. 45 perces Budapest-Varsó út majd olyan kb. 3 óra kényelmes várakozás után már be is lehet szállni a hatalmas Boeing Dreamliner utasszállítóba, hogy egy kényelmesnek nehézkesen nevezhető 13 órás repülés után az ember megvesse lábát Tokió Narita repterének talaján.

A LOT-ról nagyon röviden: a rövid járataikon mindig jó tapasztalatom volt, de amit a Varsó-Tokió és Tokió-Varsó vonalon műveltek, az kb. egy vicc volt. Nem lehetett italt kérni, mert elfelejtették feltölteni a hűtőt, fél óráig vártunk a légiutaskísérőre, aki amikor odajött, lenyomta a hívógombot, és kérdés nélkül tovább ment. De a hab a tortán, hogy hazafelé sikerült összehozni majd’ egy óra késést, a csomagjainkat meg másnap hozta egy futár, mert Varsóban maradtak.

Az idő megszépítette a dolgot, mert ott eléggé felhúztam magam ezeken a sztorikon és akkor hirtelen azt mondtam, soha többet nem utazom LOT-tal, de végül úgy vagyok vele, hogy ha továbbra is ők repülnek olcsón, ám legyen.

Minden más egyébként teljesen ugyanolyan, mint bármelyik hasonló járat turistaosztályán: 3*3 ülés soronként; minden ülés háttámlájába beépített mini táblagép, amin lehet filmeket és sorozatokat nézni, játszani, zenét hallgatni; normális repülős koszt, édesség és italfogyasztás ami benne van az árban. Ami furcsa volt, hogy a legtöbb társaság a hosszú utazások során ad egy kis pipere készletet papuccsal, szemtakaróval, fogkefével stb., de a LOT-nál csak egy pokróc és egy kispárna jutott.

A járaton két étkezés van, illetve menet közben néha hoznak édességet, kávét, üdítőt, de ezeket lehet is kérni ha épp arra jár a személyzet. Az egyik „ebéd“ így nézett ki:

A megérkezés és a jetlag

Amikor leszállt a gép, Tomi mondta, hogy úgy várja már a „japán illatot“. Én nevetve mondtam neki, hogy ilyen illat biztosan nem létezik, csak gondolom a repülőből kiszállva a tizen-akárhány órás repülés után megvadulnak az emberek érzékszervei. Aztán feltűnt, hogy tényleg van egy jellegzetes illat, amit az egész városban érezni. Igazából semleges, nem büdös vagy nem is kifejezetten jó, és szerintem minden városnak van egy ilyen jellegzetes illata, de rögtön meg is óvtam magam: japán illat márpedig van! Még most is azonnal meg tudnám mondani ha csukott szemmel megszagolhatnám.

A reptéren még egy órás biztonsági ellenőrzés után gyorsan beszereztük a SIM-kártyát és a metrójegyet, majd zakatoltunk is a szálláshelyünk felé. Ami elsőre feltűnt, hogy ez a város elképesztően tiszta. Oké, egy reptér jellemzően mindenhol ki van vaxolva, de még az egyébként réginek számító metrókocsi is olyan rendezett és tiszta volt, hogy enni lehetett volna a padlójáról.

Ami rögtön utána feltűnt: sokat hallottam már arról, hogy mennyire durvák a nyarak Japánban, de ezt azonnal megéreztem a bőrömön, mert május elején olyan erős meleg volt, ami gyakran érződött soknak, és rengeteg alkalommal rövidnadrágban és pólóban lehetett rohangálni.

Volt-e jatlegem a repülés miatt? Ez egy nehéz kérdés, amire alapvetően nemmel válaszolnék. Viszont volt egy masszív bioritmus váltásom, amit elég nehezen dolgoztam fel. Egyrészt sokkal hűvösebb időből mentünk sokkal melegebb időbe. Másrészt a repülőn egyszer sikerült elaludnom, de véletlenül leöntöttek sörrel, így felriadtam, és utána végig ébren voltam. Emiatt viszont amikor megérkeztünk, már kb. 26 órája nem aludtam, így délután az ebéd után úgy megütött a meleg, hogy kb. azonnal el tudtam volna aludni. Amikor visszamentünk a szállodába, sikerült este tízig aludni, és ha már így alakult, nyakunkba vettük a várost, amiből egy hajnali egyig tartó tivornya lett némi alkohollal és pár helyi arccal való megismerkedéssel. Innentől kezdve viszont kb. két nap volt, míg visszatértem a normális kerékvágásba. Szóval amolyan magyar népmesésen jutott is meg nem is a jetlag feelingből.

A kocsmában egyébként (sajnos a képen nem látszódik) egy tucatnyi papírpénz volt kint a pult mögötti szekrényen. Forintot (és magyar embert) még nem láttak, így ott hagytunk egy 500 Ft-ost, amit az egyik USA dollár helyére tűztek ki. Egyszer visszamegyek megnézni, hogy ott van-e még!

Kulináris kalandok

Nekem a gasztronómia afféle szeretetnyelvem, leginkább azokhoz az helyekhez, országokhoz, városokhoz tudok kötődni, ahol nagyon bejönnek az ételek. Arra viszont rájöttem az utóbbi időben, hogy a távol-keleti ételek nem tartoznak különöseképpen a kedvenceim közé. A közel-keleti ételeket imádom, de a legtöbb kínai, vietnami, japán stb. ételt fenntartásokkal kezelem.

Furcsa volt nekem a japán konyha, ahol az ételek a skála legszélső értékeit vették fel nálam: voltak fogások, amik elképesztően bejöttek, és voltak, amik elképesztően nem. Köztes úttal nem találkoztam.

Mi az, ami nagyon bejött?

• Shabu-shabu: kint élő ismerősöm, Oszkár mutatta ezt a fogást. Az asztal közepén van egy főzőlap, amire kapsz kétféle alaplé szerű szószt, amit szép lassan melegítesz. Ehhez hoznak mindenféle húst és zöldséget, amit néhány másodpercre belemártasz az alaplébe, és mindenféle szósszal elfogyasztod. A nevét onnan kapta, hogy elvileg a kavargatás-belemártogatás közben ilyen hangot ad ki az étel.
• Tonkatsu: a japán rántotthús! A sertéshúst a helyi különlegességnek számító pankómorzsába forgatják és olajban kisütik. Igazán finom, a pankómorzsa nem a kenyér héját, hanem a belét tartalmazza, rendkívül ropogós és finom lesz a bundája. Káposztával (a káposztát egyébként mindenhez, de tényleg mindenhez hozzák, adják, öntik stb.), rizzsel, miszolevessel, szószokkal és zöldségekkel tálalják.
• Ramen: a szusi után talán a második leghíresebb japán étel, egy rendkívül finom leves, amit tormával, zöldségekkel, és mindenféle változó betéttel tálalnak. Több helyen, több variációban sikerült megkóstolnom. Slusszpoén, hogy Tokióban ettem először életemben rament, valahogy mindig kimaradt.
• Gyōza: húsos batyu, amit olajban kisütnek. Nagyon finom, még annak ellenére is imádom, hogy gőzöm nem volt mi az, és ahogy elsőre beleharaptam, szétfröcskölt olajjal.

Alapvetően a halat és a tormát (így a wasabit) nem igazán kedvelem. Van pár halétel, amit szeretek, de a hal, a gomba és a torma az a három dolog, amivel nem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom az elmúlt évek során. Főként emiatt sok olyan japán étel volt, ami nem jött be, de mivel jócskán találtam olyat, ami nagyon, ezért összességében pozitív élményeim vannak az étkezéseket tekintve.

Kísérletezés gyanánt szinte majdnem minden este vettem kint valami véletlenszerű dolgot a 7Elevenben (ami egyébként a kedvenc boltjaim egyike lett azóta), volt közte isteni finom péksüti, hús, szendvics-szerűség, de volt olyan is, amibe beleszagoltunk, és azonnal le is raktuk, annyira nem jött be.

A japán kávé avagy kōhī egy sima hosszú kávé, amit jégre öntenek fel. Ezt nagyon isszák kint, kóstoltam, de nekem inkább a ristretto és a flat white vonal jön be.

Ami különösen tetszett, hogy a japánoknál (és úgy általában Ázsiában) az étkezés közösségi élmény. Mivel sokszor nagyon pici helyen laknak, sok lakásban nincsen konyha. A helyiek elvileg úgy tartják, nem jó, ha egyedül eszik az ember, így éttermekben szemrebbenés nélkül odaültetnek valakihez, és az összes hely úgy van kialakítva, hogy nagyon jól lehet csoportokban beszélgetni és étkezni. Plusz az összes japán „készítsd magad“ étkezés, mint a shabu-shabu is ezt a mintát követi: kicsit mindenki kiveszi a részét a vacsora elkészítéséből.

Megtaláltuk a világ legjobb kocsmáját

Dávid egy nappal később jött, talán a második napon érkezett, és mielőtt kimentünk elé a metróállomáshoz, beültünk egy véletlenszerű helyre inni. A kocsma az ötödik emeleten volt, ami elsőre furcsának tűnt, az épületbe belépve rögtön egy liftben találtuk magunkat, a többi emeleten más kocsmák, szusi és ramen bárok voltak, az ötödiken pedig egy füstös kis hely, tele mindenféle CD-vel, DVD-vel, könyvvel és retró játékfigurával.

Tokióban egyébként nagyon sok dolog van több emelettel feljebb vagy lejjebb, mivel kevés a hely, ezért sok üzlet a magas de amúgy sokszor pici alapterületű épületekben található, vagy az aluljáróban, ami már inkább egy város a városban.)

Szóval, a kocsma a (K’s Ave.) tényleg a világ egyik legjobb helye. A tulajt Toshinak hívják, ő csinálja a bizniszt, este tíz körül kinyit, és reggel öt körül, vagy ahogyan az este alakul, bezárja a boltot. A vendégkörben a majdnem minden ott töltött este alatt találkoztunk az Electronic Arts egyik vezető fejlesztőjével, a Dragon Ball és más animék főcímdalát éneklő figura testvérével és egy Michelin-csillagos séffel is.

Az egész utazásból leginkább ez a kis hely maradt meg, egyrészt mert nagyon sokat beszélgettünk helyiekkel, másrészt Toshi tényleg hatalmas figura volt, a végén már telefonszámot cseréltünk, behívott minket a pult mögé, és megbeszéltük, hogy ha jön Budapestre, vagy mi Tokióba, újra találkozunk.

(Igen, a kivágott képkockán valóban egy fallikus sörnyitó látható.)

A dolog önmagában semmi extra, három srác talált egy kocsmát, na bumm; de valami miatt nekem nagyon kedves emlék, hogy több ezer kilométerre találtunk egy olyan helyet, ami ha itt lenne Pesten, minden este ott lennénk, még ha nem is innánk feltétlenül. És szereztünk egy olyan cimborát, aki miatt tényleg szívesen visszamennénk, és akit tényleg tuti meg fogunk még látogatni.

Kedvenc látnivalóim

Végig Tokióban voltunk. Eredetileg terveztük, hogy ellátogatunk más helyekre is, de engem egyrészt nagyon behúzott Tokió, másrészt a szűk idő miatt nem akartam, hogy végül úgy jöjjünk haza, hogy sokat markoltunk, de keveset fogtunk.

Tokióban a kötelező látnivalók jelentős részét kipipáltuk, és egyébként inkább várost néztünk, fotóztunk és csak úgy céltalanul csavarogtunk. A város egyébként nagyon biztonságos, még az utolsó vonattal is mentem haza, ami jócskán tele volt turistákkal és kevésbé szomjas emberekkel, de a legkisebb jele sem volt annak, hogy bármi gond adódhatna. Nem véletlenül lett Tokió a világ legbiztonságosabb városa, idén sokadjára.

Ezek a látnivalók voltak a kedvenceim:

• Shibuya kereszteződés: a világ legforgalmasabb kereszteződése, óriási digitális hirdetőtáblák és hangyabolyként nyüzsgő emberek az össze-vissza irányú zebrákon. Imádtam, este és nappal is megnéztük. Szemben van egy nagyon jó kilátó, ahol kb. ezer forintért fel lehet menni fotókat készíteni és nézelődni.
• Tokyo Skytree: a világ legmagasabb szabadon álló tornya. 634 méter magas, ezzel a világ második legmagasabb épülete rögtön a Burdzs Kalifa után. A legfelső szintjén egy Hello Kitty shop volt, és sajnos az üveghez sem lehetett elég közel menni, de az első szintje (ami kb. 450 méter magasan van) szuper élmény volt a naplementében nézni a várost.
• Tokyo Tower: a piros tokiói Eiffel-torony. Oké, gonosz így hívni, de tényleg úgy néz ki. Kb. 333 méter magas, szintén nagyon jó kilátással a városra.
• Akihabara: az elektromos város. A számcsógépek, videójátékok, animék, mangák, kütyük és mindenféle elektromos berendezés kulturális központja, bevásárló negyede. Az egyik műszaki áruház kb. nyolc emeletes volt, és gyakorlatilag nem tudnék olyan kütyüt mondani, amit nem láttam. De vannak piac-szerű aluljárók is, ahol a régi pénztárgépek, laptopok, kártyaolvasók, fényképezők, ezek alkatrészei és kb. minden fellelhető.
• Mindenféle állatos kávézó: mi macskás és baglyos kávézóban voltunk, de van tengerimalacos, sünös, amit csak el tudsz képzelni. Befizetsz egy összeget, amiért fix ideig bent lehetsz, ihatsz egy kávét, és ücsöröghetsz az állatokkal. A baglyos hely tényleg nagyon menő volt, picitől az óriásig mindenféle méretű bagollyal, akiket lehetett etetni és párat simogatni is.
• Felhőkarcolók: óriás kattanásom a felhőkarcolók, és ekkora méretű épületeket ilyen sűrűséggel csak képeken láttam korábban. Majd’ egy napot eltöltöttünk felhőkarcolók közötti barangolással és fotózással. A Tokyo Metropolitan Government Building kilátójára ingyenesen fel lehet menni, napközben nagyon szép a látvány, megéri.
• Shinjuku Gyoen: óriási park, klasszikus japán kerttel és gyönyörű növényekkel. Pont a cseresznyevirágzás után mentünk, ami egyrészt jó volt, mert nem volt annyi turista, másrészt nem volt jó, mert csak elvétve láttunk cseresznyevirágzást. Viszont a park így is elképesztően szép volt.
• Tradícionális fürdő: talán ez volt a legmenőbb. Egyrészt az odajutás során kipróbáltuk a mágnesvasútat, másrészt éjszaka mentünk, és amikor május közepén a csillagos ég alatt ücsörögsz a szabadban egy kellemesen meleg vízben, háttérben Tokió zajával, na, annak azért elég király a hangulata. Még annak ellenére is, hogy a fürdőbe érkezés után kb. két perccel anyaszült meztelenre kell vetkőzni, ami a felkészületlen turistákat eléggé meglepte. Egy csiricsáré kimonóban kell lődörögni a koedukált részen, ahol lehet enni, inni és ajándékokat venni. Maga a fürdő szeparált, van egy tucatnyi fajta medence, és a végén egy zuhanyzó, ahol kissámlin ücsörögve lehet lezuhanyozni a gyógyvizes kúra után.

Vásárlási élmények

Mindenképpen szerettem volna egy külön gondolatot annak, hogy mennyire fantasztikus élmény Tokióban vásárolni. Az eladók kedvesek, segítőkészek, gyorsak és tájékozottak. Még az aluljáróban fánkot áruló egyetemista is, de az 50 feletti szupermarket eladó is. Sokan mondták, hogy persze, udvariasak, mert „beléjük erőszakolják“, de ha ez így is van, kifelé egyáltalán nem látszik.

Hogy mire gondolok? Az egyik üzletben kerestem valamit, és mivel nem tudtam, melyik emeleten van, megkérdeztem az egyik eladót. Nem tudott angolul, de egy gyors Google Translate kör után megértette, mit szeretnék. Felhívta egy kollégáját, odakísért hozzá három emelettel lejjebb, majd a már angolul tudó kolléga pontosan oda vitt, ahol az a termék van.

Én meg álltam ott Tokióban, és eszembe jutott a számtalan eset valamelyike, amikor próbálok egy TESCO-ban dolgozó eladót megkérdezni, hol van a rizs, de az egyik a tejosztályon dolgozik, a másik csak árufeltölt, a harmadik meg le is fejel, ha kérdezgetsz.

Az üzletekben egyébként így magyar szemmel elképesztő a választék, a legtöbb nagy áruház több emeletes, és tényleg a világ összes hasznos és egyáltalán nem hasznos dolga beszerezhető.

A furcsa kettősség hazája

Tokióban végigkísért a kettősség érzése. Egyrészt az emberek egyszerre nagyon kedvesek és nyitottak, de egyszerre nagyon régimódiak és zárkózottak. A technológia egyszerre tűnik fényévekkel előrehaladottnak és egyszerre fényévekkel visszamaradottnak. Ez teljesen szubjektív, de ahogy fentebb is írtam, az ételek ugyanezt a kettősséget hozták: egyszerre volt minden isteni és minden egy kicsit nagyon furcsa.

Az emberek velem végig tényleg nagyon kedvesek voltak, még azok is, akiket véletlenszerűen megszólítottam az utcán beszélgetni vagy lefotózni. De azért láttam és hallottam egy-két olyan példát is, ami teljesen ellenkező képet fest le. Mivel két netes cimborám is Tokióban él, illetve Tomi nővére is élt ott, ő maga pedig többször járt már Japánban, így elég sok kevésbé turistás élményben is részem volt, ahol ezeket láttam.

A technológia egyrészt fényévekkel előre jár, mert a metróban a kártyát bármilyen irányban is rakod a gépbe, lemértük: 0,1 másodperc alatt fejjel lefelé dobja ki a túloldalon. Itthon ez kb. úgy néz ne ki, hogy tizennégy mondatban magyaráznák, hogyan ne rakd be a kártyát a gépbe. Ja de nem, mert nálunk nincs is kártyás belépés a metróban. Viszont például nem lehet PayPass kártyát használni, mert van egy saját, gyorsabb és biztonságosabb, továbbfejlesztett NFC szabványra épülő kártyájuk, amivel évekkel a PayPass előtt lehetett fizetni, a két rendszer viszont nem kompatibilis egymással.

Ez a kettősség túlnyomórészt tényleg szubjektív élmény, de pár nap után direkt figyeltem, hogy mennyi helyen, szituációban észreveszem.

Mit adott nekem Tokió?

Órákig tudnék mesélni még különböző dolgokról, de egyrészt ezzel a blogposzttal már tényleg mindent kibeszéltem magamból, másrészt valahol abba kell hagyni.

Tokió számomra elképesztően izgalmas, csodálatos, fantasztikus és kedves élmény volt. Sok tekintetben volt az „első“ kalandom ez az utazás, és emiatt de ettől függetlenül is mindegyik napon nagyon jól éreztem magam. Nem elcsépelt közhelyként gondolom, hogy valóban hatással volt rám az út, és így 7 hónap után is sokszor ugranak be képkockák, jelenetek. Ritkán álmodom, de ha igen, mostanában legtöbbször arról szoktam, hogy Tokió utcáink kóválygok, a neonfények, a felhőkarcolók, a mosolygó emberek, a furcsa kettősségben, a japán illatban, arcomon 120W-os mosollyal, nyakamban a fényképezővel.

Idén 2 új országba jutottam el, Japán után egy hétvégi rövid kiruccanás keretein belül megnéztem Máltát. Jelenleg az ország-számlálóm 33-nál tart. Jövőre nagyon szeretném, hogy egy USA trip összejöjjön, és Hollandia valahogy mindig kimaradt, így oda mindenképpen szeretnék kijutni, pláne, hogy idén nagyon sok szakmabelit ismertem meg, akik Amszterdamban dolgoznak, így a kinti szakmai életbe is szívesen bepillantanék.

Újévi fogadalmakat nem szoktam tenni, viszont minden évben próbálok kitalálni pár reális célt, amit szeretnék elérni. Aztán persze vagy sikerül, vagy nem. Idén az egyik ilyen kihívásom az volt, hogy legalább 15 alkalommal szerettem volna eljutni színházba, ami sikerült is: 2019-ben 16 különböző színdarabot láttam. Ez a 8 volt a kedvencem.

12 dühös ember (Átrium)

Az azonos című, klasszikus és nagysikerű filmből készült kamaradráma. Egy 12 fős esküdtszéket látunk, akik közül 11 meg van győződve arról, hogy az elítélt bűnös. Mindenki gyorsan letudná a szavazást, hogy aztán menjenek dolgukra, de az egyik esküdt olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket senki nem akar megválaszolatlanul hagyni. A film is zseniális, de élőben látni méginkább fantasztikus élmény volt a remek szereposztással készült darabot.

Terror (Katona)

Lars Koch modern előadása szintén egy bírósági tárgyalást dolgoz fel, azonban a döntést itt a nézők hozzák meg, szavazás formájában. Mindenki kap egy „elítélem“ és „felmentem“ feliratú a kártyát, amit a végén be kell dobni egy urnába. A darab honlapján meg lehet tekinteni, hogy a különböző országokban hogyan alakult a szavazás. Azért tetszett nagyon, mert rendkívül jó vitanyitó kérdést boncolgatnak, amire nagyon nehéz válaszolni, de a végén mégis muszáj.

A félelem megeszi a lelket (Átrium)

A címe sokkal ijesztőbb, mint maga a darab. Rainer Werner Fassbinder darabja egy idős takarítónő és egy bevándorló szerelmi kapcsolatán keresztül mesél az emberi kiszolgáltatottságról, magányról és arról, hogy a boldogság nem mindig vidám érzés. A történet egyrészt nagyon érdekesen mutatja meg, hogy miként változott Németország gondolkodása a bevándorlás kérdésben az elmúlt években, másrészt rendkívüli egyszerűséggel és tisztasággal mutatja be két hétköznapi ember érzéseit, gondolatait.

Füstös (Ódry Színpad)

Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye alapján készült fizikai színházi előadás, ami a 40-es évek Cigánypárizsáról szól. A darab többek között a Színház- és Filmművészet Egyetem IV. éves fizikai színházi koreográfus-rendező szakos hallgatóival készült, jelenlétem apropója az volt, hogy unokaöcsém is játszott a darabban, ő hívott meg. Egyrészt sosem voltam még az Ódry-ban, és nagyon menő volt látni a következő színész generációt, másrészt sosem láttam még fizikai színházi előadást. A darab szinte tökéletes volt, minden jelenete nagyon tetszett.

Csendet akarok (Katona)

Ezt a darabot eredetileg 1996-ban mutatták be, amikor Fullajtár Andrea, az egyedüli szereplője még a Színműn tanult, két évvel később végzett. A monodráma főszereplője egy idősebbnek tűnő hajléktalan nő, aki szünet nélkül, egy órában mesél az életéről. Rendkívül erős darab, sok szempontból megrázza a nézőt, többen állva tapsoltak utána.

Elektra (Budaörsi Latonovits Színház)

Teljesen véletlenül fedeztem fel, hogy Budaörsön van egy színház, ahol néha Alföldi is rendez darabokat. Kettőre is sikerült eljutnunk, és egyébként nagyon ajánlom: olcsó a jegy, van parkolóhely, nagyon profi a társulat és mindkét darab tökéletes volt. Élektra történetét eredetileg Euripidész tragédiaköltő írta meg, miután anyja megölte a trójai háborúból hazatért apját, feleségül adták egy földműveshez, hogy gyermekei ne tarthassanak igényt a trónra. Amikor testvére, Oresztész hazatért, együtt bosszulták meg apjuk halálát. Alföldi darabjában a görög mű valamennyire modern köntöst kap. Ebben ő egyébként kiemelkedően jó, de az előadás nem csak azért tetszett, mert ő a kedvenc rendezőm, hanem mert az orrom előtt két centire zajlott egy kőkemény dráma, ami sokszor annyira lebilincselő volt, hogy levegőt sem mertem venni.

Chicago (Átrium)

A híres musicalből szintén Alföldi által rendezett előadás valószínűleg az Átrium legparádésabb és legfényűzőbb darabja (talán csak Az őrült nők ketrece szállna versenybe vele). A nem éppen mai történetet igazából korszaktól függetlenül, de mégis a mai kor kérdéseit boncolgatva éneklik el egy szókimondó, 180 perces előadás során. Imádtam, egyszerre volt szórakoztató, drámai és kicsit megbotránkoztató.

Egy komcsi nyanya vagyok (Katona)

Dan Lungu román író és szociológus regényéből Koszta Gabriella fordítása alapján Török Tamara és Csoma Judit készítettek monodrámát. A kilencvenes években játszódó történet főszereplője egy nyugdíjas fémipari munkásnő, Emilia Apostoae, aki egyszerre szórakoztató és megrázó módon meséli el életét a „régen minden jobb volt“ közhelyes mondat gerincén. Elgondolkodtató és egyben szórakoztató darab volt, nagyon tetszett.

Ez az év színházlátogatás szempontjából nagyon mozgalmas volt, és a 16 pont az a szám, ami kényelmesen, vállalhatóan befért. Jövőre nincs különösebb célom, de örülnék, ha legalább havonta egyszer sikerülne eljutnom színházba. Kicsit aggódok, hogy az aktuálpolitikai helyzet pont a kedvenc színházaimat érinti, de igyekszem minél több darabra beférni.

Ismét elszaladt egy év, és habár minden évben írok kikösznő bejegyzést, most vettem észre, hogy 2018-ban ez elmaradt a nagy szilveszteri készülődés közepette. Sebaj! Most viszont nem voltam rest elfelejteni, így leírtam mindenféle dolgot, hogy összegezzem az évtized utolsó évét. (Tudom, tudom: az évtized majd csak 2020-ban ér véget.)

A 2019-es év sok szempontból hullámvasút volt: jutott jócskán a vidám és a nehéz pillanatokból egyaránt. Sok mindent sikerült elérnem, de kimaradt jópár dolog, amit szerettem volna.

Itt épp megpróbáltam közös képet csinálni a két macskával, félig-meddig sikerült:

Ezek történtek, a teljesség igénye nélkül:

• Januárban elkezdtem szakmai blogot írni: Fejétől bűzlik a hal címen, ahol főként a vezetői tapasztalataimat tervezem gyűjteni. Írtam jó pár bejegyzést, de jövőre jobban szeretnék rápörögni, mert sok a vázlat.
• Februárban díjat kaptam: én lettem a KKV szektorban a 2018-as év fiatal vezetője. Nagyon menő volt a pályázat és az elismerés is.
• Márciusban túlestem egy régóta rettegett dolgon: »kivették a bölcsességfogamat«, és elkezdtem elég komoly odafigyeléssel viseltetni szeretett de kevésbé problémamentes fogaim iránt. (Egyelőre nem érzem a törődést »fordított irányban« a fogaim részéről.)
• Szintén márciusában adták át az M3-as metró felújított szakaszát, én meg el is szaladtam csinálni pár fényképet.
• Áprilisban ellátogattam Pécsre: kb. minden hazai nagyvárosban voltam már, de Pécs valahogy mindig kimaradt. Nagyon klassz hely, jókat ettünk, jókat ittunk, jókat beszélgettünk, jó fej emberekkel találkoztunk.
• Május nagyon forgalmas hónap volt:
  • volt egy rövid kirándulásunk Olaszországba, egész pontosan Torinóba és Milánóba. Életemben először utaztam szupergyors vonattal, ami 300 km-es óránkénti sebességgel robog.
  • Életemben először előadtam egy nemzetközi konferencián Szerbiában. Hatalmas élmény volt, sok stresszel és izgulással.
  • És persze az idei év egyik legnagyobb kalandja: »elutaztam Japánba«, hogy megnézzek sok dolgot Tokióban.
• A júniusban és a július főként a munkáról szólt: lehetőségem nyílt, hogy én legyen a PropTech Hungary konferencia műsorvezetője. Betöltöttem a 8. évemet az ingatlan.com-nál. Emellett volt pár rövidebb balatoni kirándulás és vége, hosszú idő után lett klíma a lakásban, így már nem kellett a sokszor 38-39 fokra melegedő lakásban küzdeni. (Whirlpool SPIW 312L lett a berendezés, egyszerű mint az ék, de nagyon jól hűt.)
• Augusztusban ellátogattunk az Őrségbe: kb. mindent próbáltunk megnézni, és minél több dödöllét megenni. Sosem voltam még, így nagyon örülök, hogy végre eljutottam.
• Szintén augusztusban életemben először lovagoltam, ami meglepően jól ment! Nem lett belőle rendszeres elfoglaltság, de egyszer lehet az lesz, ha sikerül neki rendszeres időt csinálnom. (Igazából gyerekkoromban lovagoltam egyszer, de azt inkább nem számolom.)
• Még mindig augusztusban járunk, amikor megrendeztem az első Leadership Meetupot Budapesten: az esemény célja, hogy egy vezetőkből álló szakmai közösséget hozzak létre. 2019-ben két alkalom és összesen 4 előadó volt, 2020-ban legalább a dupláját tervezem.

• A szeptember megintcsak pörgős hónap volt:
  • Meghívott a Google Tel Avivba, hogy egyrészt promózzák a Google Cloudot, másrészt megmutassák, milyen a startup kultúra kint. Szuper kaland volt, nagyon sok értékes szakmai kapcsolatra tettem szert és sokat tanultam.
  • Németországi rokonlátogatáson voltunk, ahol megismerhettem Szászország különböző szegleteit.
  • Ellátogattunk Borsodba, ahol megnéztük Boldogkőváralját és a híres Anyukám mondta! éttermet Encsen. Emellett fürödtünk (nagyjából) forróvizes dézsában és láttuk az elképesztően csillagos eget éjszaka.
• Októberben is voltak izgalmas szakmai események: személyesen láthattam Steve Wozniakot, aki úgy sztorizgatott az Apple-ről, az első gépekről és a Steve Jobsszal való kapcsolatáról, mintha csak egy kedves kisvárosi kocsmában sztorizgatna egy régi cimborám. Emellett lehetőségem nyílt megnézni a JunctionX Hackathont, és megrendeztem a második Leadership Meetupot. Emellett beruháztam egy 64 GB-os iPhone 11 Pro telefonra, ami azóta is nagyon bevált.
• Novemberben felpörgött a konferencia motorja: rögtön meglett a második nemzetközi előadásom is Lengyelországban. Ezenkívül azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a Budapest BI Fórum néhány előadásán levezető elnök, a HWSW mobile! konferencián pedig a fejlesztői szekció házigazdája legyek.
• Decemberben ahogy az lenni szokott minden a rohanásról szólt, meg persze minimálisan a pihenésről, és arról, hogy szembesüljek vele: ismét elment egy év, sikerült pár dolgot elérni, és van pár dolog, amit már el kell engedni, és jövőre újult erővel nekifutni.

Emellett persze van még mindenféle mellesleg de nem mellesleg dolog, amit szerettem volna megfutni:

• Eljutottam 16 alkalommal színházba. »Ez a 8 színdarab volt a kedvencem« a 2019-es évadból.
• Megnéztem 63 filmet. A 100 sosem akar összejönni, de talán idén. Majd összeírom a kedvenceimet valamikor.
• Elmentem az összes létező orvosi vizsgálatra, és nagyjából rendben van a gépezet.
• 2018-ban rendbetettem a pénzügyeimet, 2019-ben sikerült rendet tartanom.
• Elolvastam 5 regényt és 5 szakmai könyvet. Sajnos a szakmai könyvekkel sokkal nehezebben haladok, és idén nem olvastam olyan sokat, mint szerettem volna.
• Megnéztem több tucatnyi TED videót. 100-at akartam, de annyi nem jött össze, de nem bánom, amit megnéztem, azokkal viszont foglalkoztam is.
• Kipróbáltam pár éttermet, amit már régóta szerettem volna. Kedvenceim voltak az Aum étterem, az Anyukám mondta!, a Byblos, Kami kisvendéglője és a Leila.
• Én 31, Kázmér 12, Saci pedig 15 éves lett idén.
• Jelenleg 33 különböző országban jártam.

Három dolog van, amit idén szerettem volna csinálni, és nem igazán jött össze: elkezdtem edzeni, de a bölcsességfogam kihúzása után sajnos abbamaradt; el akartam kezdeni komolyabban foglalkozni valamilyen hangszerrel és szerettem volna pár alkalommal sütni valamit, de ez a két dolog egyszerűen nem fért bele a sok-sok más dolog mellé. Mindhárom téma fent marad a porondon: a hangszert már kitaláltam; sütni kenyeret fogok edzeni pedig minimum hetente egyszer.

Hát, valahogy így. Nem ez volt minden, sok dolog akarva vagy akaratlanul kimaradt. 2019 nem volt a legkönnyebb évem, de egyáltalán nem panaszkodom.

Csináltam egy kétperces moodvideót mindenféle idén készült hárommásodperces snittekből, Instán megtekinthető:

View this post on Instagram

Megpróbáltam összeszedni 2019 összes kalandját egy 2 perces mood videóban.

A post shared by Mefi – Nádai Gábor (@mefiblogger) on Jan 1, 2020 at 8:31am PST

Köszönöm mindenkinek a figyelmet, és boldog, sikeres 2020-as esztendőt kívánok nektek, kedves rendszeres vagy alkalmankénti mefiblog-olvasók!

Ma van az utolsó nap. Persze mehettem volna előbb is, de ez most így jött ki. Hatodik kerület, Szófia utca 7. Amikor megérkezem, épp telefonálok, benézek és látom, hogy zsúfolásig tele van a korábban szebb napokat látott üzlethelyiség-szerű terem. Befejezem a hívást, bemegyek, és leülök a hetvenes éveket idéző székek egyikére. Az a fajta, ami egy ormótlan vasszerkezetben foglal keretbe négy-öt ülést. Mint egy orvosi váróterem, csak itt a fertőtlenítő helyett a fáradt, hipós vízzel felmosott linóleum szomorkás illata bizsergeti a gyanútlan szimatoló orrát, a háttérben ingerült pecsét-csattanásokkal törve meg a csendet.

Gyorsan bele is merülök a telefonom képernyőjébe, majd utánam bejön a ceremoniális-jellegű kelletlen kötelesség újabb önkéntes elszenvedője. Ekkor megjelenik egy udvarias, amolyan biztonságiőr-forma figura, kezében azzal fajta retró sorszámtömbbel, amit általános iskolai bulikon a tombolához használtak. Az utánam érkező sorszámot is kap. Én nem kaptam. Odanézek, az őr kiszúr engem: elnézést, ön előbb jött, ez az ön sorszáma, mondja. Megkapom a tizenhetest. Közben nézem és azon agyalok, hogy ezeket mindig összekentem az általános iskolai bulikon a zsúrkenyérre rakott téliszalámi-pirosarany-uborka kombóval. Meg aztán sose nyertem. A következő a kilences.

Egy idős néni közben izgul, hogy hamarosan lejár a parkolóóra, nem emlékszik mennyit dobott. Hívja a férjét, de az „hogy szopná ki, pont most nem veszi fel, minek ennek telefon“. Egy idős bácsinak rendkívül felkészülten és udvarisan segít a biztonságiőr, hogy ha nem tud bankkártyával fizetni, ezt a sárga csekket fel tudja adni, a sarkon van egy pósta, ha befizette, hozza vissza és meg is lesznek.

A sor közben meglepően gyorsan halad, nem telik el tíz perc, és már szólítják is a bűvös tizenhetest. Forgalmi, személyi, lakcímkártya. Én is tudom, hogy béna szokás, de minden januárban magamtól jövök. Aláírok egy nyilatkozatot, hogy nincs súlyadó vagy parkolási birságból származó elmaradásom. Mindeközben az ügyintéző rendkívül gyorsan püföli a klaviatúrát. Egyszerre olyan unottan, mint aki tudja, hogy már csak másfél óra, és vége ennek az egésznek, jövőre 2021. januárjáig el lehet felejteni; de egyben olyan hévvel is üti a gombokat, mintha az a szegény tasztatúra lenne a globális koronavírus fertőzések okozója.

Én eközben nézem ezt a helyiséget. Régen talán orvosi rendelő lehetett. Vagy valami üzlet. Kicsit kopott festés, a háttérben egy óriási térképen Terézváros utcái. Az ezeréves telefoncsatlakozó mellett félig odabuherálva egy UTP-aljzat. Integrált kormányzati ügyintézési informatikai rendszer kiépítése, volt valami ilyen plakát régen. Na, itt is biztos az volt. Az asztalokat mintha a Terror házából menekítették volna át. Az ügyintéző molyol kicsit, megköszöni a türelmemet, fizetek a kártyával és két perc múlva egy kék színű matricával távozom. Elköszönünk, és ahogy megyek ki, az jár a fejemben, hogy volt valami európai város, ahol az autód forgalmi engedélyét egy mobil alkalmazásban kezelheted, még csak személyes ügyintézésre sincs szükség. Talán Amszterdam volt, de már nem emlékszem.

Ez a fantasztikus kis történet a parkolási matrica, vagy ahogyan hivatalosan illik nevezni, lakossági várakozási hozzájárulás megújításának történetét meséli. Nem az ötvenes években játszódik, hanem 2020-ban. A folyamat tényleg nagyon gyors volt, úgy, hogy az utolsó nap kb. utolsó órájában érkeztem. De a 12 perces menetidő alatt azon gondolkodtam: mi értelme ennek az egésznek?

A szabály – pár kivételtől eltekintve – viszonylag egyszerű: ha az adott kerületben laksz, 1920 Ft-ért néhány utcát leszámítva bárhol ingyen parkolhatsz.

Logikus is, nem? Még a több utcás szabály is, hiszen a belvárosban sokszor trükkös parkolóhelyet találni. Hogy ezért fizetni kell egy jelképes összeget? Teljesen oké. Hogy ezt évente jóvá kell hagyni, meg kell újítani? Szintén valid dolognak tűnik. Hogy ezért el kell menni egy csak erre a célra berendezett külön helyszínre, ahol 6 ember azon dolgozik, hogy az egész hatodik kerület kapjon egy kis matricát, amit felragaszt a szélvédőre? Hát, ez a világ legkevésbé hatékony és legfeleslegesebb rendszere. Hat ember annyi értelmesebb, fontosabb dolgot csinálhatna.

Egy ideális világban ez a folyamat – az előbb is említett néhány kivételtől eltekintve – így nézne ki:

1. Január 1-jén egy rendszer automatikusan ellenőrizné, hogy azok a járművek, amiknek az előző évben volt parkolási engedélyük, most is forgalomban vannak-e, a tulajdonosuk továbbra is a kerületben lakik.
2. Ha igen, akkor a súlyadó mellé (amit ugyanúgy az adott hely Polgármesteri Hivatalának fizetsz) kiállítana a számlára egy tételt: „Lakossági várakozási hozzájárulás 2020-as évre, 1920 Ft, érvényes 2021. január 31-ig.“
3. Kapnál egy levelet, amiben ezt szépen leírják, és azt is, hogy ha nem élsz a lehetőséggel, akkor egyszerűen ne fizesd ki ezt a tételt, de akkor nem fogsz ingyen parkolni.
4. Befizeted a súlyadóval együtt, a rendszerben jóváhagyásra kerül.
5. A parkolóellenőr rendszám alapján látja, hogy valós-e az engedély.
   1. Ha ez túl sok munka, ám legyen, postázzanak neked egy matricát a befizetés után.

Hat ember rögtön tud valami teljesen értelmes másik feladaton dolgozni, a hatodik kerület összes autósát nem rángatják be a Szófia utca 7-ben kialakított ideiglenes irodába, és az egész folyamatról egyébként mint autós nem is kell tudnod semmit.

Persze, tudom, ezek nem ilyen egyszerű dolgok. Már csak azon gondolkodom, hogy mikor lesz az az év, amikor már ezek egyszerű dolgok lesznek, vagy amikor valakinek megfogalmazódik az a komoly igény, hogy az ilyen felesleges, sok munkát és nagyon kevés eredményt generáló feladatokat tűzzel-vassal kell irtani.

2020 furcsábbnál furcsább fordulatokkal indult: egyrészt volt egy komolyabb, csak engem érintő változás, de ezt még megfűszerezte az egész világot érintő újfajta, itthonra korlátozott életmód, amit a koronavírus-járvány okozta őrület hozott. Napló az itthon töltött végtelennek tűnő napok margójára.

Új munkahely

Az évet rögtön azzal kezdtem, hogy egy hosszú, megterhelő időszak után úgy döntöttem, munkahelyet váltok. Nem volt egyszerű a sztori, mert ha kicsit kerekítek, akkor majd’ 1 évtizedet töltöttem az »ingatlan.com-nál«, ami szintén kicsit kerekítve kb. az életem harmada. De kerekítés nélkül is a szakmai pályafutásom leghosszabb szelete és az életem meghatározó időszaka.

Amikor felvettek, azt gondoltam, a világ legjobb munkahelyén vagyok, és ez az érzés egészen 9 évig kitartott. Habár mindig úgy gondoltam az icomra, hogy onnan megyek nyugdíjba, elég sok minden megváltozott, és ezen változások jelentős részére nem tudtam hatást gyakorolni, és mivel nem éreztem jól magam, így a váltás mellett döntöttem.

Április elseje óta a Bitrise csapatában dolgozom, ami több szempontból is nagyon izgalmas, és így egy hét távlatából már most határozottan ki tudom jelenteni, hogy ismét megvan a világ legjobb munkahelye érzésem.

Remote working

A munkahelyváltás olyan szempontból a lehető legrosszabbkor jött, hogy a folyamat közepén robbant be itthon a COVID-19 járvány, de szerencsére nem érintette rosszul az új lehetőségemet a Bitrise-nál.

Viszont hatással van rá olyan szempontból, hogy sok más céghez hasonlóan itt is határozatlan ideig full remote-ban megy a munkavégzés, így most aktívan belekóstolhatok a távoli munkavégzésbe, azzal a finom extrával, hogy a minimális és szükséges beszerzéseket leszámítva 24 órát a lakásban töltök, és az „irodám“ három lépésre helyezkedik el az ágyamtól.

Ezzel kapcsolatban több kellemes meglepetés is ért. Egyrészt nagyon smooth volt a kezdés, pedig eléggé tartottam tőle, hogy mennyire sikerül megismerkednem az új csapattal és mennyire tudok majd hatékonyan kezdeni itthonról. A Zoom, a Slack és az összes többi eszköz viszont kifejezetten olajozottá teszi ezt az egész távmunka témát. És az is sokat segít, hogy most mindenki ebben a helyzetben van, így közösen birkózunk meg a bezártsággal és a távolságból adódó nehézségekkel.

Ettől függetlenül sokat olvasok a témáról, és próbálok az évek során összegyűlt hasznos home office praktikák mentén dolgozni, hogy ne készítsen ki a helyzet. Hogy ez mennyire sikerül majd, az idővel ki fog derülni, egyelőre arra rendezkedtem be, hogy a próbaidőmet itthonról kell töltenem.

Önkéntes kalandok

Azt terveztem, hogy a két munka közötti majd’ egyhónapos szünetet utazással, pihenéssel és mindenféle ezeréves tennivalók elintézésével fogom tölteni. Végül kb. másfél hét után itthon ragadtam. Ami eleinte annyira nem is volt sokkoló: olvastam, pihentem, játszottam, filmet néztem és egyéb hasonló mókákkal ütöttem el a hirtelen rám szakadt korlátlannak tűnő, de korlátozottan felhasználható szabadidőt.

Aztán egyik nap vásárlásba menet megláttam a plakátot a kapun: maradj otthon, ha segítenél, jelentkezz önkéntesnek! Gondoltam jobb alkalom nem is lehet.

Az önkéntes munka eddig három feladatból állt.

• Ellenőrizni kellett a környéken lévő „Maradj otthon!“ plakátokat, és újakat felragasztani, ahol valamilyen okból kifolyólag eltűnt.
• Élő lánc tagjaként úgy nagyjából egy tonnányi élelmiszert kellett lepakolni egy teherautóról az önkormányzat helyiségébe. (Furcsa volt, hogy ahol nemrég »parkolómatricát intéztem«, most tornyokba rendeztük a tésztákat és egyéb élelmiszereket.)
• A megérkezett élelmiszereket kellett becsomagolni, hogy aztán el tudják vinni a rászorulóknak.

Most a munka miatt már kicsit korlátozottabban tudok részt venni a feladatokban, de tervezem, hogy amint lesz lehetőség és tudok is, újra menni fogok.

Játszási

Imádom, mióta van itthon optika a Telekom jóvoltából. Egyrészt végre sikerült a 10 megabites kábeles netet egy 300 megabitesre váltani, ami jelenőtsen javította a digitális életkörülményeket, másrészt viszont egy tucatnyi kedvezményt kaptam az itthoni szolgáltatások miatt.

A kedvencem a vezetékes telefon. Egyrészt amiatt, hogy előfizettem rá havi 300 forintért, kb. 6000 forintot spóroltam a havidíjon a Magenta 1 kedvezmény miatt. Aztán most kiderült, hogy ha vállalok rá két év hűséget, akkor nem változnak az árak, de 18 hónapra, havi szintén kb. 6000 forintért kaphatok egy 1 TB-os PS4 Prót, három játékkal.

Több se kellett, mivel kb. másfél éve szeretnék PS4-et, de a Pro ára sosem ment az általam erre szánt összeg alá, és továbbra is sokkal jobban szeretek havonta egy kis összeget kiadni, mint egyszerre egy nagyobbat. (Az iPhone-omat évek óta így veszem, szintén a Telekomnál.)

Ötször meggondoltam, hogy tényleg kell-e nekem, van-e rá időm, de így a karanténban kifejezetten az idei év legjobb beszerzésének tűnik a játékkonzol, úgyhogy most hosszú szünet után ismét beleugrottam a videójátékok varázslatos világába.

(Hogy mivel játszok? Erről majd lesz egy külön bejegyzés is.)

Jah igen, a mosogatás…

Ezt az egész itthon ragadt szitut egészen jól viselem. Tényleg, még sok ponton élvezem is. Nem mondom, ettől még várom, hogy vége legyen.

Az egyetlen pont, amitől teljesen kikészülök, az az érzésre háromszor annyi házimunka, azon belül is a mosogatás. Valamelyik nap, amikor már zsinórban az ötödik napon telt meg a mosogató a mindennapos itthon főzéstől és evéstől, egy centi választott el attól, hogy elengedjek minden környezetvédelmi elvemet, és átálljak a papírtányérokra. Nem fogok persze ilyet csinálni, de tényleg nagyon rosszul viselem, hogy gyakorlatilag maximum pár óráig van egyben a lakás, aztán már kezdhetem az elejéről.

Nagyjából ezek történtek az elmúlt hetekben-hónapokban. Emellett megnéztem jó pár filmet, ledaráltam végtelen sorozatrészt, elolvastam néhány könyvet és szintén végtelennek tűnő cikket, amikor pedig az idő engedi, hatalmas fetrengésben vagyunk a macskákkal az erkélyen:

Az egész úgy kezdődött, hogy januárban sok halogatás után végre beújítottam egy PS4-et. Azóta párszáz órát beleraktam a kontrollerbe, és a legrosszabb, hogy ezt nem is szégyellem, és még csak nem is sajnálom!

Óda a vezetékes telefonnak

Az egész úgy kezdődött, hogy kicsit több mint egy éve, hosszú várakozás után végül a Telekom volt az első szolgáltató, aki egészen a bejárati ajtóig hozta az optikát, vele pedig a gigabites internetet. Előtte a Digi kábeles 10 megabites netkapcsolata volt, ami nagyjából annyit tudott, hogy ha ment egy YouTube videó, az indexet már mobilnetről kellet olvasni.

Na de, a Telekomnak van egy Magenta 1 nevű szolgáltatása, aminek az a lényege, hogy ha 3 előfizetésedet összekapcsolod, a teljes végösszegből elengednek 30%-ot, és egyéb kedvezményeket is biztosítanak, például több mobilnetet. Kábeltévét nem kértem, így a mobil és az internet mellé felajánlották a vezetékes telefont, ami havi kb. 300 Ft-ba került, de ezzel a manőverrel spóroltam kb. hatezer forintot havonta. Szóval, kösz vezetékes telefon, jó kör voltál!

Régóta szeretnék egy PS4-et (ezen a vonalon mozgok, volt már PS1, PS2 és PS3 is a házban, utóbbi még mindig megvan), de mindig sajnáltam rá a pénzt, és sosem akciózták le annyira, hogy impulzusvásárlásba szaladjak. Tomi barátomnak viszont volt egy tippje: a Telekomnál van PS4!

És itt jött az újabb előnye a vezetékes telefonnak, amiről még hívást sosem indítottam, és nem is fogadtam: ha vállalok rá két év hűséget, akkor elég akciós áron hozzám vág a Telekom egy 1 TB-os PS4 Prót, 3 játékkal, 20 hónapra havi kb. 5000 forintért.

Két nappal azután, hogy ezt elintéztem telefonon az ügyintézővel (mert a neten nem igazán lehetett megtalálni ezt az akciót), már hozta is a futár a gépet. Szóval, lett egy PS4-em!

Amin azóta is sokat nevetek, hogy mennyire vicces a vezetékes telefon. Kb. senki nem használja, és a szolgáltató is azért erőlteti az ügyfelekre, hogy végül különböző akciókat biztosítson nekik. (Tuti, valami statisztika vagy jogszabályi kötelezettség miatt kell ennyi vezetékes vonalat létesíteni.)

200 óra játéköröm

Januárban még kicsit hezitáltam, hogy lesz-e nekem egyáltalán időm játszani, és hogy mennyire fogom majd egyáltalán használni a vasat.

Aztán jött egy kb. egyhónapos időszak, amikor »már nem kellett dolgoznom«, de nem igazán lehetett kimozdulni a lakásból. Na, több se kellett, hogy bepótoljam az elmúlt időszak legjobb játékait.

Azóta egyébként elég fontos szerepe lett a PS4-nek, ugyanis a film- és sorozatnézésen túl ez egy újabb dolog, amit itthon lehet csinálni, különösen, hogy az itthonról dolgozás és a karantén mellett nem igazán mozgok eleget, és nem tudok nap végén eléggé koncentrálni az olvasáshoz. (Lehet, hogy kifogásokat keresek magamnak, de ezt most szépen lépjük át, nincs itt semmi látnivaló!)

A gaming nekem vissza-visszatérő szórakozás. Jellemzően akkor veszek konzolt, amikor már közeledik az új verzió kiadása és olyankor beleteszek jó pár órát. Illetve, akkor is azonnal veszek konzolt, ha megjelenik egy új GTA verzió, ami csak az új konzollal jön, de ez most a közeljövőben talán nem fenyeget. A »PlayStation 3-at is a GTA IV miatt szereztem be«, akkor már nagyon olcsó volt a gép a PS4 miatt, nekem meg volt lehetőségem bepótolni a tényleg jó darabokat. A PC gaming jó móka, de a konzol világ valamiért jobban bejön.

Kedvenc játékaim

A gép alapból 3 játékkal jött, de amúgy is sok mindennel játszottam, mert a PlayStation Store sajnos rémesen sok akciót csinál, ahol ha figyel az ember, az egyébként 30 000 Ft körül árult játékokat 5000 forintért be lehet szerezni.

Red Dead Redemption 2

Nagyvonalakban annyi volt meg, hogy ez egy western játék, és a kedvenc játékomat fejlesztő cég, a Rockstar Games áll mögötte. Azt is láttam, hogy az egekig magasztalták, úgyhogy fel is raktam szépen a wishlistre, és amikor pár hete elképesztően leakciózták, megvettem. Sokáig el sem indítottam, majd elindítottam, és kicsit játszottam vele, de az eleje elég lassúcska volt, ezért kicsit jegeltem.

Aztán én hülye, amikor folytattam a játékot, rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy western GTA. Olyan open world, amit még életemben nem láttam, elképesztően jól kidolgozott sztorival, karakterekkel és hihetetlenül intenzív játékélménnyel.

Sose voltam óriás western rajongó, de ez a játék pár óra alatt szinte teljesen berántott. Órákon át játszottam a sztori küldetésekkel, vagy csak lovagoltam bele a vak nagyvilágba, nézegetve az előttem ugráló állatokat meg a hanyatló vadnyugat gyönyörű tájait.

Jelenleg a sztorit befejeztem, és egyébként 80%-on állok a teljes végigjátszással. Nagyon hamar felmászott a GTA mellé az örök kedvencek közé, olyannyira, hogy még az első részt, amivel sosem játszottam még, be is szereztem PS3-ra.

Minden részletét imádom. Az apróságokat, hogy amikor hirtelen berontasz egy ivóba, mindenki összerezzen; hogy milyen tökéletes hangja van annak, amikor lépkedsz a havon, és még a lábnyomod is ott marad; hogy mennyire kedves, amikor megpaskolod a lovadat és a karaktered dörmögi, hogy „good boy/girl“. Az utalásokat a Rockstar többi játékára és egyéb popkulturális témákra. A gyönyörű napkeltéket, naplementéket, tájakat, állatokat, a vadnyugat izgalmas világát és városkáit, az időjárás váltakozását. A sztorit leginkább, különösen a főhős, Arthur Morgan történetét és karakterét.

Fortnite

Kezdjük azzal, hogy igen, én is tudom, mennyire ciki sokak szerint a Fortnite. Ez engem mondjuk pont annyira érdekel, hogy ezt a mondatot még leírjam.

Jelenleg szerintem az egyik legizgalmasabb és legérdekesebb online játék a Fortnite, de határozottan az egyik legviccesebb. Az Epic Games egy olyan világot rakott össze, ahol egyetlen cél van: érezd jól magad. Szerintem sosem játszottam olyan játékkal, ami ennyire jó mókát, szórakozást és kikapcsolódást biztosított. Egyáltalán nem realisztikus, egyáltalán nem lehet komolyan venni, egyáltalán nem is ez a célja, mégis majd’ százmillió aktív játékost számol, és igaz, főként a kisgyerekek körében népszerű, de meglepően nagy arányban vannak a 24-35 korosztályból is.

A Fortnite nálam az a játék, amivel bármikor szívesen játszom egy-két kört. Akármikor ki lehet lépni, akkor is vicces, ha nem arra mész, hogy te legyél az utolsó, aki talpon marad, csak csinálod a kihívásokat és gyűjtögeted a különböző karaktereket, zenéket, glidereket és emotikonokat.

Különösen a második évadra kattantam rá, ami egy másik nagy kedvencem, a titkosügynök/kém tematikára ment rá. Most valószínűleg a járvány miatt meghosszabbították az évadot júniusig, így sikerült az összes kihívást megcsinálnom, és minden karaktert megszereznem.

Call of Duty: Modern Warfare & Warzone

A COD a GTA mellett a másik nagy kedvencem, az első rész óta szerintem talán mindegyikkel kiadással játszottam. A Modern Warfare-t nagyon vártam, és kb. az első játékok között szereztem be. A sztori nagyon szuper volt, meg azt az élményt is nagyon szerettem, hogy mennyit fejlődött ez a játék az első része óta. Az előzetesen is látszik, hogy a story mode-nál az RDR2-höz hasonlóan itt is inkább egy filmközeli élményre gyúrtak a fejlesztők, és itt is nagy pirospont, hogy régi karaktereket is visszahoztak:

Az egyetlen dolog, amit kevésbé kedvelek a COD szériában, hogy a sztori nagyon rövid, szerintem kb. 30 óra játékidő alatt be is fejeztem. Ez persze azért van, mert inkább az online élményre gyúrnak, ami amúgy szintén fantasztikus, csak itt azért bejön a képbe, hogy FPS-t játszani kontrollerrel nem a legpraktikusabb. Van, aki nagyon ügyes benne, de egyszerűen az egér-billentyű kombó sokkal pontosabb, ami azért a multiplayer játékmódoknál eléggé nagy fókuszt kap, különösen a cross-platform játékmód miatt.

A nemrég megjelent Warzone-nal pedig a COD széria is kivette a részét a mostanában igen népszerű battle royale játékmódból, és az a helyzet, hogy a fejlesztők nagyon odatették magukat, és sikerült mind a battle royale, mind pedig a széria tulajdonságait tökéletesen ötvözni. Cserébe nekem, mivel kifejezetten béna vagyok kontrollerrel, elsőre sokkal nehezebbnek tűnt ez a játék.

Call of Duty: WWII

Amit fentebb írtam a Modern Warfare-ről, az mind igaz a WWII-ra is. Annyi kiegészítéssel, hogy a COD eredetileg is egy második világháborús játék volt, és habár nagyon jól áll neki a modernkorban, esetleg a jövőben játszódó történet is, de azért mégis a második világháború feldolgozása az, ami a legjobban áll ennek a szériának. Itt a történetben persze valós eseményeket dolgoznak fel, amiket a szereplőkön keresztül fikciós történetek egészítenek ki.

Az online mód itt is elképesztően jó, főként az tetszett, hogy áthoztak az újabb COD-játékokban tapasztalható fejlesztéseket, játékmódokat, fegyvereket és egyéb kiegészítőket, és próbálták a kornak megfelelő változatban beépíteni.

Horizon Zero Dawn

A Horizon Zero Dawn az egyik legsikeresebb cím a PS4-re megjelent játékok közül, nem véletlenül. Szintén open-world, emiatt szinte végtelen játékidőt ígér, ami a mostanában megjelenő játékoknál már kifejezetten ritkaság számba megy.

A sztori a 31. században játszódik, de futurisztikus megapoliszok helyett az emberek kis törzsközösségekben élnek, mellőzve a legtöbb technológiai vívmányt. Nem úgy mint az elődeik, a The Old Onesként hivatkozott, fejlett technológiával rendelkező emberek. A 31. században hatalmas robot-állat szerű lények uralják a bolygót, az együttélés alapvetően békés, de az emberek néha levadásszák ezeket a gépeket, hogy az alkatrészeiket felhasználják vagy értékesítsék. A játék főszereplője Aloy, akinek a történetét egészen kisgyermekkorától követjük.

Messze még nem jutottam a történetben, szóval egyelőre kb. ennyi kontextusom van, de a következő „rákattanásom“ szinte biztosan a Horizon Zero Dawn lesz.

Kakukktojás: Call of Duty Mobile

Legalább egy mondatban mindenképpen szeretnék megemlékezni, és egyben bátran ajánlani a COD Mobile-t. Szerintem sosem volt mobiltelefonon ilyen játékélményem, és az is nagyon meglepő volt, hogy míg kontrollerrel sokkal nehezebb, a telefon képernyőjén – nekem legalábbis – sokkal könnyebb FPS-t játszani.

Tavaly októberben jelent meg a játék, nincs sztori mód, csak online. Persze itt is van Battle Pass és aki akar, el tud verni párezer forintot benne, de enélkül is tökéletes az élmény. Nagyon odatették magukat a játék fejlesztői, szerintem az elmúlt évek legnagyobb eredménye a mobile gaming piacon.

Játszottak még

Ami még műsoron volt, de most nem fért be, legfeljebb később írok róla:

• PUBG
• Spider-Man
• Call of Duty: Black Ops III
• Tom Clancy’s The Divison 2

Amit pedig tervezek kipróbálni:

• The Last of Us
• God of War
• Death Stranding
• Cyberpunk (ősszel jelenik meg)

Ezek voltak az elmúlt hónapok játék-élményei. A karantén miatt tényleg abszolút nem bánom, hogy lett itthon egy PS4, mert most volt lehetőségem behozni az elmúlt évek lemaradásait.