Ha rövidre akarom zárni a kérdést: tetszett a film. Ha ennél egy morzsával hosszabbat mondanék: nem volt rossz, de tökéletes sem. A még hosszabb verziót pedig igyekszem szpojlerektől mentesen összefoglalni.

Próbáltam magam a lehető legtávolabb tartani a Csillagok háborújának új epizódjától. Persze az utóbbi időben ezt kifejezetten nehéz volt megtenni: a premier hetén gyakorlatilag a csapból is a midikloriánok folytak, a premier napján így inkább meg sem nyitottam a Facebook-Twitter-Tumblr-Feedly négyest. Péntek este úgy ültem be a moziba, hogy egy dolgot szeretnék: jól érezni magam. Azt is tudtam, mit nem: azt az élményt, amit az első három rész (a fiatalabb trilógia) kaptam.

A Baljós árnyak még csak-csak méltó visszatérés volt, de A klónok támadása és A sith-ek bosszúja olyannyira unalmasak, semmilyenek és giccsesek voltak, hogy a harmadik rész címére most az imént konkrétan rá kellett keresnem. Oké, egyértelmű, hogy a régi trilógiánál tapasztalt varázslatos érzést és látványvilág által okozott eufóriát egyetlen új (Star Wars) film sem tudja felidézni, de az első három rész (és főként a II. és a III.) az idegesítő történetvezetésével, gagyi párbeszédeivel, semmitmondó romantikus gügyögésével és a tökéletesen unalmasra renderelt CGI-jelenetekkel nekem egyszerűen még a kikapcsolódást sem hagyta.

A Csillagok háborúja rajongók között két tábor létezik szerintem: az egyik, aki látta a filmeket és imádja, a másik pedig, akinek mutatsz egy űrhajót, és megmondja, hogy mi a típusa, ki gyártotta, hol használják és mik az érdekes tudnivalók azzal kapcsolatosan. A film szerintem tetszeni fog de legalábbis nem okoz nagy csalódást az első tábor tagjainak, míg sokan lesznek a második táborból, akik nagyot fognak csalódni, mivel a Disney elég sok dolgot átalakított a hivatalosnak számító regény formájú folytatásokhoz képest.

Nem szabad elfelejteni, hogy habár nem tudom bizonyítani az állításomat, de meggyőződésem, hogy a második tábor tagjainak semelyik változat nem tetszett volna. (Ha belegondolok, hogy a Vissza a jövőbe trilógiát folytatnák, egyszerűen nem tudom elképzelni, mit kéne belőle kihozni, hogy tényleg nagyon kedveljem.) Az új Star Wars pedig főként tényleg csak egy dologról szól: a számokról. Legtöbb néző, legtöbb pénz, legtöbb ez és legtöbb amaz. Itt pedig ha vágni kell, egyértelműen a nagyon komoly rajongók érdekei fognak sérülni.

Ciki vagy nem, nálam BB-8 karaktere nagyban vitte a filmet

Nagyon kedvelem a droidokat, gyerekkoromban mindig akartam valami hasonlót magamnak, és a legtöbb efféle filmben azonnal megfognak. Az eredeti trilógiában tulajdonképpen R2D2 volt az egyik kedvenc karakterem. BB-8-en már az előzetesben lehetett látni, hogy minden benne lesz, ami anno a C3PO-R2D2 párosban, és ami fontos eleme is a Csillagok háborúja filmeknek. Aláírom, a cukiságot kicsit túltolták, de sok más túltolás volt, ami zavaróbban hatott, mint BB-8 gurigázása. Jól kitalált, ötletesen korszerűsített R2D2 karaktert kapunk BB-8-tel, aminek a cukisága tényleg határtalan.

Összességében nekem a főbb karakterek is tetszettek. A „bratyizást“ és az örömködést kicsit szintén sikerült túltolni, néha már-már sziruposnak éreztem, de van potenciál az új szereplőkben, hamar megkedveltem őket, és minden kiszámíthatóságuk ellenére is jól betöltötték a szerepüket. Finn talán a leggyengébb láncszem a többiek között, de Rey-ben, Snoakban és Kylo Renben tényleg van potenciál.

Utóbbinak éreztem a hibáit, de ezeket inkább annak tudtam be, hogy egy fiatal karakterről van szó, aki még nem tud határozott és átgondolt döntéseket hozni, így inkább a tettvágy és a düh vezérli. Azt persze nem tudtuk meg, miért ilyen szörnyen dühös, és miért állt át a sötét oldalra, de azért valamit hagyni kell a következő két részre is. A furcsa svájcibicska fénykardja elsőre tényleg inkább viccesnek tűnt a képeken, de akció közben már egyáltalán nem éreztem ezt, és az is tetszett, hogy teljesen máshogy izzott, mint a többi kard, benne volt a a fiatalos düh és agresszió, amit végig érezni lehetett Kylo Renen is.

Sokat markol, keveset fog

Amit viszont mindenképpen a rossz oldalra kell írni a filmmel kapcsolatban, az a történet kapkodós, rendkívül gyors tempója. Nem baj, ha valami pörög, értem én, hogy a Disney egy eladható, gyerekeknek sem unalmas terméket akart, de sokszor éreztem, hogy már annyira sok dolog történik, hogy még át sem értékeltem az egyik jelenetet, mire benne vagyok a következő közepében.

És ha már történet: nem volt rossz történet, de bátran lehetne mondani, hogy igazából nem is volt. A régi részek forgatókönyveit és karaktereit itt-ott átírták, megigazították és bumm, így lett Az ébredő Erő.

Kellett, jó volt és tetszett, hogy a régiek is kaptak helyet, az viszont már kevésbé, hogy az egész filmbe dézsával öntötték a direktnél direktebb utalásokat, és sokszor éreztem, hogy nem is egy új részt, hanem valamilyen rajongók által készített újragondolt remake-et nézek. Ez annyira nem is feltétlenül baj, de egy kicsit több kreativitás lehet nem ártott volna.

Aztán ott van még az a bizonyos jelenet az Első Renddel, ami már néhány képkocka alapján látszódott, hogy valamelyik Harmadik Birodalom korabeli Hitler-beszédet próbálja utánozni, és ha nem esett volna ez le, akkor a végén a rohamosztagosok még egy nagy karlendítést is csináltak. Ez a jelenet volt talán a legkínosabb.

A befejezésnél felütötte fejét egy hasonló filmeknél nekem érzésre gyakran előforduló hiba: olyan érzésem volt, amikor annyi mindent akartak beleönteni, hogy az utolsó tíz percnél vették észre, hogy mindjárt vége a műsoridőnek, gyorsan valami konlúzió-szerűség sem ártana. És ezt nem az utolsó tíz percnél kezdtem érezni, hanem nagyjából a felénél.

És azért logikai hibákból, szükségtelen jelenetekből is jutott pár, de ezek is túlnyomórészt a fent ecsetelt kapkodás eredményei.

Ha ennél sokkal nagyobb rajongó lennék, biztosan én is baljósabban (értitek) nyilatkoznék a filmről, de hogy teljesen őszinte legyek: beültem a moziba, jó volt hallani ahogy sokan lelkesen tapsoltak, jó volt látni a sárga betűket John Williams híres nyitányára, jó volt látni BB-8-et, jó volt látni Han Solót és úgy általában véve ki tudott kapcsolni annyira a film, hogy ne foglalkozzak a zavaró hibáival.

Az egyetlen aggályom, hogy a történet rengeteg kérdést dobott fel, amit ha a folytatásban jól és kicsit átgondoltabban válaszolnak meg, akkor összességében nagyon fasza trilógia lesz, de ha zavar támad az erőben, és három különböző rendező három különböző dolgot akar bemutatni, annak csak csalódás lesz a vége.

Eredeti cím:	Star Wars: The Force Awakens
Műfaj:	akció, kaland, fantasy, sci-fi
Időtartam:	135 perc
Megjelenés éve:	2015
Rendezte:	J.J. Abrams
Főszereplők:	Daisy Ridley, John Boyega, Oscar Isaa

Már pénteken hallottam, hogy letölthető az Aljas nyolcas, Quentin Tarantino januárban érkező westernje, ami ugye egyébként is kicsit hánytatott sorsú, mert anno kiszivárgott a forgatókönyv vázlata, amin Tarantino teljesen jogosan felhúzta magát, főként azért, mert még csak vázlat volt, de már a fél internet azon csámcsogott. Akkor úgy döntött, hogy nem is lesz semmi a filmből, de végül mégis megcsinálta.

Erre most azzal van tele az internet, hogy az Oscar miatt kiküldött DVD-változatok közül egy „elkallódott“ és már hatszázezer ember tölthette le, az FBI nyomoz, Tarantino meg gondolom újra sík ideg, különösen, hogy pár napja meg a Csillagok háborúja miatt szívatták meg.

A Cinematrixon ezt írták:

A műveletért a Hive-CM8 nevű hackercsoport vállalta a felelősséget, akik azt mondták, hogy az Aljas nyolcas még csak a kezdet, összesen 40 nagyjátékfilm van a birtokukban. Először a legjobban várt filmeket töltik fel aztán szép lassan az összes többit is.

És azért tegyük hozzá, hogy itt a nézőknek is van felelősségük, nem is kevés: nem kell letölteni szar kalózverziókat, úgy, hogy kb. három hét múlva jön a film az összes moziba.

Egyrészt, ha rajongó vagy, miért néznéd meg a kalózváltozatot, amikor egy ilyen filmet bűn nem moziban nézni. Nem a nagy elvek miatt, már csak az élményért: azt nekem senki ne mondja, hogy Tarantino maximalizmusa nem éppen a filmvásznon tud igazán beteljesedni. Ha meg nem vagy rajongó, akkor egyrészt egyáltalán nem számít, hogy letöltötted-e, mert valószínűleg sosem néznéd meg, csak ha az RTL Klub valamelyik este vetíti.

És ha ehhez többen állnának így hozzá, akkor oké, fent lenne minden torrentoldalon, csak éppen senki, vagy rendkívül elenyésző számú ember töltené le.

Amúgy meg mindent félretéve: valószínűleg nem fog emiatt kevesebb ember beülni januárban a filmre, és nem ront az élményen, de azért azt jó látni, hogy itt nem csak azok tehetnek az ilyen esetek ellen, akik meg tudják akadályozni a film kiszivárgását (sőt, ők mindig egy lépéssel hátrább lesznek), hanem azok is, akik letöltenék azt a kiszivárgott verziót.

Valamelyik nap  kitaláltam, hogy csináljunk valami sós sütit, ami elücsörög egy dobozban a spájz környékén, és rá lehet járni véletlenszerűen, betöltve az étkezések közötti űrt. Egy viszonylag klasszikus és nagyon egyszerű nassolnivaló receptje következik.

Oké, sütni jó móka, de azért én sokszor félek tőle, mert amíg a főzést nagyon elrontani nem lehet, a sütésnél az ember véletlenül benéz valamit, aztán dobhatja az összetevőket egy idióta állagúra sült formában a kukába.

Ez a süti viszont tényleg annyira triviális volt, hogy még én is bátran nekiálltam.

Az összetevők előtt egy gondolat. Már korábban is írtam róla, hogy »miért a piac a tuti«, most csak annyit írnék, hogy mi volt erre az újabb visszaigazolásom. Páran kóstolták a sütit, és mindenki mondta, hogy kifejezetten finom volt. Ez a dicséret pedig nem annyira szólt nekem, mint a jó alapanyagoknak. Szóval tudom, hogy közhely, de tényleg, érdemes kimenni a legközelebbi piacra beszerezni az itt szereplő összetevők nagy részét (talán a liszt volt az egyetlen, ami bolti).

Mi legyen hozzá otthon?

Ezekből lesz a tészta:

• liszt: 380 gramm,
• só: 1 evőkanál,
• tojássárgája: 2 db,
• igazi vaj: 200 gramm
• habtejszín: 100 ml

Ezeket pedig a tetejére kell kenni-szórni:

• hámozott napraforgómag: 10 dkg
• füstölt sajt: 10 dkg
• egész tojás: 1 db

Itt annyi csalás, hogy valójában ennél kevesebb megy rá, de húsz szem szotyit meg egy darabka sajtot macerás megvenni.

Először is: reszeld le a sajtot és verj fel egy darab tojást. Később hálás leszel magadnak.

Ha ez megvan, a tésztának való összetevőket egy nagy tálban gyurmázd össze. Amikor már egy gombócszerű valamit tudsz belőle formázni, gyúródeszkán vagy csak a konyhapultot belisztezve 1,5 centi vastagra nyújtsd ki.

A kész tésztán egy pizzavágóval vagy egy késsel jelöld be a rácsot, ami mentén majd kockákra vágod. Én a nyújtás után a körből négyzetet csináltam, a levágott darabokat újra nyújtottam és abból is egy kis négyzetet formáltam, így könnyebb volt a kockákat kivágni és több egyforma darab lett.

Ha megvagy, dobd be a mélyhűtőbe (vagy ha elég hideg van kint és van rá lehetőséged, akkor letakarva a szababa) kényelmes 20-30 percre. Vigyázz, ne fagyjon meg, csak legyen elég hideg és masszív állagú, amit még könnyen tudsz vágni, de nem olvad szét benne a vaj. Ha mégis túltoltad a hideget, várj kicsit, amíg vághatóra puhul.

A sütőlapot vedd ki, és tegyél rá egy sütőpapírt. A sütőt 200 ℃-ra kell előmelegíteni. Én tíz perccel azelőtt kapcsoltam be, hogy behoztam a tésztát, ezt érdemes úgy időzíteni, hogy mire elkészülsz az ízesítéssel, már be is lehessen tenni sülni.

A kihűlt tésztát vágd fel (a pizzavágóval gyorsan és kényelmesen lehet), rendezd el a sütőpapíron, lazán, szellősen, hogy maradjon köztük hely. Kend meg mindegyiket a felvert tojással, majd szórj rájuk a reszelt füstölt sajtból, és ízlés szerint a szotyiból.

20 percig kell a sütő fogságában tartani, ahol az alábbi folyamat történik:

Sütés történik.

A video posted by Mefi (@mefiblogger) on Dec 20, 2015 at 11:52am PST

Tipp: ha neked is légkeveréses sütőd van, és alul-felül tudod sütni, 18 perc után már kiveheted.

A kész sütit hagyd kihűlni (én persze azonnal megkóstoltam, de melegen annyira nem tuti), ha ez megtörtént, egy jól zárható edényben tárold. Vasárnap sült, ma még mindig tökéletes, de már alig van belőle. A receptben lévő adag az én méretezésemmel pont 60 darab sütire futotta. Mosogatással, sütéssel és a várakozással együtt sem vett igénybe többet egy óránál.

Készült tökmagos is, de az nekünk annyira nem jött be, maga a tökmag sem volt tuti, és kicsit rá is égett, mire megsült a süti.

Ha te is kipróbálod, dobj róla egy fotót és hogy ízlett-e!

Szokás szerint azzal kezdeném a bejegyzést, hogy megemlítem a »saját kis hagyományomat«, aminek keretein belül már évek óta fényképezem otthon a kis kék gömbdíszt, erről pedig 2015-ben sem feledkeztem meg.

A bejegyzésnél nem ez a cover fotó, úgyhogy itt villantom meg:

És hogy miért nem ez a cover fotó: 2015 abban a tekintetben is hozott újdonságokat, hogy idén ünneplünk először kettesben Ingriddel, ami egyben azt is jelenti, hogy ez az első év, amikor közösen is állítottunk fát. Természetesen nekünk is van tipikus első karácsonyos élményünk, ahogyan a macskák szétszedik a csomagolópapírt miközben Ingrid csomagol, én pedig egy kisbicskával próbálom a talpba igazítani a fenyőt.

Gyakorlatilag november óta szerezzük be a nekünk kedves, különböző stílusú és kinzetű díszeket, gondoltam ezekről is csinálok néhány fotót, akit érdekel, erre találja őket.

Apropó: a régi blogon mindig volt karácsonyi fejléckép, észrevettem, hogy itt az most kimaradt, de majd két bejgli között sort kerítek rá.

A szokásos jókívánságokkal zárom soraimat: mézeskalács, zserbó, töltött kápi, halászlé, sült hús, forralt bor, fenyőfával és talpával veszekedő apuka, mindig összeakadó világítós füzér, szétnyíló bejgli miatt kicsit morgó anyuka, gyerekzsongás és a fenyőfát döntögető háziállatok kergetése járja át a házat!

Mindenkinek békés, boldog, szép és meghitt karácsonyi ünnepeket kívánok!

2015. december 24., 14:30 — kiegészítés

Közben megcsináltam a fix fejlécképet is.

Egyrészt egy apró érdekesség a magyar nyelv újdonságainak világából: korábban a címben is szereplő B. ú. é. k. alak volt a helyes, ez azonban megváltozott az új szabályzattal, mivel az MTA úgy látta, hogy a gyakorlatban sokkal jobban elterjedt a BÚÉK alak. Az előző verzió még 2016 szeptemberéig érvényben van, így mindkét forma helyes, de az MTA már a BÚÉK írásmódot javasolja.

Aztán itt van a »szokásos« pezsgős-kidőlős kép is:

A lényeg viszont mégis az, hogy nektek, kedves idetévedő olvasóim szeretnék sok boldogságot, örömöt, szeretetet, szerelmet, macskadorombolást, finom ételeket, jól kamatozó betéteket, izgalmas utazásokat de ami a legfontosabb: olyan dolgokban gazdag 2016-os évet kívánni, amilyet szeretnétek.

Érdekes dolog az újév, mert a varázsa és az ereje pontosan abban rejlik, hogy mi emberek viszonylag nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. És a sok babona ide vagy oda (mi is megettük azért a lencsefőzelékünk javát), én pár éve elég hasznosan tervezgetem az elkövetkező 365 nap alappillérét.

Túlzás lenne ezeket újévi fogadalomnak nevezni, inkább csak néhány „kategória“, amin belül szeretnék változást, vagy pont megtartani az aktuális irányt és ezekre igyekszem évközben figyelni. 2016-ra a következő néhány dolgot tervezem:

Több offline, kevesebb online

Félig szándékosan, félig csak így alakult, de tavaly elég sokat csökkentettem az online jelenléten. Emögött semmilyen mélyen szántó, összesküvés-elméleteket támogató alapgondolat nincsen, egyszerűen több örömömet leltem minden olyan dologban, aminek kevésbé volt köze az internethez vagy úgy általában a számítógépekhez, és ennek csak pozitív hatásait éreztem magamon.

Eladtam mindkét otthoni gépemet, először még azzal a szándékkal, hogy egy új hordozhatóra váltsak. Aztán rájöttem, hogy mivel folyamatosan a céges vasat nyűvöm, ami mindig nálam van, így nem is igazán van szükségem itthon külön gépre. A mai felhős világban pedig egyáltalán nem okoz gondot két gép között a váltás.

A munka miatt persze azért nem tudom és nem is akarom teljesen elengedni az onleány világot: szoftverfejlesztőként bőven sokat vagyok tűzközelben, de a szabadidőmet a szaktudásom fejlesztésén túl főként olvasásra, fotók és videók nézegetésére vagy mondjuk blogbejegyzések írására korlátozom. (Amit egyébként rémesen kényelmesen lehet csinálni egy táblagéppel.)

Az így felszabaduló rengeteg energiát pedig más, kevésbé online tevékenységek eltöltésére szánom.

Több könyvet befejezni

Oké, ez részben a saját hülyeségem is: ha elkezdek egy több részből álló regényt olvasni, addig nem igazán nyúlok más (nem szakmai) könyvhöz, ameddig azokkal nem végeztem. A Trónok harca pedig annak ellenére, hogy nagyon jó olvasmány, rémesen lassan haladok vele, mert egyrészt a sorozat miatt nincs akkora kíváncsiság, hogy mi merre halad, másrészt hajlamos vagyok más dolgokkal elcseszni az időt.

Most karácsonyra megint rengeteg könyvet kaptam ajándékba, és már roskadozik a polc a „de jó lenne elolvasni“ darabokkal, így idén végre befejezem a Sárkányok táncának második felét, és rögtön utána nekiugrok a tucatnyi új olvasnivalónak.

Több színház, több kiállítás, több film és sorozat

Évente nagyjából nyolc-kilenc alkalommal megyünk színházba, sokszor azért maradnak ki darabok, amikre amúgy még jegyet is lehetne szerezni, mert a klasszikus halogatás-tologatás réme rontja a levegőt. Ezen régóta szeretnék változtatni, és most annyira felbuzdultam, hogy az utóbbi időben több jó vételt is sikerült csinálni, így a következő időszakban remélhetőleg több előadáson is ott leszünk.

A kiállítás egy új hobbi nálam: ha utazunk valamerre, mindig beiktatunk valami efféle kötelező programot, de azért annyira nem követem az újdonságokat és a tematikus, időszakos kiállítások világát. Idén több nagyon érdekes kiállítást is láttam, mármint persze nem úgy, csak láttam, és gondoltam rá, hogy jó lenne rá elmenni, aztán persze mindenről lemaradtunk, a szokásos halogatás-betegség miatt. Úgyhogy, a választék szinte végtelen, az elhatározás megvan, most kicsit jobban oda is figyelünk rá.

Az IMDb watchlist vezérelve, hogy többet teszel rá, mint amennyit leveszel róla. 2015-ben nagyjából 80 filmet néztem meg, ezt szeretném kicsit feljebb tornázni idén, a sorozatnézést pedig szinte teljesen hanyagoltam: keveset is nézek, és azokat sem követem már akkora elánnal. Ahogy éppen odaérek, úgy végzek egy-egy résszel vagy évaddal, pedig rengeteg új és már nem is annyira új sorozat van, amit elkezdenék.

Lényegében ennyi. Van még néhány dolog, de azokat megtartom magamnak, aztán majd ha lesz belőle bármi érdekes, akkor írok is róla.

2013-ban, amikor még itthon nem volt elérhető a Spotify, de már nagyon szerettem volna használni, hosszas nyünyörgés után végül belementem, hogy a kisebbik hekkeléssel mégis regisztrálok. Akkoriban úgy működött, hogy ha az USA-ból tudtál szerezni Spotify ajándékkártyát, akkor nem nézte, melyik országból érkezel, egyszerűen engedett belépni. Kaptam kártyát, regisztráltam, majd nem sokkal később bejelentették, hogy »pár nap múlva Magyarországon is elérhető« a szolgáltatás. Azóta is vígan használom, pontosan azt kaptam, amire számítottam, és nekem jobban bejön az a világ, amiben nem kell kalózkodni meg úgy általában letölteni és tárolni a zenét.

És ugyanez a helyzet a filmek és a sorozatok világával is: a nagy kedvenceket – legyen szó zenéről vagy mozgóképről – úgyis igyekszem beszerezni. Ami újdonság, azt általában moziban nézem, viszont örülnék, ha leülnék otthon a tévé elé, megnyomnék egy gombot és voilà, ott lennének a kedvenc néznivalóim, reklám és minden hercehurca. Itt jönne a kedves olvasó szólni, hogy hát Mefikém, ez a Netflix. Meg a hulu, meg az akármelyik másik hasonló.

És hát igen, pontosan tudom mi ez, évek óta vágyom rá, és hétvégén valami kattanás miatt megint eljött a pont, amikor kitaláltam, hogy na, most hekkelek itthonra Netflixet.

Annyira nem is bonyolult: csak egy USA-beli DNS-t kell beállítani a routeren vagy mondjuk a PlayStationön (utóbbin még egy USA PSN fiókra is szükség lehet) és máris megy a filmélmény. Ettől még hákolás, szóval nem teljes megoldás, de az is valami. Hétvégén meg is csináltam, örültem a fejemnek, gondoltam kipróbálom az ingyenes egy hónapot, hogy tudjam, jogosan vagyok-e szomorú amiatt, hogy itthon nem elérhető.

Erre ma végre valahára hozzánk is elért a kánaán, és bejelentették, hogy Magyarországon is elérhetővé vált a Netflix.

Na de, mi is az a Netflix, és miért írom le ennyiszer?

Egy online videotéka. Befizetsz havonta 7.99 eurót (kb. 2500 forintot), és korlátlanul, reklám nélkül nézhetsz egyszerre maximum két eszközön (okostelefon, táblagép, játékkonzol, okostévé, médialejátszó kütyü stb.) filmet vagy sorozatot a kínálatból.

Persze erre még jönnek a kötelező finomságok: értékelheted, listába rendezheted kedvenc filmjeidet.

Délelőtt még csak a pletyka ment, hogy ma bejelenthetik a keleti nyitást. Este, amikor megtörtént a hivatalos bejelentés, azonnal megjelent a letölthető alkalmazás az Apple App Store-jában, az ikon a PlayStation főképernyőjén és a netflix.com sem a szomorú „Netflix is not available in your region“ felirattal köszöntött.

Oké, ez jól hangzik, de mi a dolog hátránya?

Mündég a baljós árnyak: mivel az egész médiaipart gonoszul uralja a Szerzői Jogvédelmi Birodalom, a helyzet persze szokás szerint nem olyan rózsás. Sok tartalom még nem (lesz) elérhető itthon, viszont az amerikai kínálattal szemben vannak filmek, amiket ott nem találtam, a magyarországi katalógusban pedig igen.

Ami többeknek fájó lehet, hogy egyelőre se szinkron, se magyar felirat és maga az alkalmazás is angolul beszél.

Ebből talán annyi előny származhat, hogy a különböző itthon is elérhető videótárak (UPC, Telekom stb.) talán nem tekintik nagy  konkurenciájuknak, mert a Netflix inkább az angolul tudó, angolul filmeket és sorozatokat néző közönséget célozza.

Ettől függetlenül nagyjából egy éve kerestek magyarországi, tartalommal foglalkozó kollégákat, szóval idővel biztos be fog indulni a kontent, és ha más nem, magyar felirat és magyar felület biztosan lesz.

Mi kell hozzá?

Nagysebességű internet. Tényleg. A legtöbb műsor FullHD minőségben érhető el, de ha lassú a net, akkor a folyamatos lejátszás érdekében a Netflix lebutítja 240p-re az adást, aminél még egy kaputelefonnal rögzített YouTube-videó is izgalmasabban fest. (Nálunk pont emiatt van a szívás: a környéken csak a DIGI 10 megabites vonala érhető el, ami jobbára inkább 7-8 megabit, de azért általában megy a FullHD minőség, csak eleinte kicsit lassabban indul be a lejátszás.)

Nem kell megvárni a letöltést, olyan, mint a YouTube: elindítod a filmet, kicsit vársz, és már nézheted is.

Ha a gyors net megvan, már csak egy eszköz kell, ami futtatni tudja a Netflixet. Itt szinte végtelen a lehetőség: Apple TV, Chromecast, játékkonzolok, médialejátszók, okostévék vagy akár egy számítógép, amit összeköt az ember a televízióval.

Okostelefonról és táblagépről is lehet filmezni, egy fiókkal párhuzamosan két különböző adás nézhető, de több felhasználót is kezel az app, ráadásul mindenkinek ajánl műsort a megtekintések alapján.

Megerte egesz hetvegen USA DNS-t hekkelni. #netflix

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on Jan 6, 2016 at 11:34am PST

Jó lesz ez nekem?

A Netflix próbája a nézés. Regisztrálj, mert az első hónap ingyenes (meg kell adni a bankkártyád adatait, de csak zárolnak 1 eurót, ami pár nap múlva felszabadul, majd egy hónap múlva vonja le a tényleges havidíjat), és ennyi idő alatt alatt rá tudsz érezni, hogy van-e erre szükséged. Ha az angol felirat és az eredeti hang nem a kedvenced, valószínűleg nem ez lesz a te választásod. Ha ezeket szereted, akkor havi 2500 forintot valószínűleg megér, hogy a jelenleg még nem túl gazdag, de valószínűleg hamarosan bővülő kínálatból válogathass.

Én személy szerint nagyon örülök a Netflix magyarországi megjelenésének. Sokat kellett rá várni, de anno a Spotify is jót tett, sokat fejlődött a szolgáltatás, hamar beállt mellé a Telekom is, és jó látni, hogy idővel azért hozzánk is eljutnak a nagymenő netes szolgáltatások.

A borítóképen látható fotó innen származik.

A 2015-ös év számomra legjobban várt vetítése Quentin Taraintino 8. filmje, az Aljas nyolcas volt. Az ember (főként ha rajongó), izgatottan ül le Tarantino-film elé, mert azok jellemzően olyan élményt – nem túlzó használni azt a szót használni, hogy varázst – adnak, ami ritkán tapasztalható a moziban és ami nehezen hasonlítható máshoz. Na ez az, ami most esetemben megközelítőleg sem sikerült.

És nem azt mondom, hogy az Aljas nyolcas egy rossz film, mert egyáltalán nem erről van szó. Gyönyörű képkockák, amihez a Panavison Ultra 70-es kamera is nagyban hozzájárult; Ennio Morricone zenéje szokás szerint belemászik az ember fülébe és a remekül válogatott színészgárda, akik tényleg beletesznek apait-anyait. Mégis, csak az a kis fűszer, az plusz valami, ami éppen Tarantino szokott lenni, nekem ez hiányzott.

Az egyébként rendkívül hosszú (itthon 168 perces) játékidő alatt végig az volt az érzésem, mintha egy nagyon fasza autóban ülnék, amit valaki rosszul vezet: próbálja felvenni a fordulatot, de valahogy mégis mindig lefullad. Voltak jelenetek, amikor nagyon éreztem, hogy megyünk, de ezekből kevés jutott, és jellemzően hamar vissza is süppedt.

Nem az volt a baj, hogy hosszú, mert a »Django elszabadul« is nagyjából ekkora játékidővel rendelkezik, de közben végig azt éreztem, hogy lécci, még ne legyen vége, csak még egy jelenetet vagy egy képkockát.

A karakterek tekintetében két dolog zavart nagyon. Az egyik, hogy a kávzi egyetlen női karakter tényleg csak azért volt a történetben, hogy minden jelenetben legalább egyszer orrba verjék. Lehetne ez biztosan vicces is, de egyáltalán nem így jött át. A másik, hogy Mobray gyakorlatilag egy-az-egyben Hans Landa replikája volt, és nem olyan „visszakacsintunk a régiekhez“ módon, hanem szájbarágósan, zavaróan, idegesítően hasonló: ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a beszédstílus, ugyanolyan mimika és még sorolhatnám.

Történet szempontjából vannak a legnagyobb bajaim: nem éreztem az igazi drámát, a feszültséget is talán csak egyszer, hiányoztak a híres dialógusok, amiket még évekkel később is idézni fogunk különböző helyzetekben és a fordulatok voltaképpen semmit nem adtak hozzá az eseményekhez. Jó színészeket láttam, szépen fotózva, remek díszletekkel, nagyon jó zenével, akik sokat beszélnek, de nem mondanak semmit. Ráadásul végig olyan kiszámítható volt az egész, mint bármelyik egyszernézős film, ami különösen furcsa volt, nem is tudott teljesen kikapcsolni.

Talán túlzás lenne azt mondanom, hogy csalódott vagyok, de mégis valami hasonlót érzek: ez a film a nyolc közül nálam jelenleg a legutolsó helyet foglalja el, és nem gondolom, hogy minél előbb (vagy akár bármikor) újra megnézném. Nagyon furcsa volt a moziban, hogy amikor vége volt, megkönnyebbültem, hogy már nem kell tovább néznem. És lehet, hogy ha Tarantino nem lenne a képben, akkor még nem is lenne ilyen rossz érzésem, de így azzal az érzéssel távoztam, hogy nem kaptam meg, amit szerettem volna.

Eredeti cím:	The Hateful Eight
Műfaj:	western
Időtartam:	168 perc
Megjelenés éve:	2015
Rendezte:	Quentin Tarantino
Főszereplők:	Samuel L. Jackson, Kurt Russel, Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir, Tim Roth, Micahel Madsen, Bruce Dern, James Parks

Pénteken a város egyik legjobb olasz éttermében ebédeltünk, amit nem mellesleg nagyon ajánlok, Don Francesco a neve, az első kerületben van, és hogy egy kollégámat idézzem: a Pizza Forte árainak feléért ehetsz finom, házi pizzát és olasz ételeket. Az én ebédem egy sonkás-pisztáciás gnocchi volt, ami annyira ízlett, hogy gondoltam megpróbálom leutánozni a hétvégi főzöcske során.

A gnocchi voltaképpen az olasz nokedli, krumpliból és lisztből, gyakorlatilag bármilyen finom szósszal nyakon öntve ízletes és laktató ebédként funkcionál. Jellemzően későn üt be tőle a kajakóma, eleinte olyan érzése van az embernek, hogy éhes maradt, de aztán kis idő elteltével jöhet az emésztéssel egybekötött alvás.

A recept két bő adagra szól.

Mi legyen hozzá otthon?

Ezekből lesz a gnocchi:

• krumpli: ½ kg,
• tojássárgája: 4 db,
• liszt: 15 dkg,
• bors: ízlés szerint, frissen őrölve,
• só: kb. egy kiskanál, de szintén ízlés szerint.

Ez a szószhoz:

• medvehagyma: néhány levél,
• spenót: szintén néhány levél,
• friss tejszín: 5 dl,
• gépsonka: 15 dkg,
• olívaolaj: kb. két evőkanál,
• fűszerek: koriander, majoranna, bazsalikom, fokhagyma, só és bors.

A tetejére:

• pisztácia: egy adagra kb. négy-öt szem morzsolva,
• parmezánsajt: forgács formájában egy kevés a végén.

Kezdd a szósszal!

De még előtte: dobd fel főni a krumplit szőröstül-bőröstül, kis sóval. Ha ezzel megvagy:

1. a fokhagymát zúzd össze.
2. A medvehagyma és a spenót leveleit kicsit aprítsd fel.
3. Melegítsd meg az olívaolajat, és dobd rá a zöldeket meg a fokhagymát.
4. Öntsd fel egy kis vízzel, és fedő alatt, lassú tűzön tíz-tizenkét percig párold.
5. Ha a zöldek már elég pépesek, szórd meg őket a fűszerekkel.
6. Hagyd egy kicsit rotyogni, majd öntsd rá a tejszínt.
7. Ha a tejszín nem lenne elég sűrű, egy kis lisztet beleszórva folyamatos keveréssel tudod sűríteni.

Ha ez megvolt, jöhet a sonka:

1. amit vágj fel csíkokra.
2. Kevés olajon pirítsd meg ízlés szerint.
3. Ha megvan, olajostul öntsd bele a szószba, és keverd jól össze.

Ha idáig eljutottál, valószínűleg megfőtt a krumpli

Ezt nekem kicsit sikerült tévesen felmérni, úgyhogy ne légy szégyenlős megbökni valami hosszúval a legnagyobbat: ha úgy megy át rajta a piszkálód, mint kés a vajon, akkor zöld a lámpa.

Tipp, amit Ingrid mutatott: ha hideg víz alá tartod a krumplit, csak egyszerűen csavarni kell rajta egyet, és ledobja a héját.

1. Öntsd le a vizet a krumpliról, majd hámozd meg.
2. Egy nagyobb tálban krumplinyomóval vagy botmixerrel zúzd össze.
3. Add hozzá a tojások sárgáit, a lisztet, a sót és a borsot.
4. Gyúrd jól össze. Az állaga akkor jó, ha egyben van, de könnyen tudsz belőle darabkákat lecsípni.

Ekkor ismét tegyél fel vizet forrni, fogj egy nagy tálcát, finoman lisztezd be, és tépkedj kis darabokat a tésztából. Gyúrj belőlük kis golyókat, és gyűjtsd őket a tálcán. Amikor elkészültél, dobd őket a forrásban lévő vízbe. Egyszerre annyit, hogy legyen helyük mozgolódni, nálam ez kb. 8-10 darab volt. Akkor főtt meg, ha a gnocchi-k feljöttek a víz tetejére. Szűrővel halászd ki őket.

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on Jan 9, 2016 at 9:49am PST

Mostanra már biztos kihűlt a szósz, így kicsit melegítsd fel. Szedj belőle a tányérba, dobd bele a golyókat, majd szedj a tetejükre is szószt, hogy jól ellepje azokat. Szórd rá a pisztáciát, a sajtforgácsot és akár díszítheted is, például madarásalátával és koktélparadicsommal.

Jó étvágyat!

A cover fotót Ingrid lőtte, a gnocchi receptjét pedig innen nyúltam.

A héten vettem egy Apple TV-t. Kicsit hezitáltam, hogy vajon ez vagy a Chromecast a legjobb megoldás, de a »Netflix hazai debütálása« mellett az is segítette a döntést, hogy most – gondolom az újonnan megjelent 4. generációs Apple TV miatt – 24 990 forintért dobálják a 3. generációs modellt, ennyi pénzt pedig tényleg nagyon megér.

A TV egy szokásosnak mondható Apple-termék: a csendes és kicsi fekete eszköz egy minimál dizájnos fehér dobozban érkezik, van hozzá szép alu távirányító, egy 230-as kábel és a használati útmutató. Batteries included, és itt voltaképpen ki is merült a doboz tartalma. HDMI-kábelt lehet venni Apple-éktől is, de egy vagyont kérnek érte, és aki használt már iPhone-t, tudja, hogy kábelben a leggyengébbek, így én azt inkább máshol szereztem be.

Elég régóta vacillálok az otthoni film-sorozat nézés technológiai és felhasználói szempontból legkényelmesebb kialakításán. Régen házilag eszkálbált HTPC-m volt, de amióta meghalt, még nem sikerült hasonlót összerakni. (Főként azért, mert sosem kezdtem bele.) Az eszköztár egyébként adott: ott van egy tisztességesen szóló hangrendszerrel kiegészített »Samsung FullHD tévé«, ami egy pendrive-ról vagy külső vinyóról szinte bármit lejátszik; a DVD nem igazán, de a Blu-ray már szimpatikus volt annyira, hogy tucatnyi filmet be is szerezzek, ráadásul a »PlayStation 3« tökéletesen funkcionál lemezjátszóként is. Mégis, az a plusz macera mindig zavart, hogy ha nem lemezről nézelődne az ember, akkor kell egy számítógép az egész folyamatba, ami valahogy eljuttatja a televíziónak a tartalmat.

A PlayStation 3 máskülönben tökéletesen működik médialejátszóként, még a Plex is letölthető rá, mostanában kezdtük el ilyen célra használni, és ezt egészíti ki a másik szobában az Apple TV.

A következő lépés egy tisztességes NAS beszerzése lesz, amivel gyakorlatilag készen van a házi médialejátszó mekka, az összes szobában az összes kütyüt az összes kütyü eléri, a Netflix és az iTunes Store pedig elég sok tartalmat biztosít out-of-the-box.

Spotify, YouTube

Túl a filmezés és a sorozatnézés világán, azért a legjobb dolog ezekkel a gépekkel mégis a zenehallgatás és a YouTube-videók nézegetése. A két app mobilon gyakorlatilag 20 másodperc alatt csatlakoztatható mind a PS3-hoz, mind az Apple TV-hez, és kényelmesen távirányítható is.

Az Apple TV-n az AirPlay nevű módszerrel lehet Spotify-t használni, mobilon a hangszóróra kattintva nem a telefon, hanem a televízió (vagy az Apple TV-re kötött hangrendszer) szórja a hangokat.

A YouTube már könnyebb dió, az mindkét eszközön egy menüpont (kvázi app) formájában elérhető, és lehet persze a távirányítót vagy a kontrollert nyomkodva is használni, de rémesen kényelmes, ha az ember a kezében lévő telefonnal keres, választ, indít, a kép pedig a televízión jelenik meg. Biztos nálatok is volt már olyan, hogy páran ücsörögtetek a kanapén és valaki akart mutatni egy videót, ami miatt szépen körbe kellett ülni-álni a kezében lévő maroktelefont. Az ilyen helyzetekben nagyon jó az Apple TV, illetve, ha valaki több csatornát is folyamatosan követ YouTube-on, nem csak amolyan random-megnéz-valamit módon használja.

Itt egy kép, amint Kázmér az új kütyüvel ismerkedik

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on Jan 13, 2016 at 8:39am PST

iTunes Store

A Netflix jelenleg elég szegényes kínálattal rendelkezik (bár napi szinten jelennek meg újabb címek), és értem én, hogy torrent, de olyan srác vagyok, aki még emlékszik a videótékázós időkre, ahol egyáltalán nem volt ciki fizetni azért, hogy megnézzünk egy filmet és másnap visszavigyük a kazettát.

És a torrentezésről egy apró gondolat: ismerősöm Németországban töltött le egy évad sorozatot, majd két nappal később kapott egy ha jól emlékszem 1500 € végösszegű csekket, mivel ott sajnos pont figyelték az ilyesmit és küldik is a büntit. És igen, lehet, hogy itthon nincs meg nem is lesz ilyen, és nagyon sokáig lehet vígan tölteni a torrentet, de elég egyszer egy komolyabb összegű bírság, aztán már nem olyan kifizetődő a torrentbolt. A netszolgáltatók néha-néha felbukkanó „torrentezel, ezért korlátozzuk a letöltési sebességedet“ jelenségéről már nem is beszélve.

Nem szeretnék én senkit meggyőzni, mindenki úgy csinálja, ahogy neki jó, de az iTunes Store-ban tucatnyi film érhető el, nagyjából 1000 és 1600 forint között, FullHD minőségben, 24 órára kölcsönözve, akár szinkronosan is. Igen, ez a torrenthez képest rettenetesen drága, de valószínűleg nem napi szinten filmezik az ember, ergo nem egy haviés rémesen kényelmes, hogy gombnyomásra indul a film, nem kell megkeresni, megvárni, feliratot kutatni és így tovább. Persze én is jobban hiszek az előfizetős modellben, és jelenleg kb. harminc film érhető el Netflixen, amit szeretnék megnézni.

AirPlay

Az Apple TV legeslegjobb szolgáltatása mégis az AirPlay. Szoftverfejlesztő vagyok, az egész napom azzal telik, hogy kiélhetem a rendszerek berhelésére irányuló vágyaimat, otthon azonban szeretem a „plug-and-play“ módszereket (és ezt most nem kell félreérteni), egyrészt, mert nem csak én használom, másrészt mert nincsen türelmem otthon is bütykölni. Emiatt nem volt annyira sikeres a »Raspberry Pi«, mint házi médialejátszó.

Az AirPlay pedig rémesen kényelmes: a telefonon, a táblagépen vagy a gépen egy gombnyomásra a kép és a hang is a televízióra közvetítődik.

Ha beindít az ember egy videót, akkor ügyesen csak a videó képét vetíti teljes képernyőben, a kezelőfelület ott marad a telefon kijelzőjén. Semmi párosítás, semmi extra beállítás: ez tényleg egy olyan szolgáltatás, amit akár ott mersz hagyni a szüleidnek, és nem fognak kétnaponta telefonálni, hogy nem működik.

Miért nem okostévé?

Sokan kérdezik rögtön, hogy miért nem szerzek valami olyan tévét, amire alapból lehet appeket letölteni. Erre általában két válaszom van.

Az egyik, hogy teljesen elégedett vagyok a jelenlegi tévével, elég sok dolgot tud magától is, annek ellenére, hogy nem „okos“ (nem lehet rá appeket letölteni), és emiatt nem cserélném le.

A másik: sokat kísérleteztem a különböző okostévékkel, de valahogy egyik sem adta azt az egyszerű és instant élményt, mint az Apple TV vagy akár a PS3. Pedig utóbbin is kicsit lassacskán megy az appek letöltése, mégis sokkal jobb, mint az általam próbált legtöbb okostévén.

Nagyjából ezek vannak most. Amin még gondolkodom, az egy Chromecast Audio, mert habár elégedett vagyok a mostani zenehallgatási módszerrel, de ezzel a kütyüvel gyakorlatilag faék egyszerűen lehet egy hangszóróra bármilyen okoseszközről zenét sugározni. (Illetve nyilván azért is, mert beteges rajongást tanúsítok minden gadget irányába, ami valószínűleg a korral csak rosszabb lesz.)

Mit szólsz ahhoz, hogy elmész ám a jó édes…?

Van itt ez a reklám, sajnos, magyarul nem találtam meg, de a lényeg szöveg nélkül is átjön:

Ez a reklám több szempontból is rémesen provokatív, primitív és felháborító. Leírom, miért.

Mert ha „női náthát“ hirdetnének, a fél világ nekik támadna

Nekem eszem ágában sem lenne ilyet hirdetni, mert nem vagyok gyökér, de azért valljuk be, két vetítés után a fél internet azon csámcsogna, hogy mit képzel az a gyógyszergyár, amelyik ilyet le mer írni vagy ki mer mondani. Vagy ha egy menstruációs fájdalomcsillapítót úgy reklámoznának, hogy „nem leszel tőle hisztis azokon a napokon“. És valljuk be, jogos lenne a felháborodás.

Mert pont 2016-ban rémesen ciki egy ilyen szöveg

Amikor Ákosnak nekirontanak a „női princípium“ miatt, amikor egy »vezető politikus mondataira« köpköd – megint csak jogosan – a fél ország, akkor annyira furcsa, hogy egy marketing csapat ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyja, és mint egy mamut, térdig belesétál egy ugyanilyen témába, csak a másik oldalról.

Mert borzalmas üzenetet közvetít

A reklám alapvetően egy veszélyes műfaj: elülteti a gondolatot a fejedben, és talán észre sem veszed, de tényleg valamilyen hatással van rád. És ezek a hatások, különösen egy ilyen üzenet esetében rémesek lehetnek. Mert lehet, hogy egy felnőtt ezzel még csak-csak viccelődik, de egy tizenéves lánynak vagy fiúnak milyen gondolatokat ültet el? Mit épít ez a fejében, és később minek lesz ez az alapja?

Mert nem hiteles

Pont egy gyógyszereket gyártó, valószínűleg sok orvost foglalkoztató vállalatnál tudhatnák a legjobban, hogy nincsen férfinátha. Vannak emberek, akik jobban kidőlnek egy megfázásnál, és vannak, akik nem. Ez minden bizonnyal sok tényezőtől függ, de ezek között talán nem szerepel determinisztikusan a beteg neme. És ha a férfi jobban is szenved a náthától, és ez igazolható valahogy tudományosan, akkor sem a „férfinátha“ nevű szörnyű kór kapta el, hanem érzékenyebb, ebben a tekintetben tehát pont, hogy védeni kellene a társadalom ezen rétegét, nem sértegetni és viccet űzni a „szenvedéséből“.

Mert idegesítő

Nem csak ez, persze, hanem az összes gyógyszerreklám, úgy általában, és az is, hogy egy szünet 80%-a valamilyen gyógyszert vagy gyógyszernek nem minősülő, gyógyhatású készítményt hirdet. És akkor ha ezen belül még ilyen idiótaságokat is láthat-hallhat az ember, az már tényleg nyitja a bicskát. (Persze-persze, nem kell tévét nézni, tudjuk.)

Mert megtévesztő

Nekem végignézve a rekálmot az jutott eszembe, hogy ez egy forró ital vagy valami tabletta, ami a megfázás tüneteit enyhíti. De nem, ez egy átkozott orrspray, amitől gondolom kevésbé van bedugulva az orrod, és gondolom ez a nagy poén, hogy a férfinátha csupán egy orrdugulás, amitől aztán szenved a férfi rendesen! És megtévesztő az is, hogy „hamarabb szabadulsz“ a tünetektől, mert ez egyáltalán nem igaz, egyik ilyen szerre sem, maximum az, hogy könnyebben vészeled át a nyűgösebb időszakot.

Reklámetikai Kódex

Merthogy nem csak pufogtatni szeretném a panaszaimat, létezik ugynis az Önszabályozó Reklám Testület, ahol egyrészt panasszal is lehet élni, másrészt van nekik egy Reklámetikai Kódex nevű szentírásuk, amit végigolvasva az alábbi érdekes pontokat találtam:

4. Cikkely, Általános reklámtilalmak és korlátozások

(1) A reklám nem tartalmazhat indokolatlanul olyan elemeket, illetve nem kelthet olyan összhatást, amelyek sértik a társadalomban általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normákat, vagy a közízlést

(13) A reklám nem tartalmazhat olyan, szexuális tartalmú állítást, amely megalázó lehet a fogyasztók számára.

(18) A reklám nem sugallhatja valótlanul, hogy a benne foglalt tényállítás általános és széles körben elfogadott, igazolt tudományos álláspontot képvisel.

10. Cikkely, A megtévesztő reklám tilalma

(1) A reklám nem lehet megtévesztő. A megtévesztésre alkalmasság vizsgálatakor a reklámot összhatásában kell vizsgálni.

(9) A reklámüzenet alátámasztására, megerősítésére szolgáló ajánlás (ideértve a személyes ajánlás (testimonial)), jóváhagyás vagy egyéb támogató dokumentumra való hivatkozás a reklámban csak akkor szerepeltethető, ha az valódi, bizonyítható, releváns és időszerű.

És persze mazsolázva a kódex pontjait még tucatnyi olyan van, amit elő lehetne venni a szóban forgó reklámmal kapcsolatban, de talán ezek értelmezhetőek leginkább a férfináthás bolondériára.

Az ORT honlapján van egy űrlap, ahol be lehet jelenteni az ilyen hülyeségeket, kitöltöttem, kíváncsi vagyok rá, mi lesz a folytatás.

És nem azért, mert köcsög szomszédbácsi vagyok, aki morog, ha hangos a zene, hanem azért, mert azt gondolom, hogy amikor valaki felszólal a nők védelmében egy elhangzott mondat kapcsán, akkor nem csak a nők védelmében szólal fel, hanem azért is, hogy senki ne sértegessen egy adott csoportot indokolatlanul, ráadásul nagy plá.

És igen, biztosan vannak blogok meg egyéb források, ahol lehetne találni hasonlót, de azért ezek mégsem jutnak el akkora réteghez, mint a legtöbb tévécsatorna főműsoridőben látható reklámblokkja. Az ilyen hülyeségnek gyökerestül el kell tűnnie, és nem csak azért, mert egy olyan réteget sérteget, aminek én is részese vagyok, hanem azért, mert elég az emberek butitásából.

A borítóképet innen szereztem.

Ez a bejegyzés voltaképpen a »múltkori« ismétlése lesz, azt a gondolatmenetet folytatom egy azóta is megoldatlan probléma boncolgatásával, ami most ismét (vagy inkább még mindig) nagyon aktuális.

2015 márciusa óta egyetlen dolog változott: volt most egy nagyobb hype az egész jelenség körül a taxisblokákdnak csúfolt 60-70 sofőrt megmozgató tüntetés kapcsán, de a probléma megoldása ettől függetlenül várat magára.

És nem, ez a probléma nem az, hogy a taxisoknak vagy az Uber/Wunder sofőröknek van-e igazuk. Ezt nagyon könnyű megválaszolni, de a kifejtése, így a megoldása már korántsem az:

a taxisoknak van igazuk.

Ők azok, akiknek pályaalkalmassági vizsga, taxisvizsga, megadott színűre festett és megfelelő paramétereknek megfelelő autó kell, meg engedély a BKK-tól. És ha ezek mind összejöttek, akkor még érdemes beállniuk egy társasághoz, ami havi 40-80 ezer forintot leakaszt róluk a „brand“ és a címkiadás jogán, meg még ott is van egy tucatnyi szabály, aminek illik megfelelni. Nincs ezzel baj, így lehet minőségi szolgáltatást nyújtani, ezeket a dolgokat be kell tartani és ellenőrizni. (Azt most hagyjuk is, hogy az egységes tarifa hogyan jöhet létre a szabad piac világában, és nem, ezt nem a taxisok kérték, ők minimumdíjat kértek, mert a társaságok a sok-sok akcióval elérték, hogy sokaknak ne érje meg dolgozni.) És ezeket a szabályokat nem a cégek, hanem a főváros hozza. Ergo, ki lehet mondani: ezek a szabályai annak, hogy a fővárosban minősített, személyszállításra alkalmas autóval rendelkező sofőr legyél. Majd ezután még a bevételed alapján adózol, veszekedsz a drosztért, a címért és még ki tudja miért.

Ezzel szemben ha Uber sofőr akarsz lenni, jelentkezel, letöltöd az appet, kell még oda is a PÁV II, aztán mész, az Uber leszedi a százalékát fuvaronként, ami után tételezzük fel, hogy adózol, és mindenki boldog. Nem ül be a BKK-s ellenőr a kocsidba, nem kell igazolványt kiakasztanod, de mondjuk nem is használhatod a buszsávot. A főváros meg néz tanácstalanul, mert hát végül is ez is taxi, de amúgy meg mégsem az. Akkor mi ez? A hivatalok meg kellően fatökűek ahhoz, hogy érdemben bármilyen szankciót vagy szabályozást bevezessenek. (A fentebb linkelt bejegyzés tavaly márciusban született, már akkor nyilvánvaló volt, hogy valamit kezdeni kell a helyzettel, de azért csak megvártuk, hogy néhány taxis beverje egy Uber sofőr orrát két fuvar között.)

Miért van igazuk? Mert ha bármilyen platformoról is legyen szó (sárga autó, Uber vagy Wunder), de feltételezzük, hogy az ott dolgozó sofőr nem mutyizik, akkor a taxisok csinálják szabályosan, kvázi „jól“. Nekik van jobban kötve a kezük, ők tudnak kevésbé variálni. És ezeket a szabályokat nem ők, nem a főnökük, nem az éppen aktuális társaság hozza, hanem a főváros, a kormány és még ki tudja melyik szervezet.

De akkor miért szurkol mégis mindenki az Ubernek?

Mert szép dolog a feltételezés, de a taxisok bizony trükköznek. Nem általánosítok: édesanyám könyvelő, nem is egy taxist könyvel, így pontosan tudom, hogy ott is vannak korrekt sofőrök, de pontosan tudom azt is, hogy mi a dörgés ebben a világban. Magyarországon a „taxis“ egy fogalom, és mint ilyen, sajnos rendkívül negatív csengése van, mint sok esetben az „ingatlanos“ vagy az „építkezés“ kifejezéseknek. Ha ezeket a szavakat meghallod, nem egy kellemes élmény jut eszedbe, amit szívesen felidézel, hanem csak a sok rossz sztori: hogy baszott át a sofőr, hogy akart lenyúlni az ingatlanos, mennyi pénzt mutyizott valaki az építkezésen és így tovább.

Nem általánosítanak az emberek, hanem átlagolnak: felrakják a jó és a rossz dolgokat a mérlegre, és sajnos ezekben az esetekben a sárga autós kalandozások túlnyomórészt a rossz oldalra billennek.

Az utasok nem a pénz miatt Ubereznek, hanem azért, mert ezek az appek jelentik a fejlődés következő lépcsőjét. Régen a lovaskocsit váltotta a taxi, ezek az okostelefonos megoldások pedig váltani fogják, de legalábbis megváltoztatni a tradícionális értelemben vett taxizás fogalmát.

És azt észrevettétek, hogy az összes ilyen megmozduláson az utasokról beszélnek legkevésbé? Itt van a kutya elásva: az utasok elégedetlenek, ezért keresnek alternatív megoldásokat, ezt lovagolja meg nagyon ügyesen az Ubert fejelsztő cég. És a szolgáltató van a felhasználóért, nem pedig fordítva.

Nem kellene így lennie, eljuthatna ide a taxisvilág is, de pontosan azért nem jut, mert az utas érdeke nagyjából a legutolsó a prioritási listán. Mit várunk az olyan emberektől, akik még mindig lenyomnak neked egy háromperces „tele-a-faszom“ stand-up dramedy-t, ha megpróbálsz bankkártyával fizetni? Akik, ha megkérdezed a diszpécsertől, hogy mennyi idő, annyit tudnak mondani, hogy „5-10 perc“? Akik sokszor olyan autóval jönnek érted, hogy inkább be se ülnél? Gyakorlatilag még meg sem jött az autó, de már csalódott vagy. Az Ubernél ez működik patentül: udvarias sofőrök; nem lepukkant autók; nincs készpénzes fizetés; látod, hogy mikor jön az autó és nem mutyizik, hogy a legnagyobb kerülőúton vigyen. És ha jó időben is rendeled, olcsóbb is.

Ez van. Tényleg a taxisoknak van igazuk, de ezzel az akármilyen (kamu vagy nem kamu) tüntetéssel is rukkoltak elő, csak azt mutatták be, hogy hiába van igazuk, az embereknek tele van velük a tökük. Azoknak az embereknek, akikből élnek. Ahhoz egy rendkívül drága, már-már luxus árkategóriájú szolgáltatást nyújtanak, hogy sokszor ilyen alja minőségben biztosítsák azt.

Nagyjából ez. Tényleg macerás probléma, és legkevésbé sem a sofőrök tehetnek róla, túlnyomórészt inkább a rendszer hülyeségei.

És mint mindig, nem is annyira a polkorrektség jegyében, de tényleg fontosnak érzem hozzátenni: vannak nagyon jó sofőrök, akik sárga autót vezetnek, akikkel öröm utazni, és úgy érkezel meg, hogy nem csak az utazást, hanem segítséget a csomagoddal, meg egy jó beszélgetést is kaptál. De nekem a havi 2-3 taxizásom mellett nagyjából háromhavonta van ilyen élményem, a többi alkalommal meg a morcos, életükbe és munkájukba belefáradt emberekkel találkozom, akik a város egyik széléből a másikba fuvarozás borsos áráért még krákognak a borravalóért. Azt pedig kevesen teszik a pozitív kalandok közé.

A borítóképet innen szereztem.

Pár éve szokásom, hogy az Oscar-díjak átadása előtt megnézem a legjobb film jelölést kapott mozikat, de a Kémek hídja ettől függetlenül is régóta a listán volt. A hidegháború idején játszódó, valós eseményeket bemutató dráma, Tom Hanks, Spielberg és a Coen-fivérek nevével fémjelezve egyáltalán nem tűnt rossz választásnak.

És tulajdonképpen nem is volt az, nagyrészt teljesítette a saját elvárásaimat. Egyáltalán nem akciófilmről van szó, csihi-puhi jelenet talán egyet leszámítva nincsen, van cserébe rengeteg (nagyon jó) párbeszéd, kellően feszült történetvezetés, két, szinte tökéletes színész, lenyűgöző díszletek között, szépen fényképezve.

Ha van is akció, az legtöbbször a dialógusokban mutatkozik meg, ami egy egyáltalán nem rossz egy történetben, amelynek főszereplője egy kém és egy ügyvéd.

A díszletet érdemes külön is megemlíteni: ez volt az egyik legjobb dolog, ami tetszett. Az éppen kettészakadó Berlinben játszódó jelenetek lebilincselőek voltak, és nagyon sokat dobott az atmoszférán, hogy ahol lehetett, ott valós helyszíneken forgattak, így például a Tempelhof repülőtéren vagy a címben is szereplő „Ügynök hídként“ is ismert Glienicke-hídon.

Tom Hanks a szokásos formáját hozta, gyakorlatilag egy-az-egyben olyan karaktert játszik, amilyet tőle megszoktunk. Talán sokan vannak ezzel így, mint én: Mark Rylance nevével korábban nem nagyon találkoztam, de ezután biztosan felkapom a fejem, ha említik. Tényleg emlékezetes alakítást nyújtott: csendes, kimért, „ritkán beszél, de akkor jókat mond“ karakterét még a mindig vicces „segítene?“ kérdése nélkül is könnyű megszeretni.

A sok jó dolog mellett két dolog bosszantott annyira, hogy hangot is adjak neki.

Az első inkább a magyar változatnak szól, kvázi zárójeles rész: az utolsó pillanatban sikerült megnéznem, így már csak egy mozi és csak szinkronosan vetítés jöhettt szóba. És nem, nem a felirat-sznob énem akadályozta a saját szórakozásomat, hanem a mindenféle külföldi kiejtés erőltetett, rémesen utánzott orosz-magyar akcentusra fordítása, amit évek óta nem tud levetkőzni ez az ipar. Mert profi volt a szinkron, ugyanakkor ez mégis nagyon sokat rontott annak minőségén (vagy részemről megítélésén). Minden olyan magyar filmben, ahol valakinek törnie kell a magyart, elsütik ezt a „réméssen cséngő óroszos kiéjtéset“, amitől olyan érzésem van, mint amikor valaki fenkölten erőlteti a brit akcentust.

A másik dolog szorosan a filmhez, sőt, talán leginkább Spielberghez köthető és nyelvfüggetlen élmény: a picit túltolt Hollywood-effekt, ami nélkül annyira, de annyira életszerűbb lett volna jónéhány képkocka.

Hogy csak egy példát emeljek ki: van az a jelenet, amikor Tom Hanks éppen Berlinben villamosozik, és látja, hogy lelőnek néhány fiatalt, akik megpróbálnak átmászni a falon. Hideg színek, szakadó hó, gyér közvilágítás, drámai zene, miközben Hanks a fapados és szintén gyéren megvilágított villamos ablakán kinézve még talán egy könnycseppet is kienged. Kicsivel a finálé után, egy hasonló szögben fotózott jelenetben néhány gyerek átmászik egy kerítésen labdázás közben. Ugyanaz a jelenet, de ez persze Amerikában szikrázó napsütéssel, madárcsicsergéssel, gyönyörű szép metrókocsival, nevető emberekkel és úgy általában a boldogság sugárzó élményével kerül bemutatásra. Lehet, hogy nem a legjobb jelenetet ragadtam ki, de itt éreztem legjobban azt a jelenséget, mintha úgy akarnám bemutatni az amerikaiakat, hogy közben sosem voltam az Egyesült Államokban és sosem beszéltem még egy amerikaival sem.

Eközben persze értem, hogy valahol tényleg ilyen drámai volt a különbség nyugat és kelet között abban az időben, de nagyon sok jelenetben (és sok mellékszereplő viselkedésén, kinézetén, öltözködésén) éreztem, hogy Spielberg kicsit túllőtt a célon, és olyan teátrális módon mutatta be ezt a különbséget, hogy nekem végül inkább csak erőltetett szaga lett.

Emiatt a „sziruposság“ miatt nem hibátlan és valószínűleg emiatt nem lesz időtlen, sokat emlegetett darab, de én ennek ellenére is jól éreztem magam, és végeredményben tetszett a film.

Eredeti cím:	Bridge of Spies
Műfaj:	életrajzi, dráma
Időtartam:	142 perc
Megjelenés éve:	2015
Rendezte:	Steven Spielberg
Főszereplők:	Tom Hanks, Mark Rylance, Alan Alda

Oké, erős kezdés, nem éltem számottevő időt abban a rendszerben, de ez volt az első mondat, ami eszembe jutott a mai híreket olvasva. Kifejtem, aztán hátha nem is tűnik majd olyan erősnek, mint elsőre.

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke azt találta mondani a Versenyképesség és növekedés című könyv bemutatóján, hogy:

„utolérjük Ausztriát“.

Az idézet önmagában – akárcsak az általam választott cím – nagyon erős, mert Matolcsy úr igazából arra gondolt, hogy az utóbbi két évben gazdaságilag gyorsabban növekedtünk Ausztriánál. Ami jól hangzik, csak ugye kérdés, hogy honnan indul a két ország, mert azt mondani sem kell, hogy nem ugyanabból a pozícióból.

Na de amikor azt olvasod reggel a híroldalakon, hogy kidobóemberekkel akadályozzák meg egy népszavazás kezdeményzetését; amikor saját bőrödön és a hírekből egyaránt tapasztalod az egészségügy katasztrofális állapotát, és még csak a messzi távolból sem érződik a változás szele, ami ezt a javulás irányába fújná vagy amikor az oktatás tulajdonképpen módszeres tönkretétele zajlik a szemed előtt, akkor még jobban arcon csap ez a kiragadva amúgy is erős mondat.

És nem, én most nem az üzletek zárva vagy nyitva tartásról, nem a dohányárusítás szabályozásáról vagy kölcsönadott, szinte felbecsülhetetlen értékű művészeti alkotások „kölcsönzéséről“ csámcsogok, hanem az ennél egy vagy akár három lépéssel távolabbi nagy képről. Egy ország szerintem akkor tud sikeresen működni, ha a saját játékszabályait szigorúan betartja, és biztosítja az oktatás valamint az egészségügy kifogástalan működését.

Az alapelv az, hogy vannak ezek a jól meghatározott játékszabályok, és ha mást nem is, legalább azt betartjuk. Igen, mindig az aktuális politikai párt fogja meghatározni az irányt, ezzel semmi baj, és néha a gyökeres változásra is szükség van, de az a fajta egységesítés, átalakítás, „nemzetiesítés“, ami mostanában történik, olyan méreteket öltött, hogy az egyáltalán nem a demokratikus, sokkal inkább a diktatórikus elveken működő országok jellemzője. (Az ország hivatalos nevének megváltoztatása, az Alkotmány átnevezése és teljes átalakítása, stb.)

Két dolog van, amire az összes olyan európai ország nagyon odafigyelt, akik a rendszerváltoztatás óta hihetetlen tempóval húztak el mellettünk: az oktatás és az egészségügy. Ezek minden embernek kvázi alanyi jogon járó szolgáltatások, és nem azért, mert ez az egyénnek fontos, hanem azért, mert ha ezt a két rendszert nem sikerül sziklaszilárd alapként biztosítani, akkor évek múltán lesz egy ország, tele beteg és tanulatlan emberekkel, ami már a társadalom egészére káros. És azért is ilyen nehéz ezeket a döntéseket megítélni, mert nem azonnal, hanem évek, sokszor akár több évtized múlva térülnek meg.

Azt pedig csak széljegyezetként teszem hozzá, hogy nagyon komoly problémák vannak a demokrácia értelmezésével ott, ahol a Nemzeti Választási Iroda ilyen otromba módszerekkel ilyen könnyen bepiszkolható. Arról a szervről beszélünk, amely (elvileg) politikai pártoktól független, és amelynek legfontosabb célja a választások hitelességének, „tisztaságának“ biztosítása. És erről írtam a fentebbi bejegyzésben is: itt már a saját szabályainkra is magasról teszünk. Ennek pedig az a borzalmas üzenete, hogy igen, „mi bármit megtehetünk“, bármit félrerúghatunk, bármin átmehetünk, ha tetszik neked, ha nem.

Tényleg megértem azokat, akik már belefásultak ebbe az egészbe, mert szép lassan sikerült elérni, hogy az emberek nagyrésze közönyös a politikai döntések, hírek, változások iránt. A szűk érdeklődők nagyrésze pedig vagy szélsőségekben kommunikál, nagyon hangosan és nagyon üresen, vagy olyan maroknyi tömeget képez, amelynek a hangja elveszik a tömegben.

Ez történik nálunk 2016-ban, Európa kellős közepén. És nem tudom megérteni, elfogadni, hogy valaki ezeket a dolgokat meg tudja védeni, ezek mellett ki tud állni, hogy ezekre rá tudja húzni, hogy valamilyen nagyobb, nemesebb célt szolgálnak.

Tízmillió beteg és tanulatlan ember országa leszünk, és rengeteg időt fog igényelni ezeknek a károknak a helyreállítása.

Az egész dolog onnan indult, hogy mostanában nagyon aktívan használjuk, főként »Netflix nézésre a PlayStation 3« játékkonzolt, és voltaképpen annyit szerettem volna elérni, hogy ha valaki bekapcsolja a PS3-at, akkor kapcsoljon be a tévé is és vica versa, valamint kikapcsolásnál ugyanez. A dolog rémesen egyszerű, de jól el van dugva a megfelelő beállításoknál.

A HDMI-CEC technológia egyáltalán nem volt ismeretlen számomra, még évekkel ezelőtt először eFi blogján olvastam róla, szintén házimozi építés témában. A CEC (Consumer Electronics Control) technológiát azért találták ki, hogy a televízióra HDMI-kábellel kapcsolt eszközöket egyetlen távirányítóval lehessen irányítani és hogy általában több infót tudjon cserélni a két eszköz azon túl, hogy megjelenik a kép és a hang.

Ez egy szabvány, tehát elvileg amelyik gyártó implementálja, annak ugyanúgy kéne neveznie és használnia, de persze erről szó sincs: mindegyik televíziógyártó (tisztelet a kivételnek) ad valami fancy elnevezést, ami voltaképpen ezt a szabványt követi, de próbálják arra kihegyezni, hogy a saját termékeik működnek jól együtt. Itt egy lista a lényeges gyártókról, és hogy azok hogyan nevezik a HDMI-CEC opciót:

• Hitachi: HDMI-CEC,
• LG: SimpLink,
• Mitsubishi: NetCommand for HDMI,
• Panasonic: VIERA Link, HDAVI Control vagy EZ-Sync,
• Philips: EasyLink,
• Pioneer: Kuro Link,
• Samsung: Anynet+ (HDMI-CEC),
• Sharp: Aquos Link,
• Sony: BRAVIA Sync,
• Toshiba: CE-Link vagy Regza Link
• Vizio: HDMI-CEC

Szóval lehet látni, hogy a Hitachi-n és a Vizión kívül még talán a Samsung az egyetlen gyártó, aki legalább finoman jelzi, hogy ez a bullshit voltaképpen mit is jelent.

Innentől már egyszerű a járás: az én pontosan ma ötéves »Samsung LE37c650« típusú televíziómon a HDMI forrásra váltva a tools feliratú gomb menüje alatt jelenik meg az Anynet+ (HDMI-CEC) menüpont. Itt nyomni kell egy refresh-t, kiválasztani a PS3-at, majd a gyors párosítás után az egyetlen beállítási lehetőséget bepipálni, ami arra vonatkozik, hogy automatikusan ki- és bekapcsolhassa egymást a két eszköz.

Ha ez megvolt, a PS3 menüjében kell megkeresni a „Control for HDMI“ opciót, és ezt is bekapcsolni.

Teljes meglepetésemre az automatikus ki- és bekapcsoláson túl a tévé távirányítójával a PS3 kezelőfelületét is lehet irányítani. Játszani értelemszerűen nem lehet így, de a Spotify vagy a Netflix (vagy más appek) elindítására, és azokon belüli navigálásra tökéletesen megfelel.

Ha először a tévét kapcsolod be: a források közötti menüben a HDMI alatt megjelenik egy új menüpont is, „HDMI Anynet+: PlayStation 3“ felirattal. Ha erre mész rá, nem csak a HDMI-re, akkor automatikusan be is kapcsolja a konzolt.

Fordítva: ha a konzolt kapcsolod be először, az bekapcsolja a tévét is, illetve ha már be van kapcsolva, odakapcsol.

Kikapcsolásnál ha a tévével kezded, a PS3 csak akkor fog leállni, ha a főmenüben vagy, bármelyik app, játék vagy filmnézés futása esetén nem.

A borítóképet innen szereztem.

Néhány napja fejeztük be az Orange Is the New Black harmadik évadát. A Netflix saját gyártású sorozata egy New York-i nőről szól, akit egy fiatalkorában elkövetett stikli miatt 15 hónap fogházbüntetésre ítélnek.

Nem sok börtönben játszódó filmet vagy sorozatot láttam, ilyen tekintetben a »A remény rabjai«, a »Halálsoron« és a »Prison Break« a három fő hivatkozási pontom, de azért ez a három matéria adott egy minimális alapot, illetve mindhárom darab nagykedvencem, így került az OITNB a reflektorfénybe. Meg aztán, a Netflix által gyártott sorozatokkal eddig nem sikerült mellényúlni.

A történet egy minimum level security intézményben játszódik. Ez a biztonsági szint arra utal, hogy a bentlakók az épület területén belül viszonylag szabadon mozoghatnak szigorú ellenőrzés nélkül, a napi szintű feladatok nagy részét (karbantartás, takarítás, főzés stb.) ők látják el, és bizonyos esetben még eltávot is kaphatnak. Nem tudom a pontos párosítást, de ez olyasmi lehet mint a magyar büntetés-végrehajtási rendszerben a fogház: voltaképpen nem börtön, mert a rabok nem cellákban töltik idejük jelentős részét.

Ebbe az intézménybe főként olyan elítéltek kerülnek, akik vagy valamilyen „kisebb“ bűncselekményt követtek el (lopás, sikkasztás, pénzmosás, csemépészés stb.), vagy olyanok, akiknek bűcnselekménye komolynak minősül (pl. gyilkosság), de valamilyen oknál fogva nem indokolt a szigorúbb ellenőrzés: mert pl. idősebbek, a körülményekhez mérten megalapozott volt a cselekedetük vagy mert kvázi rossz helyen voltak rossz időben.

Innen viszont könnyű átcsúszni egy szigorúbb intézménybe, vagy ahogyan a sorozatban nevezik, a „max“-be, ami már maximum level security-nek számít.

Abból pedig, hogy nincs túl szigorú ellenőrzés, és hogy rengeteg nő van összezárva viszonylag kis helyen, több dolog is következik, ami a történet masszív gerinceként szolgál:

• minden szereplőnek megvan a maga „területe“, amit megfelelően lát el és védelmez, és ahol nyilván tud egy kis extrát adni a többieknek, amiért persze borsos árat számol fel (a konyhafőnök például a zöldségek között csempész be ezt-azt),
• minden terület  főnökének megvannak az emberei, a „lányai“, akiket véd, és akikért valamilyen formában felel,
• a bentlakókat etnikai hovatartozásuk szerint rendezik, így a főbb társaságot az ázsiai, az afro-amerikai, a latin-amerikai és a fehér emberek csoportjai alkotják,
• a börtönőrök többsége férfi, amiből sok vicces, feszült és néha veszélyes helyzet alakul ki.

A főszereplőről szándékosan nem igazán írtam idáig, ez is a sorozat egyik érdekessége: habár elvileg az ő elmesélése és története a sztori alapja, mégis nagyon sokszor a hozzá kapcsolódó események a háttérbe szorulnak, és a nézők a többiek történetébe kapnak mélyebb betekintést. Majdnem minden fogolyról van valamilyen visszatekintés, a harmadik évad végére szép lassan mindenkiről kiderül, mit csinált, miért került oda és hogy mi a motivációja.

Ez az első sorozat, amelyik vígjáték és dráma kategóriában is kapott elismerést, ami kiválóan jellemzi a különböző epizódok hangulatát: mindig van egy komolyabb, elgondolkodtatóbb szál az aktuális részben, de ezt túlnyomórészt vicces jelenetekkel mutatják be, amvel sokszor kölcsönöz érzelmi hullámvasút érzést.

A negyedik évad most nyáron érkezik, a Netflixre jellemzően az egész évadot egyszerre adják ki, így nem kell heteket várni az új részre. Engem elsőre elkapott a hangulata: nagyon jó karakterek (legalább három kedvencet tudnék említeni), elgondolkodató történetek, sok nevetés, kellő mennyiségű dráma, valamint egy végig ott lebegő kérdés, ami az általam látott összes börtön-történetben megjelenik: biztos, hogy jól működik ez a rendszer? Biztos, hogy jobb ember lesz az, aki letölti a büntetését?

Az idei Oscar sok szempontból volt örömteli, érdekes és tanulságos. Egyrészt megint osztottak ki díjakat olyanoknak (pl. DiCaprio és Morricone), akiknek nem feltétlen a most díjazott alakításuk vagy alkotásuk volt a legkiemelkedőbb, inkább az elmúlt évek során kitartó munkájuk hozta meg gyümölcsét; másrészt 35 év után díjaztak újra magyar produkciót.

A Saul fia megnyerte a legjobb idegen nyelvű film díját

Nemes-Jeles László első filmjének jelölése és az elmúlt egy évben összegyűjtött díj-áradata több szempontból is fontos. Egyrészt a számunkra egyértelmű dolgok miatt: régen volt magyar film ennyire jó és ennyire sikeres. Sok tehetséges szakember, sok jó gondolat van itthon, bízzunk benne, hogy a Saul fiának sikere sokaknak adhat motivációt, lehetőséget és sok új kaput nyithat meg a magyar filmek világában.

Másrészről egy technológiai szempont: szándékosan választották az analóg, 35mm-es technológiát a digitálissal szemben. Nem „hipszterkedésből“, hanem mert a feladatra szakmaialg ez volt a legalkalmasabb, illetve Nemes-Jeles László az egyik interjúban ki is fejtette: szerinte nekünk embereknek fontos, hogy hagyjunk valami maradandót, és habár lehet ezt tenni nullák és egyesek sorozatával is, de az sosem lesz kézzel fogható, tapintható emlék, míg adott esetben egy filmtekercs, egy könyv stb. annál inkább.

És végül, de nem utolsó sorban: az Akadémia nem csak egy jó filmet díjazott, hanem egy olyan filmet is, amely fontos üzenetet közvetít. Igen, megint egy második világháborús történet, és biztosan sokan gondolják, hogy „csak ezért nyert“, de ez ugyanakkor védhető gondolat is, hiszen a második világháború az emberiség történetnének jelenleg ismert legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó konfliktusa, a történet üzenete pedig pontosan az, amit a rendező nyilatkozott a díj átvételekor: a legsötétebb órákban is van bennünk egy hang, ami segít abban, hogy emberek maradjunk. És a Saul fia voltaképpen bárhol-bármikor játszódhatna, ez az üzenet akkor is átjönne.

Leonardo DiCaprio megnyerte a legjobb férfi főszereplő díját

DiCaprio Oscar-nem-kapása valószínűleg kiteszi az internetes mémek jelentős részét. Pedig ha más miatt nem is, a »Django elszabadulban« nyújtott teljesítményéért mindenképpen megérdemelte volna a szobrocskát. De biztos mindenkinek megvan az a cím, amiről ugyanez jut az eszébe; az Akadémiának ez most A visszatérő volt.

Az ő jelölése nekem például olyannak tűnik, ami nem is annyira a mostani műben nyújtott teljesítményét értékeli, hanem inkább az emúlt évek sikereit, kitartását.

DiCaprio beszédében is volt egy nagyon fontos gondolat: a szokásos köszönetnyilvánítás után kiemelte, hogy a klímaváltozás az egész világot érintő, nagyon aktuális probléma, amely ellen csak közös erővel tudunk fellépni. „Nem engedhetjük meg, hogy biztosra vegyük ezt a bolygót; én a ma estét sem vettem annak“, mondta:

#Oscars: Leonardo DiCaprio uses acceptance speech to bring attention to climate change https://t.co/KCePDubnVV https://t.co/sKgKTqwWTr

— Hollywood Reporter (@THR) 2016. február 29.

Ennio Morricone megnyerte a legjobb eredeti filmzene díját

Morricone minden bizonnyal az egyik leghíresebb és legsikeresebb zeneszerző: bárki pillanatok alatt fel tud sorolni legalább két vagy három filmet, aminek ő szerezte az eredeti zenéjét, vagy csak elhangzik benne olyan dallam, ami hozzá kapcsolható. Ez volt a hatodik jelölése, Oscar-díjat még nem, de 2007-ben Oscar-életműdíjat kapott.

Az »Aljas nyolcas« szerintem szintén nem az az alkotás, ami a legtöbb embernek beugrik az ő nevét hallva, és talán nem is a legkiemelkedőbb darabja, így véleményem szerint itt is inkább az elmúlt évek munkáját díjazták.

A Spotlight megnyerte a legjobb film díját

Nem véletlenül hagytam a végére a „fődíjat“: a Spotlight szintén egy olyan film, aminek legjobb filmként való díjazása pontosan az általa közvetített értékek és üzenetek miatt fontos.

A Spotlight egyébként is jó film, de abban mindenképpen jobb az összes többi jelöltnél, hogy két dolog fontosságát külön kiemeli.

Az egyik ilyen az oknyomozó újságírás komoly szerepe. A történet tökéletesen bemutatja, miért kellenek oknyomozó riporterek, akik bizonyos eseteknek ennyire lelkesen és elhivatottan mennek utána. A másik pedig a katolikus egyház bizonyos működési rendellenességeire való rávilágítás. Utóbbit rendkívül profin teszi: nem von le következtetést, egyáltalán nem sugallja, hogy az egyház vagy a vallás rossz lenne, pusztán nagyon határozottan rámutat egy vagy több problémára, ami megoldást követel, és amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Nekem ezek voltak a 88. Oscar-gála legfontosabb pontjai. Tegnap este, de igazából már a film megnézése után is a Spotlightra tippeltem, mint esélyes befutó, de leginkább csak azért szurkoltam, hogy a Saul fia elhozza a legjobb idegennyelvű film díját, aminek igazán örülök, jó volt ilyet tapasztalni, és szerintem jót fog tenni a magyar film világának.

A borítóképet innen szereztem.

A Millenárison rendezett kiállítás egyébként csinos weboldalán ezzel csinálnak kedvet: „3000 négyzetméternyi területen merülhetsz el az űrutazás lélegzetelállító történetében, miközben saját bőrödön tapasztalhatod meg, hogy milyen érzés asztronautának lenni“.

Ami elég jól hangzik, a fotók alapján is izgalmasnak tűnik a kiállítás, az űrutazás pedig elég sok ember fantáziáját mozgatja, és a két-háromezer forint körüli jegyek nem is olyan vészesek.

Mi hétfőn este hatkor néztük, két órát ajánlanak, ennyi idő alatt jócskán lehet végezni, és hétfő este nem igazán voltak sokan.

A belépődíj idősávokra van bontva, ezért bizonyos órákban 2900 Ft, bizonyos órákban 3600 Ft és így tovább.

Ha 1999 lenne, esetleg 2000, akkor ez a kiállítás 10/10-es hiperventillálós élmény lenne. 2016-ban viszont néhány fából, műanyagból és papírból készült gagyi makett, koszos és letaposott padlőszönyegre rakva, SD-felbontású feliratos videókkal és IKEA-lámpákkal gyengén megvilágított pixeles plakátokkal nem igazán tudom, milyen élménynek számít.

Elsőre azt gondoltam, a gyerekek még csak-csak élvezik majd, de mindegyikük unottan nézegette, hogy ez voltaképpen egy olyan kiállítás, amin végigrohannak öt perc alatt, semmit nem lehet megnyomni, és gyakorlatilag a Közlekedési Múzeum lebontás előtti állapotában is ezerszer izgalmasabb volt, pedig aki volt ott a vége felé, tudja, hogy arra is ráfért már a felújítás.

A photo posted by Mefi (@mefiblogger) on Feb 29, 2016 at 9:06am PST

Tárlatvezetés nincsen, a helyiségben koromsötét van, konkrétan volt olyan kiállított darab, amibe csak úgy lehetett belátni, ha bevilágítottál, de a minden második sarokra kihelyezett LG televíziók reklámfalai nyilván végtelen fényerővel világítanak, és azokon legalább tűéles 4K videók vannak a világűrről, persze semmilyen formában nem kapcsolódva a kiállítás témájához, csak úgy parasztvakításnak, hogy tudd, milyen tévét vegyél.

Az interaktív rész kimerül négy kiállítási területben:

• lehet valami táblagépes játékkal játszani, de az öt gépből egy működött,
• lehet valami manuális forgatómasinába beülni, amit egy ember pörget további 500 Ft-ért,
• lehet egy ingyenesen letölthető repülőgép-szimulátorral játszani nagy tévén, szintén 500 Ft-ért,
• van egy szakafander, amibe bele lehet lépni hátulról, és fantasztikus fotókat lehet készíteni a belébújt emberről.

Ezeket leszámítva viszont túlnyomórészt a gagyi a legjobb kifejezés, ami eszembe jutott. És nem a hisztis kisgyerek szintjén akarom bántani, csak tényleg furcsa, mert nagyon sok ilyen nemzetközi vándorkiállítást láttam már az elmúlt évek során, és pont az űrkutatást bemutató volt a leggyengébb, amiről amúgy szinte csak érdekes dolgokat lehetne mutatni.

A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy habár elvileg az űrkutatás „lélegzetelállító“ történelmét ismerhetjük meg, szinte csak félinfók, félmondatok és koncepcionális összevisszaságot láthatunk, elejtve egy-két szovjet technológia, túlnyomórészt viszont egy gyengébb NASA promó.

Igazából még azt sem tudnám megmondani, kinek ajánlom ezt a kiállítást. Ha benne vagy ebben a témában, akkor kb. többet láttál és tudsz, mint amit itt fogsz. Ha érdekel az űrutazás, de nem mozogsz benne otthonosan, egy kétórás dokumentumfilmmel és kis wiki olvasgatással sokkal-sokkal többet láthatsz.

Talán ha akarsz tolni egy szelfit a kirakott szkafanderben, akkor imádni fogod, de azért 2900 forintot ez talán annyira nem ér meg.

Pozitívumként azért kiemelném, hogy a kiállítás egész területén szabadon lehet fényképezni, ez viszont egy olyan dolog, amit nagyon ritkán tapasztalok. A fényviszonyok eléggé megnehezítik a dolgot, de azért lőttem pár képet:

Meg lehet-e bocsátani annak, aki valami szörnyű dolgot tett? Mennyi idő után mondhatjuk azt, hogy bűncselekménye elévült, feledésbe merült, megbocsáthatunk neki? Felnézhetünk-e egy olyan emberre, aki habár szakmailag egy bizonyos területen hihetetlen sikereket ér el, múltját mégis sötét tettek árnyékolják?

Nagyon sokat beszélgettem ismerőseimmel, kollégáimmal és barátaimmal ezekről a kérdésekről az elmúlt napokban, sőt, nagyon sokszor morfondíroztam el magam is, miközben bámultam ki a robogó busz ablakán vagy éppen sétáltam hazafelé.

Kínzó súlyosságú kérdések ezek, és mint minden más hasonló témát illetően, most is ugyanaz az álláspontom:

fontos lenne ezekről beszélgetnünk, kérdeznünk, vitatkoznunk

mert legtöbbször – és sajnos az elmúlt napok eseményei során is – elmaradnak ezek az építő jellegű beszélgetések, és helyette marad az ujjal mutogatás, a találgatás, a veszekedés és a bizonytalanság.

Ez a bejegyzés nem az első TL;DR, de nem is az utolsó: rengeteg dolog történik mostanában, amiről nem nagyon beszélgetünk, legfeljebb egy-egy gyors internetes flame keretein belül, vagy amúgy a kávé mellett legyintgetve, de szeretnék ezeknek valamilyen vitaindítót adni néhány hosszabb bejegyzés formájában. Lehet, hogy a dologból egyáltalán nem alakul ki semmi, de egyébként is van annyi gondolatom a témával kapcsolatban, hogy örülök, ha leírhatom.

E sorok megszületésének természetesen az elmúlt napok eseményei adtak alapot. Nem a Magyar Úszószövetség vagy az úszósportok ellen indított lejárató kampány, hanem szigorúan egy adott ember személye körüli balhé, ami miatt nagyon sok más csontváz is kihullott a szekrényből.

A Privát Kopó nevű bűnügyi magazin robbantotta a bombát: Kiss László szövetségi úszókapitány 1962-ben, idestova 54 éve elítéltetett csoportos nemi erőszak vádjával. A híreket persze rögtön felkapta a sajtó, minden nagyobb médium lehozta, és itt is van az első pont, amiről érdemes beszélni, több tekintetben is.

Nehéz dolog ez, hiszen 54 éve történt. Jogosan vetődik fel a kérdés: ennyi év után nem mondhatnánk-e, hogy hagyjuk ezt a szerencsétlen embert? Valószínűleg letöltötte a büntetését, minden bizonnyal meg is bánta, amit tett.

A saját véleményemből adódó meglátásom viszont az, hogy az emberek nem is konkrétan az elkövetett bűncselekmény miatt vannak felháborodva, hanem több, más dolog miatt, ami keselyűként repked a történet körül.

1. Sunnyogás

Az ítéletet 1962-ben hozták meg. Azóta történt egy rendszerváltoztatás és legalább öt teljesen különböző berendezkedésű kormány koptatta a Parlament székeit. Erről a bűncselekményről mégis 2016-ban, egy bűnügyi magazin oknyomozó riportján keresztül értesülünk.

Gyárfás Tamás ráadásul azt nyilatkozta, hogy „a Wikipédia oldalán bárki elolvashatja, nem volt ebben semmi újdonság“. Csak ugye a Wikipédia egy szabad, nyílt forráskódú és bárki által módosítható enciklopédia, ezáltal a módosításokat szigorúan nyilván is tartják.

Az új hírek előtt január 10-én módosult utoljára a Kiss Lászlót bemutató szócikk, majd április 5-én (a botrány kirobbanásának napján) került be a csoportos nemi erőszakra vonatkozó új információ. Ez a két változat összehasonlító lapján egyértelműen látszik.

A példa tökéletesen mutatja, hogy ezt a bűncselekményt bizony szépen besöpörték a szőnyeg alá.

2. Büntetés letöltése körüli kérdések

Az erkölcsi bizonyítvány több feltétel szerint „tisztulhat“ meg, jelen esetben: szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb szabadságvesztés esetén, a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatóságának megszűnését követő öt év elteltével.

Ha az erkölcsi bizonyítvány a fent említett szabályok miatt már nem kell tartalmazza egy korábbi bűncselekmény részleteit, „tiszta“, akkor mondhatjuk azt jogilag, hogy valaki letöltötte a büntetését, remélhetőleg megbánta amit tett, és ameddig újra nem fordul elő törvényszegés, addig nem is köteles senkit tájékoztatni korábbi cselekedetéről, hiszen tette úgymond elévült, megkapta a rendszer által biztosított lehetőséget arra, hogy megbocsátást nyerjen.

Kiss László 5 év börtönbüntetést kapott 1962-ben. Azonban 1963-ban bronz éremmel távozott, na de nem a börtönből, hanem a ’63-as magyar úszóbajnokságról.

A demokrácia nehéz dolog. Megértem, ha valaki a szabályosan letöltött büntetés után évtizedekkel sem tud megbocsátani valakinek, de tegyük ezt most félre: a törvény szemében ha letöltötted az öt év börtönbüntetésedet, 54 év után semmiképpen sem vehetnének emiatt elő, és még akár te lehetnél az, aki rossz hírnév keltése miatt perlekedik és fel is háborodik.

Ha azonban a börtönbüntetésedet nem töltötted le, mert a gyanú szerint valami egyéb megállapodás keretei miatt hozhattad az érmeket, akkor hiába a demokrácia, hiába az igazságszolgáltatás, az emberek annyit fognak látni, hogy te is annak a bizonyos rendszernek vagy az a bizonyos maradéka, amely rendszer megdöntéséért oly sokan, oly sokáig küzdöttek.

Nem különösebben kedveltem az »Aljas nyolcast«, de volt abban egy nagyon jó gondolat: a hóhér szerint ha az emberek kirángatnak egy bűnözőt az utca közepére, és lelövik, mint egy kutyát, akkor ők sem különbek: bűnözők. Ha azonban az igazságszolgáltatás hozza meg az ítéletet, és a hóhér köti fel az átkozottat, akkor az a törvényt szolgája, és a többieknek el kell fogadniuk a döntést.

És ez itt egy nagyon lényeges pont: nem nekünk kell elítélnünk vagy megvetnünk Kiss Lászlót, ezt az igazságszolgáltatásnak kell vagy kellett volna megtennie. De ha az igazságszolgáltatásban csalódunk, akkor marad az elítélő, megvető beszéd, és bizonyos esetekben a lincselés.

3. Szakmai eredmények összemosása a bűncselekménnyel

Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter azt nyilatkozta:

10 olimpiai aranyérem van a mérleg másik serpenyőjében.

Csak ugye ott volt az eset, amikor két sportoló kábítószert fogyasztott, és emiatt eltiltották őket a sporteseményektől. És emlékszem, hogy akkor sokan hangosan azt mondták, hogy igen, erre szükség van, hiszen:

• megkérdőjeleződött az eredmény sportszerűsége,
• a sportolókra rengeteg fiatal tekint példaképeként és
• nem tolmácsolhatjuk azt az üzenetet, hogy a törvényszegés bármilyen formája nem jár büntetéssel.

Ennélfogva senki ne vegye elő Kiss László olimpiai aranyérmeit, mert nem azt vitatjuk el tőle. Azon vitatkoznak az emberek, hogy etikus-e valakit díszpolgárként kiemelni, valakiről uszodát elnevezni, amikor a saját tanítványával a legaljasabb módon élt vissza. Ennek semmi köze a sporteredményeihez, különösen, hogy azok egy részét meg sem szerezhette volna, ha letölti a büntetését.

4. Saját magának tükörképen köpése

A botrány elején még persze Kiss László is csak annyit mondott, hogy letöltötte büntetését, megbánta tettét, ne zaklassák ezzel és így tovább.

De azért mégis: te felvennéd a díszpolgári címet, hagynád, hogy uszodát nevezzenek el rólad, elvállalnád fiatal lányok edzését ilyen múlttal?

Szeretném azt gondolni, hogy igen, van megbocsátás egy bűncselekmény után, de azért vannak bizonyos dolgok, amiket nem vállalunk el. És nem a BTK szabályozása, hanem a saját erkölcsi egyensúlyunk miatt. Engem részben ez is idegesít rendkívül ezzel a botránnyal kapcsolatban: hogy valaki le sem tölti a büntetését, de még ha le is tölti, utána bátran elvállal minden megtisztelő címet, és képes belehazudni-belemosolyogni a kamerába, szembe köpve saját magát. Könnyen lehet, hogy ennél nem is kell nagyobb bűn.

5. „Tehetsz róla, tehetsz ellene“

Megnéztem a Sport TV szóban forgó videóját. Húsz perc, olyan TL;DR mint ez a poszt, csak ebben remélem nincs annyi felháborító dolog, nézzétek meg, mert fontos, és tényleg nagyon sok következtetést le lehet belőle vonni:

Mit látunk ezen a videón? Egy elvileg sikeres nőt, aki hagyja, hogy egy rémesen bunkó ember megalázóan beszéljen vele, és még ő maga is azt mondja, hogy

aki felmegy három férfi lakására, az ne lepődjön meg, ha megerőszakolják.

Mit hallgatok? Mit látok? Három férfi akkor erőszakol meg egy nőt, ha azt a nő akarja? Hát mi történik itt, emberek? És beszél ez a lány a televízió adásban arról, hogy „ezen túl lehet lépni“.

Tudod mi a legnagyobb baj a nemi erőszakkal, kedves olvasó, ha már idáig kitartottál? Válaszoljon erre Mundruczó Kornél, akivel a VS.hu csinált interjút, és többek között az a kérdés is elhangzott, hogy miért szerepel olyan sokszor nemi erőszak a műveiben. Ezt válaszolta:

„A nemi erőszak metaforája a kizsákmányolásnak: az, amikor valaki mindent elvesz tőled.“

Ezt kell fejben tartani, meg azt, hogy egyetlen ember tehet a nemi erőszakról: aki elköveti. Senki más.

Záró gondolatok

Ne a sajtót bántsd.

A sajtónak az a dolga, hogy lehozza ezeket a híreket, beszámoljon az új információkról és tovább nyomozzon. Ajánlom mindenkinek a »Spotlight« című filmet, amely az oknyomozó újságírás fontosságáról szól. Könnyen lehet, hogy ez az egész egy lejárató kampány része, figyelemelterelés vagy bármi egyéb, de sajnos a bizonyítékok itthonról és külföldről is azt mutatják, hogy ettől függetlenül a felhozott problémák nem alaptalanok. Valaki képes volt több politikai rendszeren át úgy ellavírozni, hogy erre sosem derült volna fény az oknyomozó riport nélkül.

Ne mondd azt, hogy jaj, szegény öregember.

Mindig kényes téma ez, előjött a Biszku ügy kapcsán is, és sokszor máskor a történelem során. Az, hogy valaki idős, adott esetben beteg, semmit nem jelent ebben a tekintetben. Ha valakiről kiderül, hogy megúszott egy komoly bűncselekményt, akkor nem maradhat el legalább a tisztességes tárgyalás arra hivatkozva, hogy „idős és beteges“. (Teljesen más a helyzet, ha valaki nincsen tudatában, vagy napjai vannak hátra a betegsége miatt, de itt erről szó sincs, sőt.)

Ne mondd azt, hogy engem ez nem érdekel.

Érdekeljen. És beszélj róla. Mert sosem tudhatod, mikor történik a te barátoddal, a te gyerekeddel hasonló és mert sosem tudhatod, hogy milyen szituációkba, milyen döntésekre kényszerít az élet. Nem kell folyamatosan rettegve élni, de igenis érdekeljen, hogy kik azok az emberek, akikre elvileg felnézel, és akikre adott esetben el is várják, hogy felnézz.

További olvasnivalók

Ezt a két olvasmányt még a végére ideteszem, ha valaki tovább böngészne, érdemes:

• Gál Mária: Nőügyek
• Zászkaliczky Zsuzsanna: Nem lehet bűnbocsánatot venni olimpiai arannyal

A borítóképet innen szereztem.

Az első és legfontosabb kérdésre a válasz: a 10 Cloverfield Lane című filmnek van köze a »Cloverfield« című filmhez. Ha azt nem láttad, egyáltalán nem fogja befolyásolni a véleményedet, sőt, lehet, hogy még kicsit izgalmasabbá is teszi; de akkor is érdemes megnézni, ha az előző történet annyira nem nyerte el a tetszésedet, mert bár vannak összefüggések, sokban különbözik a két film.

A történet felépítése egyébként tényleg hasonló: van ugye egy bizonyos nagy esemény, de mi arról nagyon keveset tudunk, egyáltalán nem a szupertotált, inkább makrót látunk az eseményekről, még pontosabban arról, hogy ez hogyan hat a három főszereplőre.

Rögtön azzal kezdünk, hogy egy csaj (Mary Elizabeth Winstead előadásában) sietősen összerámolja a holmiját, és nekivág a nagyvilágnak. Elég gyorsan összerakhatjuk a képet: ez igazából egy szakítás, és a csaj a vőlegényét hagyja ezerrel hátra. A menekülés közben azonban autóbalesetet szenved, és egy világvége-bunkerben találja magát.

A bunker építőjét és házigazdáját John Goodman alakítja: a konteók világában élő exkatona már régóta várja a világvégét, építgette a szuperbiztos bunker megoldását, ahol most rögtön közli is velünk, hogy vagy a ruszkik vagy a marslakók lerohanták a világot, és a támadásnak köszönhetően a levegő is szennyezett, így tuti nem lehet kimenni. De gond egy szál se, hiszen az óvóhelyen van minden: videókazetták, DVD-k, könyvek, társasjátékok, zenegép, légtisztító, évekre elegendő élelem és ital, tiszta víz. Szóval érted.

A bunkerben még ott van a fiatal vigyori srác is, akit John Gallagher Jr. játszik: ő segített az építkezésben, és amikor látta, hogy galiba van, azonnal oda vette az irányt, a házigazda pedig végső soron beengedte, nem hagyta meghalni a fertőzőnek mondott külvilágban.

A történet végig nagyon pörgős, pedig három szereplő együttlétét látjuk egy cirka negyven négyzetméteres bunkerben. És annak ellenére, hogy láttam a Cloverfieldet, nagyon tetszett, hogy a film végig szándékosan bizonytalanul hagy:

amikor azt hiszed, tudod mi van, jön egy jelenet,
ami után megint elbizonytalanodsz.

Aztán persze a végén megoldódik a jól felépített konfliktus, és még egy menő csihi-puhi jelenetet is kapunk. Ha még lesz három hasonló film, a végén összerakjuk, mi történt az első részben.

A 10 Cloverfield Lane egy szórakaztó dráma, sci-fi, horror és thriller elemekkel fűszerezve. Kicsit kedvelhetőbb az előzménynél, mert itt nem rángatják össze-vissza a kamerát, de hasonló véleménnyel vagyok róla, mint az előzőről: két-három év múlva már homályosan fogok emlékezni a részletekre, most viszont végig lekötött, jól szórakoztam és a kötelező mozdulatok ellenére sem unatkoztam vagy éreztem túlontúl kiszámíthatónak.

Eredeti cím:	10 Cloverfield Lane
Műfaj:	dráma
Időtartam:	103 perc
Megjelenés éve:	2016
Rendezte:	Dan Trachtenberg
Főszereplők:	Mary Elizabeth Winstead, John Goodman, John Gallagher Jr.

Ingrid dobta be ezt a „játékot“, nem is tudom, mikor írtam utoljára hasonló bejegyzést, talán évekkel ezelőtt. A címe persze rémesen komolynak tűnik, de semmi mély tartalom: csak 25 olyan zene, amely valamilyen módon hatással volt rám, kapcsolódott az életem valamelyik szakaszához vagy csak egy időben rongyossá hallgattam mindenféle ok nélkül. De a lista hosszú, és tele iszonyattal, úgyhogy csak a folytatás mögött bombázok YouTube-videókkal!

1. Zene, amely a gyerekkoromra emlékeztet

Eiffel 65 — Blue

Nem emlékszem már, hány éves voltam, amikor a kilencvenes évek végén az Eiffel 65 láz tombolt az általános iskolában. Jáksónak volt valamilyen műsora talán még a Danubius Rádión, ahol minden este leadták a húsz legnépszerűbb számot, és hónapokig ez volt az első. Valahol talán megvan még a kazetta, amire felvettem az összes adás végét, amikor Jáksó hitetlenkedve morgott, hogy rekord ideig, több hónapig vezette a szám toplistát. (Ez a mondat már önmagában egy csodás visszaemlékezés, nem is tudom, mikor hallgattam kazettáról zenét utoljára.)

2. Zene, amely valamelyik volt barátnőmre emlékeztet

Miles Davis — Two Bass Hit

Régebben együtt voltam egy lánnyal, aki rengeteg jazzt hallgatott, szerintem a legtöbb előadóval és számmal akkor ismerkedtem meg. Ez az egyik kedvencem abból az időből.

3. Zene, amelyről a szüleim jutnak az eszembe

Guns N’ Roses — November Rain

Egy pszichológus (vagy pszichiáter?) biztosan sok dolgot bele tudna magyarázni, de nincsen különösebb jelentősége, csupán annyi, hogy szintén a 90-es években az aljas rádiódiszkó mellett szüleim túlnyomórészt Guns N’ Rosest és hasonló előadókat hallgattak. Minden bizonnyal a November Rain volt az első ilyen szám, amit hallottam, és emlékszem, akkor elképesztően nagyot ütött, hogy egy gitáros-dobolós-éneklős rockzene hátterében szimfonikus zenekar muzsikál.

4. Zene, amelyik megnyugtat

The Who — Baba O’Riley

Ez a kategória volt az egyik legnehezebb. Sosem hallgatok azért zenét, hogy megnyugodjak, és tényleg sokat kellett gondolkodnom, mi lehet ez a szám, ha volt egyáltalán ilyen. Aztán eszembe jutott, hogy 2007-ben, amikor érettségiztem, és a kora reggeli helyközi busszal indultam az első megmérettetésre, ez a szám szólt a fülemben, és néhány másodperc alatt az összes idegeskedés és aggodalom eltűnt, miközben bámultam a 21-es számú főút vonalait.

5. Zene, amelyik „dallamtapadást“ okoz, akárhányszor hallgatom

Bee Gees — Stayin’ Alive

Amúgy is hajlamos vagyok rá, hogy beakadnak számok, de a Stayin’ Alive különösen ilyen. A dallamtapadás egyébként a kedvenc szavaim egyike: ha nem ismered, kedves olvasó, a jelenség biztos eszedbe jut, ha megpróbálod kitalálni, mit jelenthet.

6. Zene, amelyik egy közeli barátomra emlékeztet

Imagine Dragons — Demons

Tomi barátommal rengeteget hallgattunk egy időben Imagine Dragonst, Szigeten is sikerült élőben látni őket; szerintem egy időben többször énekeltük ezt kevésbé szomjas állapotban, mint bármi mást.

7. Zene, amelyik az előző nyárra emlékeztet

Major Lazer & DJ Snake feat MØ — Lean On

Persze a nyári zenéket említve sosem a korszakalkotó és világmegváltó művekre kell gondolni, nekem a tavalyi év kedvenc vonaglós-mekegős-tücctücös zenéje a Lean On volt.

8. Zene, amelyik az első szerelmemre emlékeztet

Hurts — Stay

Azok az első szerelmek, ugye.

9. Zene, amelyik reményt ad

Ezen is majdnem annyit agyaltam, mint a „zene, amelyik megnyugtat“ kategória győztesén, de szerintem tényleg sosem volt olyan, hogy egy zene hallgatásával reményt kapjak vagy érezzek. My bad, de ezt kihagyom.

10. Zene az egyik kedvenc bandámtól

Gorillaz — Stylo

Persze a leggyakoribb válasz a „kedvenc zenekar“ kifejezésre gondolom az lenne, hogy „rengeteg zenekart szeretek, nincs kedvencem“, ami nagyjából igaz, de valamikor 2013 környékén jöttem rá, hogy a Gorillaz nekem kicsit több a „szeretem“ zenénél, és kifejezetten merném a kedvencemnek nevezni. Főként azért, mert a hangulata azonnal beszippant, függetlenül attól, milyen kedvem van. És nem is igazán sikerült hasonlót éreznem még zenétől.

11. Zene az egyik kedvenc filmemből

The Chordettes — Mr Sandman

Természetesen filmek közül is van olyan igazi kedvenc, és ide most nagyon sok Tarantino-jelenet zenéjét el tudtam volna képzelni, de mégis, ha van film, amit már legalább ötvenszer láttam, és szinte minden képkockáját ismerem, az a Vissza a jövőbe trilógia, ez a szám pedig a fejemben gyakorlatilag elválaszthatatlanul összeforrt az időutazás fogalmával.

12. Zene, amit a legutóbb hallgattam

Visage — Fade to Grey

A Spotify Discover Weekly-jében (ami egyébként egy nagyon menő cucc, néha mellényúl, de túlnyomoórészt sok jó ajánlást ad) volt ez a szám, eléggé rákattantam, végig is hallgattam pár albumukat.

13. Zene, amely egy barátra emlékeztet, akivel már nem vagyok jóban

Iron Maiden — Fear Of The Dark

A „nem vagyok jóban“ túlzás: inkább a távolság, a megállás nélkül pörgő évszámok és a rohamosan fogyó közös témák sodortak mindkettőnket a világ két különböző pontjára, ahonnan nem is annyira a fizikai, mint inkább a világképbeli távolság akadályozza a folyamatos kapcsolattartást.

14. Zene, amely a szerelmemre emlékeztet

Kovács Kati — Nem leszek a játékszered

Most éppen ez, de leginkább azért, mert szinte naponta énekli. :]

15. Zene, amit szívesen éneklek

Simon and Garfunkel — The Sound of Silence

Nem tudok, sosem tanultam, de azért szeretek énekelni, a közvetlen közelemben élők és dolgozók szörnyű bánatára. A legtöbbször talán pont ezt a számot.

16. Zene, amely megríkatott

Romeo et Juliette — Les Rois Du Monde

Összesen kétszer sírtam kifejezetten a zene miatt, az első alkalom pont ehhez, a Rómeó és Júliua musical egyik dalához köthető, amit egy temetésen hallgattam. (A vicc, hogy mégsem ott törött el a mécses, hanem előtte pár nappal, amikor csak úgy vicceskedve bedobta a shuffle-re állított lejátszó.)

17. Zene, amitől táncolni támad kedvem

Parov Stelar — Catgroove

Pár éve, a VOLT-on hallottam először a Parov Stelart, előtte semmit nem tudtam róluk, de azonnal megvettek, méghozzá kilóra. Az egyik legjobb „ismeretlen zenére vadul ugrabugrálós“ fesztiválélményem kötődik ehhez a számhoz.

18. Zene, amit szeretek, de ritkán hallgatom

Tankcsapda — Akapulkó

Sok olyan zene van, amihez ritkán jutok oda, főként azért, mert igyekszem mindig bővíteni a repertoárt és nem csak ismételni a kedvenceket. A Tankcsapda is kicsit ilyen, régen rengeteget hallgattam és bizonyos albumokat, számokat még most is nagyon szeretek, de azért már inkább ritkán hallgatom mint rendszeresen.

19. Zene, amelyik első helyet foglal el valamilyen playlisten

Red Hot Chili Peppers — Under The Bridge

Van egy Sweet 90’s névre hallgató, egyébként publikus Spotify listám, azon az első helyet ez a szám foglalja el (prioritás nincsen, valami miatt ez volt az első, ami felkerült).

20. Zene, amelyik utolsó helyet foglal el valamilyen playlisten

Martin Solveig — Everybody

Szintén nincs prioritás, de a szintén publikus Partyshit nevű Spotify lista utolsó helyét jelenleg ez a szám foglalja el. Ezen a playlisten csak lealjasodós-házibulis zenék vannak, és folyamatosan nő a lista, így valószínűleg nem sokáig lesz ez az utolsó.

21. Mostani kedvenc zeném

Primal Scream feat. Kate Moss — Some Velvet Morning

Valahol hallottam valamelyik nap, és megtetszett, kb. ennyi a sztori mögötte.

22. Zene, amit valaki elénekelt nekem

Arctic Monkeys – I Wanna Be Yours

Egy csinos lány énekelte nekem.

23. Zene, amit ki nem állhatok

Katy Perry — Roar

Giccses, idegesítő, túltolt; de mivel nem szeretem, talán kár is kifejteni, mennyire és miért idegesít. Pár éve nem lehetett egy kocsmába úgy beülni, hogy egyszer legalább ne pörögjön le ez a videoklip, azt hiszem akkor utáltam meg igazán.

24. Zene, amire táncoltam a barátnőmmel

Emmerich Kálmán — A Csárdáskirálynő (Andre Rieu előadásában)

Lehetne sorolni végtelen „diszkóban lötyögős“ számot, de a legemlékezetesebb tánc-táncunk mégiscsak az Andre Rieu-féle Csárdáskirálynő volt.

25. Zene, amit akkor se unnék meg, ha egész nap hallgatnám

Franz Ferdinand — Take Me Out

Egyik kedvenc előadóm és az egyik kedvenc számom, rengeteget hallgatom egyébként is. Kicsit sajnálom, hogy a Szigeten mindkét alkalommal kimaradt, amikor jöttek, de majd!

És ennyi, elfogyott, nincs tovább. Ráadásul az elején füllentettem, mert csak 24 zene lett. A zene ízlésem egyébként mókás spektrumot tud ölteni: a klasszikus rockzenétől a klasszikus zenén át a technóig minden jöhet, csak valami fogjon meg. Ha követsz Spotify-on, akkor láthatod, miket hallgatok, és a pár listát, amit folyamatosan szerkesztek. Ha pedig van kedved (és időd) összegyűjteni a te 25 számodat, dobd át a linket vagy írj kommentet, érdeklődve fogom olvasni!