Próbálom nagyon átgondoltan összeírni a véleményemet a Katona József Színház egyik legújabb darabjáról. Azért, mert ez a darab egyáltalán nem kikapcsolódás, sokkal inkább bekapcsolódás. Az egyik kritikában azt írták, hogy az évad legfontosabb darabja: egyetértek. Szerintem mindenkinek legalább egyszer meg kellene néznie, és nem azért mondom ezt, mert tetszett, hanem azért, mert már rég láttam ennyire jól sikerült alkotást, ami egy nagyon is aktuális, a társadalom egészét érintő problémára próbálja felhívni a figyelmet. Teszi mindezt közhelyektől és demagóg gondolatoktól mentesen.

„Hazugságok vesznek körül bennünket,
a lényeget eltakarja a sok beszéd,
s nekünk kisembereknek csak a cirkuszt
szánták a hatalmasok. Egymásra
uszítanak mindenkit: a gyűlölet
korunk vezére.”

A darab alapjául szolgáló drámát Borbély Szilárd írta, akinek a szülei rablótámadás áldozatai lettek: édesanyját brutálisan meggyilkolták, édesapját megnyomorították. A nyomozás természetesen eredménytelenül zárult, voltaképpen azt is mondhatnánk: nem is volt nyomozás. Borbély ezután évekig depresszióval küzdött, tavaly lett öngyilkos. Élete fő munkájának tartotta Az olaszliszkait, amely a fent említetteken túl hibátlan megemlékezés, tiszteletnyújtás munkásságának.

A történet alapjául három esemény szolgál: az egyik az író szüleit ért tragédia; a másik az olaszliszkai zsidóság eltűnése és az ottani zsinagóga téglánként való elhordása, valamint a zsidó temető meggyalázása; a harmadik és fő pont pedig természetesen az olaszliszkai lincselés eseményei. Ahogy az előadásban is elhangzik: Olaszliszka neve összeforrt az október 15-én kilenc éve történt brutális gyilkossággal. Az esetnek hatalmas visszhangja volt, változás azóta viszont egyáltalán nem történt.

Az előadás kiválóan használt minden dramaturgiai eszközt. Egyszer nem éreztem magam feszengve a székemben, de közben végig éreztem, hogy itt most fontos, komoly dolgokról van szó. Fekete Ernő és Tasnádi Bence alakításáért külön díjat osztanék; az egyik monológ után majdnem felálltam és hangosan tapsoltam. Jól érthető, a fontos kérdéseket jó helyen és jó időben (ténylegesen) feltevő, a problémákra kiválóan rámutató előadás volt, nagyon tetszett, és tényleg nagyon fontosnak tartom mindenkinek elmondani: nézzétek meg és ami még fontosabb: beszéljetek, beszélgessetek róla.

Az ebédrendelés review sorozatot az »Egészségkonyha« bemutatásával kezdtem, utána hétvégén elutaztunk, és a rá következő két hétben rútul lemaradtam a rendelésről, most viszont folytatom a sorozatot, ezen a héten az Interfood hozza az ebédet.

Weblap, fizetési lehetőségek

A múltkorival ellentétben most egész hétre rendeltem, viszont a folyamat rögtön egy kis kalamajkával indult: nem működött a kártyás fizetés. Az Interfoodnál a rendelés akkor is teljesül, ha az online tranzakció valami miatt kudarcba fullad. Próbáltam lemondani és újra megrendelni, hátha akkor már megy a fizetés, de ilyenkor a rendszer nem eltünteti a korábbi rendelést, hanem egy lemondó rendelést rögzít. Másodjára sem sikerült fizetnem, végül ma jött a futár, pont elkerültem, de ott hagyta az ebédet, és többen mondták, hogy nem csinálnak ebből problémát, bármelyik nap lehet fizetni, így ez a része teljesen korrekt.

Az oldal kicsit nehezen használható, a menü ugrabugrál, a fizetésnél könnyen rámegy az ember a futárnál fizetés gombra, alatta a kártyás lehetőségek kicsit elbújnak, cserébe minden ételről van feltöltve fotó és az összes SZÉP-kártyával, bankkártyával valamint OTPay-jel is lehet fizetni.

Választék

Az Interfoodnál nincs sokféle jól hangzó menü, viszont a magyaros fogások dominálnak az étlapon. Minden napra jut egy valamilyen világkonyha névre hallgató fogás, egyébként pedig a szokásos alakbarát menün túl levesek, főételek, főzelékek, saláták, rántott dolgok és desszertek közül választhatunk.

Menü értékelés

Hétfő

1 kis adag görög gyümölcsleves 335 és 1 adag tökfőzelék, sertéspörkölttel, 715 forintért.

A gyümölcsleves finom volt, nagyon sok gyümölccsel. A tökfőzelék nálam az az étel, amit nagyjából kétszer eszek egy évben, akkor viszont nagyon jól esik. Az ízvilága, a fűszerezése rendben volt, a tököt lehetett volna kicsit jobban gyalulni, illetve sok nagyobb darab kapor volt benne. A sertéspörkölt hibátlan, semmi mócsing, finom szaft.

Kedd

1 kis adag libaleves csigatésztával, 520 és 1 adag bácskai rizses hús, csirkemellből, 740 forintért.

A leves kicsit semmilyen színe után a meglepetés erejével csapott le, hogy az íze teljesen rendben volt, sőt, a hús minősége ismét piros pont: sehol egy mócsing és még kiszáradva sem volt. A rá locsolt csípős szósszal kiváló párost alkottak.

A rizses hús szintén ízlett, ehhez már egyszer volt szerencsém pár hete, és nem éreztem különbséget minőségben. Én pártatlan vagyok a kérdésben, de a rizst egyáltalán nem pergősre főzik, ez többlet infó lehet annak, aki így vagy úgy nem szereti.

Szerda

1 adag kis bográcsgulyás, 400 és 1 adag rántott trappista sajt, jázmin rizzsel, tartármártással 780 forintért.

Habár a leves nagyon tartalmas és finom volt, itt már nem sikerült a húst eltalálni, jónéhány hús mócsingos és rágós volt, ez a része annyira nem jött be.

A rántott sajt azon túl sem volt nagy extra, hogy egy lezárt dobozban érkezett, megmelegített frissensülttől nem kell sokat várni, de a panír íze fáradt olaj és műanyag keverékére emlékeztetett, a sajté pedig leginkább semmire. A tartármártás nekem íztelen volt, ennél sokkal borsosabban szeretem, valamint a tejföl is megdőlt kissé.

Az eddigiek közül egyértelműen a szerdai menü volt a leggyengébb, bár a leves az egy-két rágósabb húst leszámítva finom volt.

Csütörtök

1 kis adag lencseleves 305, 1 adag túrós rakott tészta, édes tejfölmártással 720 forintért.

A lencseleves ízvilága alapján voltaképpen lencsefőzelék is lehetett volna, kifejezetten ízlett.

Gyerekkoromban imádtam a túrós csuszát porcukorral, ennek apropóján rendeltem az édeskés rakott tésztát: egy túrós tésztát kell elképzelni, kicsit megsütve, porcukros tejföllel. Finom volt, a mazsolát indokolatlannak tartottam, és amennyire emlékszem sehol nem volt jelezve, de nincs baj, túléltem.

Péntek

1 kis adag tejfölös burgonyakrémleves, pirított zsemlekockával, 295 és 1 adag rántott pulykamell, burgonyapürével 795 forintért.

A burgonyakrémleves másoknak talán lehet, hogy kicsit sós, illetve nekem meg picit picit sűrű, ettől függetlenül nincs rá panasz, rendben volt.

A szerdai rántott sajt után izgultam, hogy milyen lesz a rántott pulykamell, de szerencsére hibátlanra sikerült, Fűszerezés, állag és adag tekintetében is elégedett voltam. A püré (ne kérdezzétek miért rendeltem kétféle krumplit, függő vagyok) nagyon krémes volt, a leveshez képest sótlan, de én viszonylag sósan eszem a dolgokat.

Az Interfood oldala talán nem a legjobb, de rugalmasan kezelik a rendeléseket még a sikertelen fizetés esetén is. A futár tízig mindig megérkezett, az egész heti ebédért 5450 forintot fizettem, így átlag napi 1090 forintra jött ki egy leves-főétel kombó. Másodszorra rendeltem tőlük egy hétre, a kettő között nagyjából másfél hónap telt el, a minőségben nem éreztem ingadozást, illetve többen esznek innen az irodából, és a konstans minőséget mindenki ki szokta emelni.

Jövő héten a Gastroyal hozza az ebédet, a húsvételre tekintettel a keddi naptól péntekig.

Az előzményeket gondolom mindenki ismeri, így ennél talán nem is kell több: egyelőre annyit tudni, hogy a Germanwings 9525-ös járatának katasztrófáját az okozta, hogy miután a kapitány kiment mosdóba, az első tiszt kizárta, majd szándékosan nekivezette a Barcelonából indult, Düsseldorfba tartó gépet a francia Alpoknak. A gyilkosságnak nem voltak túlélői: a fedélzeten tartózkodó 144 utas és a 6 fős személyzet mind életét vesztette.

Az egész eseménnyel kapcsolatban van pár rettenetesen zavaró dolog, aminek semmi értelmét nem látom, azon túl, hogy hergelik velük az embereket.

Először is: ez nem baleset, ez egy gyilkosság. Teljesen irreleváns, hogy egy pilóta volt az elkövető. Ha egy mozdonyvezetőnek lettek volna hasonló gondolatai, akkor az utasokkal teli szerelvényeket vezette volna a baknak. Ha egy buldózer vezetője akar ilyet elkövetni, akkor lerombol egy irodaházat, amiben emberek vannak. Ezek a körülmények legfeljebb annak tekintetében fontosak, hogy a légi közlekedés szabályozásában milyen változtatásokra van szükség. (Mint például arra, hogy sosem tartózkodhat egy fő a pilótafülkében; ezt a szabályt most egy tucatnyi társaság be is vezette.)

Csak egy mellékvonalon: ez az első olyan katasztrófa, amely nem zárja ki a szándékosságot és amely egy a szándékos katasztrófákat megakadályozandó, terrorellenes szabályozás miatt történhetett meg. Ugyanis főként 9/11 óta van agyonbiztosítva a fülkék ajtaja, ami most lehetővé tette a kapitány kizárását.

De ebbe persze kevesen folynak bele, mert a sajtóból meg ömlik a másodpilóta magánéletére vonatkozó szennyáradat. Lassan már ott tartunk, hogy a kiscsoportos óvodai barátai mesélik, milyen volt, amikor már ötévesen is játékrepülőkkel dobálta az óvoda hátsó kertjében lévő dombocskát. Nonszensz. Az emberek meg rátesznek egy lapáttal és még kiírják Facebookra az utazás előtt, hogy remélem nem depressziósak a pilóták, mintha csak ez okozná.

Rögtön ezután jön a következő idegesítő pont: elővették a depressziós embereket és elkezdték őket úgy kezelni, mintha mind gyilkosok lennének. Valahol már olyat is olvastam, hogy aki depressziós, az egyáltalán ne dolgozzon. Ha ilyen vonalon közelítenénk, nagyjából azonnal megállna a gazdaság, a depresszió ugyanis az egyik leggyakoribb betegség világszerte, ezzel több kutatás is foglalkozik, különösen mostanában.

És hogy visszakanyarodjak a bejegyzés elejére: ez még mindig egy gyilkosság. A depresszió és az öngyilkosság között nagyon sok összefüggés van, a legtöbb depressziós embernek van öngyilkosságra utaló gondolata, viselkedése, adott esetben próbálkozása, mégis nagyon kevés depressziós ember van, aki hidegvérrel meg akar ölni 149 embert, miközben kioltja a saját életét is. Különösen úgy, hogy ezt nem vallási megfontolásból teszi.

Ha a sok zavaró dolog közül kiemelnék egyet, akkor mindenképpen az lenne, hogy ezt a tragédiát rengetegen (és sokszor az az érzésem, hogy szándékosan) összemossák a depressziótól szenvedő betegekkel és a fapados légitársaságokkal. Biztosan sok depressziós ember követett el gyilkosságot, de azért nem kell rögtön megbélyegezni minden, ezzel a betegséggel küzdő embert a gyilkos címkével.

A repülés pedig továbbra is az egyik legbiztonságosabb módja a közlekedésnek. Egy húsvéti ünnep alkalmával többen halnak meg az utakon, mint egész évben a levegőben. A fapados légitársaságok biztosan sok olyan helyen is vágnak a költségeken, amiket nem lehet jó olvasni egy utazás előtt, de a nagyobb fapados társaságok (Wizz Air, Ryanair, easyJet stb.) egyetlen olyan balesetet sem számolnak, amely halálos áldozattal járt volna.

Úgyhogy kérlek, ha le akarnád írni, hogy a depressziós emberek ne dolgozzanak, akkor gondolkodj el rajta, hogy a melletted ülő kollégád, aki éppen segített megoldani egy problémát, lehet, hogy este csak nyugtatóval tud elaludni, mert lelépett a barátnője, és nem tudja kiheverni. Ha leírnád, hogy azért haltak meg, mert fapaddal utaztak, akkor pedig tüzetesen nézd át a statisztikákat, és gyűjtsd össze egy táblázatba, hogy az elmúlt tíz évben hány szerencsétlenség történt a fapados és hány a hagyományos társaságok járataival.

Ha úgy érzed, hogy depresszióval küzdesz, és akár az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejedben, ne add fel. Hívd a LESZ segélyvonalát, a 116-123-as számon. Ezt a nap 24 órájában, az ország egész területéről, mobil és vezetékes vonalról egyaránt ingyenesen hívhatod.

Sorozatunk múltkori epizódjában egész héten az »Interfood ebédrendelés menüjét« kóstoltam végig, a húsvéti lakomát otthon töltöttük, sonkával, idén először sárgatúróval és friss zöldségekkel. A héten az irodai tápellátmányt a Gastroyal szolgáltatja, érkezik is az értékelés!

Weblap, fizetési lehetőségek

A Gastroyal weblapja kicsit csicsás, de könnyedén használható és gyorsan áttekinthető. Bankkártyás fizetésre nincs lehetőség, elfogadják viszont mindegyik SZÉP-kártyát, illetve a futár itt sem csinált belőle problémát, hogy elkerültük egymást.

Van viszont egy új szempont, amit eddig nem néztem, ez pedig a meddig lehet leadni a rendelést kérdésre. A Gastroyalnál szombaton fél három körül adtam le a húsvét hétfő miatt kedden kezdődő kiszállítást, de rengeteg oldal van, ahol már pénteken háromkor lezárják a hétfői rendeléseket.

Választék

A Gastroyal elég komoly tematikus étlappal rendelkezik: paleolit, zsírégető, szétválasztó, vega és klasszikus ételekből lehet válogatni. A különböző menüket lehet egésznapos (reggeli, ebéd, vacsora stb.) kiadásban is kérni. Én alapvetően a klasszikus, házias ételekre mentem rá. Levesből amennyire néztem, nincsen kis adag.

Menü értékelés

Kedd

Lebbencsleves, 395 és tejfölös zöldbabfőzelék, 2 db tükörtojással 680 forintért.

A leves nagyon finom volt, tartalmas és rettentesen laktató. Hozzá kell tenni: nem sokkal előtte ettem egy kis aprósütit is, de szinte teljesen jól laktam már a leves után.

A zöldbabfőzelék is rendben volt, talán a bab picit főhetett volna még, illetve a tükörtojás gyanúsan szabályosan nézett ki, és kicsit az én ízlésemnek túl well done volt.

Szerda

Tejszínes, vegyes gyümölcsleves, 420 és polpetti (sajttal, sonkával töltött, bundázott) sertésborda, burgonyapürével 880 forintért.

A Gastroyalnál nagyon erősek levesben, a gyümölcsleves is tele meggyel, almával és szilvával, az íze kellemesen édeskés, az állaga tökéletesen krémes.

A rántott husi és a krumplipüré is hibátlan volt, habár szoktam rendelni, nem hiszek a fóliába zárt rántott húsban, ez viszont melegítés után sem volt szétázva.

Csütörtök

Frankfurti leves, roppanós virslivel 475 és krumplis tészta 715 forintért.

A leves minősége csütörtökre sem változott: nagy adag, kiváló íz.

Ellenben a krumplis tészta nem igazán jött be, szinte semmi íze nem volt, én kicsit más fűszerezéshez szoktam.

Péntek

Zöldségleves aprótésztával, 395, csirkemellpaprikás, galuska 840 forintért.

Tényleg nem tudok mást mondani, Gastroyalék levesben a legjobbak, akárcsak a hét korábbi napjain a többi, pénteken a zöldségleves is remek volt.

A csirkemellpaprikást sikerült nem lefotóznom, viszont az előző napi második fogásnál sokkal-sokkal finomabb volt, a hús puha, sok szaft és finom nokedli, avagy bocsánat, galuska.

Jövő héten szünet lesz, nem fogok rendelni, viszont utána a Teletál kínálatát tesztelem.

Valamelyik este véletlen rákattintottam egy online kaszinó reklámjára. Szerencsére nem töltődött be, örülök neki, hogy bizonyos weblapokat nem lehet Magyarországon megnézni, mert a minden bizonnyal teljesen naprakész 1991-es, igen, jól olvasod, egy immáron 24 éves törvény előírásai nem teszik lehetővé.

Ezzel nincs baj, ennek ellenére gondolom mindenki akar egy olyan országban vállalkozásba kezdeni, ahol egy több éve működő boltot kérdés nélkül bezárnak. Előfordul! Az oldal üzemeltetői persze fizetik a reklámokra kattintásért a pénzt, ami nyomán ugyan a felhasználó az oldalra már sosem jut el, köszönhetően az 1991. évi XXXIV. törvénynek. De nem baj, biztos a hanyatló nyugat tolvajbandája, van ott bőven.

És ha azt mondanád, hogy ugyan már, ez csak egy weboldal, érdemes ráguglizni, melyik országokban tiltanak le weboldalakat csak úgy.

Keményen dolgozó kisemberként azt sem teljesen értem, milyen alapon lettek szépen csendben bezárva a kaszinók. Engem ugyan nem érint (akkor meg minek magyarázok), sosem voltam kaszinóban, meg aztán úgyis lesz, aki majd hangosan elemezi, hogy hány ember ment tönkre a káros szerencsejáték miatt, és ki tudja: még a végén én is elhiszem, hogy ez jó.

Meg talán azt is elhiszem, hogy a »Nemzeti Dohányboltok« tényleg azért jöttek létre, hogy a 18 éven aluliak ne legyen megrontva ezzel a káros szokással. Igaz, a 18 éven aluliak ugyanúgy vásárolnak cigarettát, sőt, dohánybolt még az iskola mellett is lehet, meg aztán nézd meg, ez a kisbaba is mennyire meg van védve mindentől, de tudom én, az anyja a hülye, én is ezt mondom:

Aztán simán elhiszem azt is, hogy vasárnap együtt kell lennie a családnak, azért nincs nyitva, ami eddig nyitva volt. Az megint más, hogy aki mondjuk családi vállalkozást üzemeltetett, és volt alkalmazottja, aki mondjuk egy kis extra pénzért szívesen dolgozott fél napot, az most otthon, a vállalkozó meg vagy tényleg a családdal van, de bezárta boltot, vagy egyáltalán nincs a családdal, mert nem zárta be a boltot. Azért nem zavar annyira, mert tudom, hogy ezt az egészet egy szakmailag megfelelő csoport alaposan és körültekintően átgondolta, így nem fordulhat elő olyan, hogy a vasárnap egyébként nyitva tartó benzinkúton bizonyos termékeket kordonnal kell elválasztani a vásárlóktól. (Még megvennék a végén, aztán annyival később érnének a családjukhoz.)

És ha eddig nem lett volna teljesen modoros ez a bejegyzés, zárógondolatnak talán sosem hatott ennyire komikusan és egyben ennyire elszomorítóan egy 1984-idézet:

A háború: Béke
A szabadság: Szolgaság
A tudatlanság: Erő

Tegnap reggel úton az irodába megpillantottam egy rendőrautót. Két készenléti őrmester beszélgetett az autó mellett, a hátsó ajtó nyitva, bent egy rövid hajú férfi ült megbilincselve.

Miért érdekes ez az egész? Voltaképpen semmiért, megbilincselt emberek gondolom mindennap ücsörögnek rendőrautók hátsó ülésein, még talán olyannyira is természetes ez, hogy az őrmesterek eközben a hétvégi majálisról vagy az aznapi vacsoráról beszélgetnek, talán még rá is gyújtanak.

Nekem viszont azért volt mégis érdekes, mert kb. emiatt az ember miatt kezdtem el szoftverfejlesztéssel foglalkozni. Oké, talán ez így kicsit túlzás, mindig érdekelt a dolog, de ő volt az, aki írt egy játékot még a kilencvenes években, amit én jónéhány évvel később megtaláltam, és mivel akkor már nagyon érdekelt, hogyan lehet ilyen számítógépben működő izéket írni (ekkor nagyjából tíz- vagy tizenegy éves lehettem, korábban láttam már a QBasic nevű csodát, de nem hagyott mély nyomokat), a program végén lévő hatjegyű telefonszám alapján lenyomoztam a szerzőt. Nem volt egyszerű, de végül eljutottam a szüleihez, akik meg tudták adni az elérhetőségét.

Ez az ember egyrészt nagyon örült, hogy valaki ennyi év után megtalálja a munkáját (ezt nagyon át tudom érezni, még most is találnak meg emberek úgy, hogy jaj én olvasom a blogodat). És készséggel válaszolt minden kérdésemre a programozás csodálatos világáról, sőt, még egy tanulási célra ingyen felhasználó Delphi 5 CD-t is kaptam tőle, rajta egy tucatnyi tutorial leírással. De nem okozott neki gondot az sem, hogy még e-mailben is segítsen, ha elakadtam. Mindezt persze 1998 körül, amikor az internet még kimerült a Vianovo, a chat.hu és az internetto világával, meg a Matáv hat óra utáni kedvezményével.

Az embert, aki odaadta nekem azt a CD-t, Tomcatnek hívják, de erről a névről sajnos talán csak nekem jut eszembe az, hogy egy értelmes, jó fej srác, akinek a segítőkészsége miatt rengeteget tanultam egy témáról, ami érdekel, és amivel azóta is foglalkozom. A legtöbb embernek esetleg a pólóboltja, de inkább a Tolvajkergetők sorozat és az jut csak az eszébe, hogy megint előzetesben van garázdaság, önbíráskodás és még ki tudja mi miatt.

Tovább baktattam a rendőrautó mellett, ő valószínűleg fel sem ismert, én meg azon agyaltam, hogy valaki, aki máskülönben értelmes és alapvetően jó dolgokért akar küzdeni, hogyan kerülhet ebbe a helyzetbe, mitől mehet ilyen irányba. Akárhogyan is, én azért sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok Tomcatnél, az elején szerintem nem ide akart eljutni, mondhatnám: nem ezt kérte.

A Better Call Saul (legújabb sorozat-kedvencem) két dolog miatt is tökéletes: egyrészt kiválóan pótolja a »Breaking Bad« után maradt űrt, de mindezt úgy teszi, hogy ha valaki még csak hallomásból sem ismeri a Totál szívást, ugyanúgy élvezheti Saul Goodman kalandjait.

Az első évad tíz részes, végig is néztük. A befejezés szerintem annyira nem erőteljes, de ezzel szemben az egész évad nagyon ütős, gyakorlatilag minden része odatapasztott a képernyő elé, nem igazán néztem még sok spin-offot, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sorozat lehet annyira jó, mint az, amelyikből kinőtte magát.

A történet Saul Goodmanről szól, aki mindenféle svindlis trükkökből tengődik egyik napról a másikra. Bátyja egy menő ügyvédi iroda társalapítója, így időközben főként miatta is végzi el távoktatásban az Amerikai Szamoa Egyetem jogi képzését. A papírt megszerzi, de a jogi karriere nem indul be olyan egyszerűen, ahogyan azt képzelte. Az első évad témája voltaképpen az, hogy hogyan tud zugügyvédként boldogulni, illetve az is, hogy miért (és részben hogyan) lesz majd a bűnözők népszerű ügyvédje, akit megismertünk korábban.

Breaking Bad rajongóknak szerintem kötelező, akik azt nem nézték, viszont szeretik a sötét humorral kevert drámát, azoknak szintén.

A hosszú sztori röviden: »külföldön« tartózkodtam, és egy bankkártyával kapcsolatos dolgot kellett elintéznem. Mit sem félve felhívtam a nemzetközileg díjmentesen hívható zöld számot, lezavartam tíz perc alatt a beszélgetést, élveztem a négy nap pihenést, majd megjött a telefonszámla egy 11 000 forintos tétellel.

Felhívtam a Teleom ügyfélszolgálatát, ahol egy negyvenperces beszélgetés után kiderült, hogy az ingyenes számot a legdrágább tarifával, 1100 forintos percdíjjal(!) számlázták. Jeleztem, hogy ez annyira nem tuti, a Telekomnál mondták, hogy oké, kiemelik a számlát, aztán lesz valami. Eltelt másfél hónap, jött a levél: a külföldi nemzetközi zöld számért nem ők felelnek, hanem a külföldi roaming társaság, jelen esetben a Telekom UK, akik pedig éppen úgy érzik, hogy az afganisztáni hívások díjával feleltetik meg a roamingos zöldszám hívást. Sokat utánaolvastam, sehol, még a szerződésben sem szerepel a roaming vs. zöldszám kitétel. Azt mondták, menjek a bankhoz, mondván ők vertek át, mert ez a szám nem ingyenes.

Második körben az OTP-hez mentem, ott sokkal hamarabb, egy hét alatt kaptam választ: nekik nincs közük a számlázáshoz, ezt a telkó intézi, nekik szerződésük van a Világegyetemmel, hogy az bizony ingyenes legyen.

Mit tehet a keményen dolgozó kisember: ír egy levelet a Fogyasztóvédelemnek és az NMHH-nak, cc-zve a telkó és a bank ügyfélszolgálatát.

A fogyasztókat védő szerv egy, míg az NMHH másfél hónap múlva válaszolt: mindketten közölték, hogy bizony a bank vert át, de sajnos ők ebben (nyilván) nem tudnak segíteni, mert a csúnya nagy bankok működését a Pénzintézetek Felügyeleti Szerve ellenőrzi (én csak PFASZ-nak rövidítem), panasszal náluk, jogorvoslattal ők élhetnek.

Már kezdtem elengedni a rongyos tizenegy ropimat, amikor váratlanul két nappal később az OTP jóváírta az összeget, és másnap még egy kézzel írt(!) elnézést kérő levelet is küldtek, mondván, hogy a kártyakibocsátó társasággal közösen utána fognak járni, és valahogy jelezni fogják, hogy ez lehet, mégsem ingyenes.

Megörültem, majd másnap hívtak a Telekomtól, egy igazi ember, az egyik ügyfélérdekeket védő osztály kollégája, a saját hangján (sok felkiáltójel) kért tőlem elnézést, és mondta, hogy amint megadom a bankszámlaszámomat, már jóvá is írják az összeget. Végül mondtam, hogy a bank gyorsabb volt, és mondták, hogy ők is kiegészítik a szerződést meg a tájékoztatókat meg a mindent a roaming vs. zöldellő szám témakörben. A hívásban elhangzottakat még egy szintén kézzel írt levélben is leírták, sőt, megköszönték, hogy nem kértem el ismét a pénzt

Tanulság #1: megéri megírnod akár négy levelet is. Az életemből összesen másfél órányi morgolódást és levelezést-telefonálást vett el az eset, de legalább nyertem, baszki, visszaadták a pénzt, és még azt is megígérték, hogy legközelebb más talán nem szalad bele ebbe a szituációba. És igen, szó szerint, minden demagógiától mentesen, kisemberként a nagy vállalattal szemben ezt igenis jó megélni, én legalábbis ezt próbálom pozitívan belelátni a történetbe.

Tanulság #2: a Fogyasztóvédelem és az NMHH megemlítése még akkor is segít, ha azok valójában fülük botját nem mozdítják (a fogyvédős néni még ki is oktatott és bemásolt egy hosszú törvény-szabály-akármi idézetet is). Valószínűleg nem is a semmittevő szervek, inkább az ijesztette meg a nagyvállalatokat, hogy ez az ember hangos, beszél, sír s panaszát nem nyeli le legyintve. (Az s karakter és cserélendőjeként nagyon ritkán hagyja el a klaviatúrámat, becsüljük.)

A pénzből egyébként elmentünk hamburgerezni, és teátrálisan elégettük a levelezést. A bank és a telkó bocsánatkérő levele pedig bekeretezve lóg a falon.

Hogy is mondta régen angelday? Ja, igen: függöny!

Oké-oké, ez talán az egyik legrégebbi sorozat adósságom. Szerintem háromszázezerszer megkaptam, hogy miért nem engedem el a fenébe, de nem szeretem a lezáratlan dolgokat, és azért a Smallville-t mégis 9 évadon át követtem, így úgy éreztem, tartozom annyival magamnak és a sorozatnak is, hogy befejezem a tizedik, utolsó évadot. A talán huszonegy részt úgy nagyjából négy évig húztam, főként azért, mert rettenetesen unalmas és idegesítő volt. (Igen, itt már tényleg el kellett volna engednem, de inkább végignéztem.)

A Smallville Superman fiatalkori kalandjait mutatja be: hogyan lesz a tanyasi legényből a világot megmentő szuperhős, milyen megmérettetéseken megy keresztül, hogy illeszkedik be az emberek közé, hogyan kezdi el használni földöntúli erejét, amelyet a sárga Nap fényétől kap és hogyan küzd meg bolygója gyilkos maradékával, a zöld kriptonittal.

A sorozat alapjaiban egy tini szerelmi dráma volt, és ez akármilyen rosszul is hangzik, nem volt olyan vészes az évadok során.

Nem fogok kertelni, a végére kifejezetten megutáltam, amilyen irányt vett a történet. És nem azért, mert jaj emiatt vagy amiatt eltért az eredeti történettől. Amit nem tudok eldönteni, hogy az érdektelenség vajon abból ered, hogy időközben megváltoztak a sorozatokkal és filmekkel szemben támasztott elvárásaim vagy egyszerűen csak tényleg szar lett a vége.

A szerelmi dráma átment idióta, erőltetett menetbe. Az ellenségek ijesztő helyett inkább komikusak lettek. A konfliktusok borzasztóan gyengék, a megoldásaik pedig még annál is nevetségesebbek és logikátlanabbak. Hogy jobbat ne mondjak, a sorozatfináléban a gyűrűs jelenetnél konkrétan felröhögtem. Az utolsó évad egyetlen izgalmas, fordulatos és pörgős része az volt, amikor Tess múltjára és motivációira fény derül. A halott(nak hitt) ellenségek random megjelenése pedig tovább rontotta az egészet.

Talán inkább az is a helyzet, hogy a szórakoztató, néha izgalmas, laza, elnyújtott tini limonádéként funkcionáló sorozat nem igazán tudta megugrani ezt a szintet, de közben a nézők nyilván idősödtek, komolyodtak és sok mindenben szintet léptek. Próbáltak kiugrani a tingilingi korszakból, de túl hirtelen, ehhez képest túl későn és túl kapkodva tették ezt, ráadásul nem is feltétlenül a szerintem legjobb irányba. Kicsit sajnálom, mert azért az utolsó egy vagy talán két évadot leszámítva tényleg szerettem nézni, az évadok eleje és vége mindig nagyon izgalmas, a közepe pedig kellőképpen cukros volt.

A befejezés ezzel szemben kicsit inkább egy jóféle, de már szénsavját vesztett sörre emlékeztetett, és ezen már a citromkarikaként bedobott, ikonikus ruhájában látott, eredeti zenéjére elrepülő Superman sem igazán segített (pedig mi másért, ha nem ezért szenvedtem végig az utolsó évadot).

Ma reggel érkeztünk haza külföldről, Szerbián keresztül utaztunk, pont aznap indultunk, amikor bejelentették a kerítés felhúzását. Nem voltam még a szerb határon ezelőtt, így nincs összehasonlítási alapom, de az utóbbi években talán csak Londonban volt olyan, hogy egyáltalán megnézték a személyimet; itt ehhez képest a magyar oldalon mindkét busz összes utasát leszállíttatták, és egyesével vetették össze az utazásra jogosító igazolványokat és a hozzájuk tartozó arcberendezkedéseket. Odafelé nagyjából 40, visszafelé nagyjából 20 percet töltöttünk a magyar határon. A szerb oldalon csak feljött egy határőr és begyűjtötte a papírokat, majd pár perc múlva úton is voltunk.

Minden utazásnál eszembe jut, hogy mennyire jó évek ezek az utazásra: a legtöbb országba, ahová néhány évtizede még körülményes volt az átjutás, most személyi igazolvánnyal az első buszra felpattanva pár óra alatt tükörsima autópályán lehet eljutni. És ezt nagyon szeretem; még azt is mondanám, hogy hálás vagyok ezért, de nem tudom, kinek kéne hálásnak lennem. Sosem luxusutazásokra megyek, nem is voltam még az EU-n kívül más országban, de nekem az EU-tagságról elsőre valahogy mindig az ugrik be, hogy szabadon mozoghatok Európán belül, útlevél és különösebb macera nélkül. Nem is dolgozni, egyszerűen csak megnézni, milyen egy másik város, amivel egy szerződés valamilyen módon összekovácsol. Tudom, hogy vannak kivételek és tudom, hogyan működik a schengeni egyezmény, de bárhogy is alakulnak a dolgok, nem szeretném az európai országokba való utazás korlátozását megtapasztalni.

És a határon zajló hercehurca közben – amelyre a hercehurca talán erős szó, inkább tényleg azzal szemben mondom ezt, hogy Ausztriába vagy mondjuk Olaszországba úgy utazhatsz át, hogy egyszer sem látsz határőrt, ellenőrzést vagy egyáltalán határállomást, de – ahogy vártuk az útlevelünket a buszban ülve, arra gondoltam, milyen lehet menekülni a hazádból.

Milyen lehet az, hogy amíg valaki a bőröndbe pakol a vidám utazásra, másnak ugyanarra az útvonalra egy másik utazás jut, hozzá egy műanyag zacskóval, amiben a legfontosabb tárgyait összecsomagolva hátrahagy mindent, amit eddig szeretett és ismert, azért, hogy tovább sétáljon valamibe, amiről azt sem tudja, jobb lesz-e egyáltalán, adott esetben több buszjegy árát kifizetve egy helyi lakosnak egy tízperes sétáért.

Igazán nem akarom elkezdeni boncolgatni, hogy milyen fajtái vannak a bevándorlásnak és hogy ezek milyen hatással vannak a mi országunkra; biztos vagyok benne, hogy itt sem csak fekete és fehér a képlet, de a saját példámból kiindulva, már egy nagyjából negyedórás határátkelésnél is szinte mindenki kellemetlenül érezte magát a buszon. Biztos érezted már te is ezt a határon. Mintha valami nem kívánatos személy lennél. A megállással; a mogorva határőrökkel, akik bizalmatlanul nézegetik, hogy valóban az vagy-e, aki a műanyag kártyán lévő fotón bámul bambán az okmányirodás fényképezőgépbe; az érzéssel, ahogy benéznek a csomagtartóba és esetleg a csomagjaidba is, kotorászva az alsónadrágjaid között. Érthetően mogorvák a határőrök és érthető persze az eljárás is, mert ők nem tudják, hogy te őszintén csak nyaralni mész, vagy valami másban is sántikálsz. De ha egy magyar rendszámú busz Magyarországra belépve ilyen fogadtatást kap, milyen lehet a kerítésen érkezőknek?

És én azóta tényleg nagyon sokat rágom ezt a gondolatot: milyen lehet annak az embernek lenni, aki még egy elektromos kerítésen is a puszta kezével mászna át, mert a bizonytalan semmi is vonzóbb számára, ahová tart, mint a saját otthona, ahonnét elindult.

Aki figyeli a hazai onleány piac híreit, biztos belefutott valahol (mondjuk a HVG-n), hogy az Arkon eladta a Köpönyeget a VS.hu-nak.

A hír lehetne szomorú is, de én amellett, hogy kicsit sajnálom a csapat távozását, túlnyomórészt viszont örülök a dolognak.

A VS.hu-nak ez egy nagyon jó lehetőség, hogy újabb területen rendezkedjen be; ők jól láthatóan nem a nagyokat akarják kiszorítani a piacról, hanem egy új és eddig nem igazán jelen lévő hangvétellel és oldallal igyekeznek boldogulni a hírportálok között, ez pedig a Köpönyegről is elmondható, hiszen más az alapvető célközönség, mint mondjuk az Időkép esetében, amit kvázi az első számú vetélytársnak lehet tekinteni. (Mindamellett, hogy nem volt cél az Időkép lehagyása bármiben.) A VS.hu szerintem sokkal jobban tudja biztosítani a Köpönyeg fejlődését és még nagyobbra növekedését, hiszen ők egyébként is jelen vannak például fesztiválokon és egyéb rendezvényeken, ahová nekünk nehézkesebb lett volna eljuttatni a békát. Ilyen esőzések mellett pedig mindig jó téma az időjárás, amihez praktikus, ha egy hírportálnál házon belül vannak a szakértők.

Miért jó ez nekünk, mint Arkonnak? Tavaly óta elég sok minden történt: a cég megvásárolta a Toplakot, ami az észak-keleti régió egyik vezető ingatlanportálja volt. Nálunk van a Szuperingatlan, idén hozzánk került az iroda.hu is, ami irodaházak tekintetében a piacvezető felület. Nagyjából két hónapja pedig a mi csapatunkat erősíti a BankRáció is, aminek köszönhetően személyre szabott hitelkonstrukciókat fogunk tudni ajánlani azoknak a keresőinknek, akik nálunk tervezik megtalálni új otthonukat.

Egyszóval egyszerűsödött és megerősödött a portfóliónk: ingatlanhirdetésekkel és minden ehhez kapcsolódó szolgáltatással (energiatanúsítvány, hirdetőtábla, lakáshitel stb.) foglalkozunk és szeretnénk foglalkozni. Az Arkonnak mostantól tényleg egyetlen célja van, ami pedig az, hogy minél egyszerűbbé, kényelmesebbé és biztonságosabbá tegye az ingatlanok eladását, megvételét és bérlését. Ezzel a szemléletmóddal pedig nehezebben volt összeegyeztethető a Köpönyeg küldetése, hogy egy még szerethetőbb meteorológiai tartalomszolgáltató legyen, nagyon jól összecseng viszont a VS.hu terveivel.

Az Arkont pedig továbbra is kiváló munkahelynek tartom, ezekkel az átalakításokkal pedig még egyértelműbb, hogy tudjuk, mi a cél, tudatosan választjuk és követjük azt az utat, ami odáig vezet.

Mondhatni már-már visszatérő szokásunk, hogy az évek során az augusztus 20-a közelébe eső aktuális István, a király előadást megnézzük. Többször láttam már élőben a rockoperát, továbbra is az egyik kedvencem, azonban a »2013-as szegedi előadás« Alföldi rendezésében annyira magasra tette a lécet, hogy kíváncsi voltam, mit fog kihozni az egészből Novák Péter – aki a két évvel ezelőtt előadásban is szerepelt, nagy port kavart azzal a bizonyos cigarettával – az egyik interjúban azt mondta, nagy hatással volt rá Alföldi rendezése, ezen a vonalon szeretne tovább haladni.

Attól a vonaltól viszont nagyon eltávolodott a darab, mert amíg Alföldi a zene és a szöveg módosítása nélkül, pusztán a színpadi koreográfia és díszlet segítségével egy meghatározó, megosztó és vitaindító előadást mutatott be, addig Novák Péter koncertelőadása kicsit olyan volt, mintha gyorsan összedobták volna az egészet.

A legjobban talán az zavart, hogy míg Szegeden inkább színdarabot láttunk, gyengébb énektudással, addig itt egy koncertet mutattak be, viszont még a két évvel ezelőttinél is gyengébb énekhangokkal. És nem Deák Billre gondolok, nem is Feke Pálra, nem Nagy Feróra de még csak nem is Varga Miklósra vagy mondjuk Keresztes Ildikóra, mert ők nagyon jók voltak, a többi szereplő azonban nagyon kevés beleéléssel, sokszor még nem hozzáértő számára is hamiskás énekléssel és teljesen irreleváns színpadi koreográfiával szerepelt. És ez azért volt baj, mert a közönségen is látszott, hogy ha ők énekelnek (mondjuk minden harmadik számban), akkor mindenki felpörgött, hangosan tapsolt és énekelt, de a többiekre csak dudorászás és halk taps érkezett.

A másik, amin felhúztam a szemem, hogy a háttérben elvileg MOME hallgatók alkotásai voltak megfigyelhetők, amiket én egyáltalán nem akarok bántani, mert nyilván nem tudok egy gót stílusban megalkotott 3D-s kőből kifaragott Istvánt renderelni, még csak a kódex-motívumok és a Minecraft-szerű villogó animációk sem mennének, de nekem személy szerint egyik sem jött át, és mindamellett, hogy nagyon menő az egyetemisták támogatása, olyan érzésem volt, mintha össze lenne csapva a LED-falon vetített animációk többsége.

Még egy apróság, ami a szervezésre megjegyzés, egyáltalán nem a színdarabra. Az állójegyek hatezer, míg az ülőhelyek 15-30 ezer forintos áron mozogtak. Sosem értem, hogy minden évben legalább nyolc-tíz ember mondja, hogy mennyire drága a Sziget az aktuális áron (most épp 16 000 forintért), holott ott 24 órán át lehet különböző programokon részt venni, és azért 4-5 fellépőt mindig meg lehet nézni, szemben egy egész estés koncerttel, aminek ülőhelyről való megtekintéséért 30 000 forintot kérnek el, úgy, hogy eső esetén nem lehet bevinni esernyőt, csak esőkabátot, és a nézőtér nem fedett. Nincs ezzel bajom, mert tökéletesen elvoltunk a dombon ücsörögve a csóró jegyárral, de azért mégis, ezt kinek célozzák? Tudom, kérdezzem azokat, akik megvették az összes jegyet a teltházas produkcióra.

Mindezektől függetlenül nem volt rossz, a nagy része élvezhető volt, csak az beszél belőlem, hogy a Társulat által bemutatott és a két évvel ezelőtti Szegeden látott előadásokhoz képest ez sajnos sokkal kevesebb nyújtott. A hamarosan lerombolandó, eredeti bemutató színhelyéül szolgáló Királydomb és a jobb teljesítményt nyújtó színészek ezt viszont kicsit feledtették.

Illetve, nem csak a dizájn változott, hanem az egész blog átesett egy nagyobbnak mondható megújuláson.

Ezt az anno csak céltalan bolondériának szánt dolgot még 2005-ben kezdtem. Itt azért meg is álltam egy hétre, mire befejeztem, mit akarok írni, mert basszus, tíz éve írom erre az oldalra a hülyeségeimet. Akkor 17 éves voltam, ehhez mérten kellően sok sületlenséget szedtem össze (teszem ezt még most is), ettől függetlenül hiába közhely, tényleg rengeteget köszönhetek ennek a projektnek.

Na de, majd érzelgünk máskor, most nézzük meg, mi a dörgés az új oldalon. Előre mondom: hagytam bugot a kedves olvasóknak is felfedezés céljából, az észrevételeket bármilyen csatornán szeretettel fogadom. És most jöjjön a TL;DR változat.

Mi változott?

Voltaképpen minden.

Új blogmotor

Régóta (túl régóta) terveztem, hogy újraírom a blogmotort. A régi blogon egy saját magam által, 2005-ben írt jószág futott, ami egyébként hibátlanul szolgált tíz évig, voltaképpen ez a legrégebb óta működésben és használatban lévő program, amit írtam. Persze, ahogy az lenni szokott, a fejlesztése nehézkessé vált, ráadásul szakmailag sem igazán tudtam már kiállni mellette. Ezzel alapvetően nincs is baj, sokat tanultam közben, és nagy galiba tényleg nem volt vele.

Arra viszont rá kellett jöjjek, hogy annyira nem vonz egy blogmotor nulláról megírása, mint amennyire vonzott anno, és mint amennyire szeretném használni az új feature-öket. (A régi blogon nem lehetett időzíteni és vázlatot menteni; Facebook vagy bármilyen más megosztáshoz paramétereket állítani; megfelelően szöveget szerkeszteni, formázni stb.) Régen azért volt vonzó blogmotort írni, mert közben tanultam a szakmát, és most is volt egy symfony 2-es próbálkozás, amiben eleinte hittem, de még ennél a kis ezeréves kódnál is annyi plusz funkció volt, amit meg kellett volna csinálni, hogy egyszerűen sem türelmem, sem időm nem volt rá.

Különösen, hogy egy tucatnyi szolgáltatás pontosan ezeket tudja, és ha blogmotor, ami nem saját, akkor a választás egyértelműen a WordPress. A WP-ről bátran lehet mondani, hogy a piacvezető termék, pontosan azt és pontosan úgy tudja, amit szeretnék, és ami nem hátrány, hogy PHP-ben írták. Kipróbáltam elég sok platformot is (WordPress.com, Blogger stb.), de mindegyikben hiányzott valami vagy mindegyikkel volt valami nehézkes körülmény, ami miatt nem volt jó. Például:

• szerettem volna, hogy legalább a bejegyzések URL struktúrája ne változzon,
• a fejléckép random választódik ki a címoldalon,
• a címsor egy része is véletlenszerűen váltakozik és
• van nagyjából 2000 kép az előző blogon, aminek az elérését sem szerettem volna megváltoztatni.

A WordPress-szel utoljára kb. hat-hét éve foglalkoztam komolyabban, most viszont nagyon kellemes csalódás volt: remek a doksija, gyorsan beállítható, végtelen júzer használja, így hamar megtalálni bármilyen felmerülő probléma megoldását.

Az importálással kicsit szívtam; 5416 bejegyzést és 70 000 kommentet kellett áthoznom; az összes importálásra használt plugin bicskája beletört, így végül fogtam és az adatbázist migráltam, ami nagyjából fél óra alatt megvolt, és remélhetőleg semmit nem tört össze.

Új dizájn

Azt hiszem, úgy illik, ha itt hagyom a régit az utókornak, meg azért magamnak is, 2006 óta volt ez a dizájn:

Ez pedig az új megjelenés:

Amit tud:

• reszponzív, így mobilon összeugrik egy olvashatóbb formába,
• a fejléc képe véletlenszerűen változik a saját fotóim közül, de a bejegyzésnél annak témájához illeszkedik, ha a szerző beállítja,
• szintén a fejléc: elég magas, de ahogy lejjebb görgetsz, szépen összezáródik kisebb méretűre, és fenn marad,
• az egész megjelenés sokkal letisztultabb, semmi sallang, csak a bejegyzés látszódik és
• a lábléc megfelelő magasságnál fix, ha viszont pl. kisebb felbontású laptop képernyőjén nézed, akkor lemegy alulra, hogy kevésbé legyen zavaró.

Persze még egyáltalán nem végleges, a visszajelzések meg a saját tapasztalataim alapján lesznek reszelések a következő időszakban.

Tartalom

Habár egy-két bejegyzést szörnyű élmény visszaolvasni (rettenetesen tanulságos a tíz évvel fiatalabb éneddel szembesülni, bár inkább a vicces a megfelelő szó), minden bejegyzés ugyanúgy elérhető a régi URL-en.

A megújulástól azt is várom, hogy kicsit több bejegyzést írok majd. Persze, sokszor azért sem marad erre időm, mert más, fontosabb dolgok vannak, de nagyon sokszor az is visszatartó erő volt, hogy “á, ez sokkal jobb lenne az új blog alatt”. Meglátjuk.

Ezek vannak, meg a bárányfelhők. A visszajelzések (pro és kontra egyaránt) hozzászólásokban vagy bárhol jöhetnek, minden véleményért rendkívül hálás a szerkesztőség (én). Az esetleges hibákért előre is bocsi vagyok, a domén átállással és úgy általában az élesítés körül lehetnek még kisebb-nagyobb galibák.

A »Skyafall« elég magasra tette a lécet, így esélyes volt, hogy az új résznek nehéz lesz azt felülmúlnia. Nem is tetszett annyira, mint a közvetlen elődje vagy mondjuk a »Casino Royale« néhány évvel ezelőtt.

A folytatásban szpojlerezek mintha nem lenne holnap, én szóltam!

Rögtön leszögezem: a Spectre alapvetően nem rossz film, nekem szerintem sokkal inkább azzal van a problémám, hogy az egész “univerzumot” töviről-hegyire ismerem, olvastam az összes könyvet, láttam az összes filmet és ezekkel együtt nekem nem illeszkedett jól abba az új irányba, amit Craiggel elkezdtek még a Casino Royale-ban. Meg aztán abba a hibába is beleestem, hogy túl lelkesen vártam az előadást.

Próbáltak nagyot robbantani, így nyilván visszanyúltak a klasszikus ellenséghez. Már amikor bejelentették, hogy Christph Waltz lesz az új főgonosz, akkor gyanakodtam, hogy Ernst Stravo Blofeld karakterét veszik elő; a regényekben és a régi filmekben is ő volt a Spectre vezére, a korábbi színészei miatt gyakorlatilag a hasonló témájú alkotások főgonoszának meghatározó alakjává vált (az egész Austin Powers sorozat ezt üli meg). Aztán, amikor a film háromnegyedénél megjelent a fehér macska, már biztos voltam benne, nagyjából pont azelőtt, hogy bemutatkozott.

Mindamellett, hogy imádom Christoph Waltz-ot, ebben a szerepben egyáltalán nem éreztem. Értettem, miért őt választották, elvégre most ő mindenki kedvenc gonosz figurája, de pontosan az a kémia hiányzott, ami megvolt Javier Bardemmel Silva karakterében (és amúgy ami megvolt bármelyik másik szerepben, amit Waltz alakított). Hozta a kötelezőt, de azt a kicsi pluszt nem kaptam meg.

Ami nagyon tetszett, hogy a történet végig a klasszikus Bond-film sémára épült: két nő, mindkettő azonnal beleszeret; hatalmas főgonosz valami világvége eldugott helyen; menekülni kell M és úgy általában az egész hivatal elől, mert a 007-es épp valami rossz fát tett a tűzre; a poénkodások Q-val és persze az, hogy minden kis jelenetben valahogy visszautaltak valamelyik korábbi filmre. Ezen mintha azt is látni vélném, hogy koncepció szerint jöttek a részek, nem csak úgy haladt a történet, ahogy sikerült neki. (Kicsit még a »Quantum csendjét« is feljavította, pedig az tényleg egy rosszul sikerült darab volt.)

Aztán megint valami, ami nem tetszett: a szerelmi szál. Nem hagytak neki időt, hogy tényleg kibontakozzon, így az egész egyszerűen hiteltelen volt. Amúgy is végig azt éreztem, hogy nem jól játszanak az idővel: túl hosszú volt, túl sok jelenet volt feleslegesen elnagyolt és szájbarágós, a lényeges és izgalmasabb dolgok pedig túl pörgősnek, már-már összecsapottnak éreztem.

Összességében úgy jöttem ki a moziból, hogy egy vasárnap délutáni kanapén dögledezős filmnek nem rossz a Spectre, de tuti nem ülnék be a moziba többször is megnézni, és mint rajongót, egyáltalán nem nyűgözött le.

Nagyon régóta gondolkodom ezen a bejegyzésen, és talán ha jobban kifejtem, hogy mire gondolok, megbocsátható lesz a hatásvadász cím.

Nyomtatók

Valamelyik nap az iroda űrtechnológiás, féltonnás nyomtatóállomásán papír formába kívántam ölteni két oldalnyi PDF-állományt. Nagyjából húsz percig tartott, közben beszélgettem a géppel, megismerkedtünk, összeházasodtunk, megszoktuk egymást, megromlott a házasságunk, sokat veszekedtünk majd végül elváltunk. Avagy: tettem még be papírt, megnyomtam az OK feliratú gombot, egy másik tálcába is tettem több papírt, kinyitottam és becsuktam egy ajtót, de a gép csak tovább visított nyomtatás helyett. Már-már majdnem egy Mucsi-jelenet alakult ki, mígnem végül hirtelen a sokadik OK gombra csak beindult a nyomtatás.

Pénztárgépek

Aztán neked hányszor volt olyan, hogy valahol vásároltatok, és mondjuk bontva fizettétek volna az összeget: az egyik részét kártyával, a másikat készpénzzel? Nekem néhányszor előfordult, de mindig azt a választ kaptam: „jaj, azt a gép nem tudja“. Ugyanezzel találkoztam már éttermekben is, ahol nem tudtak pl. köretet cserélni az adott ételhez, mert „úgy nincs benne a gépben“. Azt meg már nem is mondom, hányszor fagyott le az orrom előtt a NAV-nak üzengető szerkezet, okozva ezzel néhány kellemetlen percet eladónak és vevőknek egyaránt.

Hiteligénylés

Oké, ez a pont talán sántít kicsit, de azért előveszem. Ha mondjuk lakáshitelt veszel fel, nem bankfiókvezető nézi meg az elmúlt egy évnyi bevételeid és kiadásaid alapján, a munkáltatódnál ellenőrizve, hogy hitelképes vagy-e. Fogja az adataidat, bepötyögi egy számítógépbe, ahol ha megjelenik a nagy zöld pipa, akkor majd egy adag hercehurca után voltaképpen egy gombnyomásra megjelenik a sok nullás összeg a számládon. Nagyon leegyszerűsítve egy gép dönti el, hogy kaphatsz-e pénzt. (És teljesen igaza van a nyájas olvasónak, aki megjegyzné, hogy azért a zöld pipa mögött komolyabbnak mondható algoritmusok dolgoznak a hitelképesség megállapításán, mégis.)

Automatizáljunk!

Automate all the things. Ez alapvetően egy jó hozzáállás, hiszen tényleg kényelmesebbé teszi az ember életét, ha néhány kötelező de kvázi felesleges mozdulatot megspórolhat a napi rutinja során.

Aztán amikor beállok egy piszoár elé, amit nem lehet lehúzni, mert automatikusan pár másodperc múlva lehúzza magát, de éppen nem látja rendesen, hogy odaálltam, ezért maximum majd a következő delikvens után jön az öblítő vízáradat, akkor elgondolkodom, hogy miért nincs legalább egy gomb, amit ha megnyomok, akkor orvosolhatom a problémát. (Valószínűleg azért, mert a gombot meg senki sem nyomkodta.)

Vagy amikor próbálsz kezet mosni a mozgásérzékelős csapnál, de folyton megáll a víz. Aztán meg mész szárítani a kezed, de sámán táncot kell járnod, hogy folyamatosan fújja a gép a levegőt.

Kezelő kapcsolása: 0-s gomb

Hányszor telefonáltál már valamilyen ügyfélszolgálatra, úgy, hogy azt érezted, szándékosan irgalmatlanul bonyolult a menü, és még egy tucatnyi „fontos információt“ is elmondanak, mindezt csak azért, hogy minél nehezebben juss el egy hús-vér emberig, aki segít megoldani a problémádat?

Ha volt már ilyen érzésed, nem jártál messze a valóságtól: ezek a rendszerek (ha nem is azért, hogy megkeserítsék az életedet, de) szándékosan ilyen bonyolultak, ezzel próbálják megoldani, hogy kevesebb ügyintéző legyen vonalban, illetve, hogy amit lehet, te magad intézz el.

Az USA-ban ez olyan szinten áll, hogy a neten különböző táblázatokat lehet találni, hogy melyik szolgáltatónál hogyan jutsz el a leggyorsabban a kezelőhöz.

Lefagyott, pedig nincs hideg

Hányszor idegesített fel, hogy az okostelefonod vagy a számítógéped pont akkor fagyott le, amikor nagyon gyorsan kellett volna megnézned valamit? Vagy mondjuk pont akkor frissítené magát? Neked is megemelkedett a vérnyomásod?

Termékfejlesztés

Ez már egy összetettebb téma, ráadásul az átlagembert csak közvetve érinti, azonban ez az egész jelenség tökéletesen megfigyelhető a bonyolultabb rendszerek termékfejlesztésnél.

Az új szolgáltatások kialakítását, azok implementálását nagyban lassítja a technológia, ami körülöleli. Azt a kódot épp újra kéne írni, ezért sokkal több időt igényel a gyors feladat; ami a látványterven csak egy gomb, azt pont nem olyan egyszerű lekódolni valamilyen háttérben megbújó nehézség miatt; az adott termék mögött álló technológia nem is alkalmas az új ötlet megvalósítására és még sorolhatnám.

Fennakadás a szolgáltatásban

És akkor a végére tartottam az egész sztori habján a cseresznyére borított grillázst: az idegesítő leállások, amik megkeserítik az amúgy rendkívül kényelmes online szolgáltatásokat, például a jegyvásárlást (ami olyannyira kényelmes, hogy még kényelmi díjat is felszámolnak, igaz, a legtöbb felület használhatatlanul bonyolult és körülményes, mondjuk ki: kényelmetlen). Hogy jobb példát mondjuk a »Cinema City múltkori fiaskónál« ne is említsek.

A gépek azért vannak, hogy megkönnyítsék az életünket.

Ez persze triviális, és az esetek többségében tényleg igaz, túlnyomórészt viszont bevallhatjuk: rengeteget idegeskedünk feleslegesen a minket körülvevő technológia miatt. Lehet, hogy nincs ezzel baj, nem mondom, hogy dobjuk el az összes kütyüt, kössük ki az áramot és éljünk úgy, mint az amisok, mellőzve az ördögi technológiát. De érdekelne, hogy ha te is elkezdenéd megfigyelni, akkor hány olyan alkalmat számolnál, amikor  borsot tör az orrod alá valamelyik kütyüd, vagy hányszor kell segítened valakinek, aki így járt.

Valakivel pont múltkor beszélgettünk arról, hogy vajon a Terminátorból ismert Skynet vagy mondjuk a Mátrixból ismert programozott álomvilág csupán metaforája-e annak az életmódnak, amiben mostanában élünk. Ahol a mindennapi dolgaid határait sokszor a számítógépes programok, az azokat körülölelő eszközök és azok lehetőségei rajzolják.

Nagyon nehéz ez az egész témakör: menekültek, bevándorlók, iszlamisták, muszlimok, arabok, terroristák és még sorolhatnám a kifejezéseket, amik repkednek minden kapcsolódó beszélgetésben, sokszor össze-vissza, sokszor fogalom nélkül. Azért is nehéz, mert a történteket nem szabad a szőnyeg alá söpörni, beszélni kell azokról, de mégis nagyon könnyen találjuk magunkat egy éles vita, sőt veszekedés kellős közepén, úgy, hogy valójában ugyanazt mondjuk, mint az asztal túloldalán ülő, csak egy másik oldalról közelítünk a problémához vagy annak egy lehetséges megoldásához.

Hétvégén nagyjából fél éjszakán át beszélgettünk szüleimmel és az ő barátaikkal. A lányuk arab szakon tanul, így egy fokkal közelebbi képet, több valós példát tudott hozni bizonyos kérdésekben, amikből mi főként közvetített tapasztalatokat merítünk.

Egy ember véleménye sem feltétlenül erősebb azért, mert arról tanul, de mindenképpen egy árnyalattal biztosabb alap a valódi személyes kapcsolatok és a történelmi háttér ismerete, mint átolvasni néhány cikket vagy bejegyzést. Ráadásul hasznos olyannal beszélgetni, aki évek óta ezzel foglalkozik, és nem csak az aktualitása miatt tájékozódik.

Fotó: Francois Guillot (AFP)

Nagyon nem merülnék el a konkrét eseményekben, és próbálom kerülni a kötelező hívómondatokat, inkább két dologra fókuszálnék. Két, engem nagyon zavaró jelenségre, amit máskor is megfigyelhettek, csak most van annyira fontos a téma, hogy nem szabadna a nem fontos dolgokban elveszni.

Az első ilyen a szélsőség. Nincsen köztes pont, nincsen vegyes vélemény, nincs kettő közötti harmadik álláspont. Csak kétféle ember létezhet a legtöbb másik ember megítélése szerint.

Aktuális példára bontva: az egyik egy liberális, mocskos, baloldali disznó, aki beengedi a fertőt az országba, és le kellene lőni hazaárulásért. A másik pedig egy köpni való, undorító, jobbikos náci, aki el akar pusztítani mindenkit, aki nem keresztény európai értékrenddel bír. Ha azt próbálod megfogalmazni, hogy te együtt érzel a menekültekkel és sorsuk nehézségeivel, ugyanakkor fontosnak tartod, hogy egy ország megvédje a határait és az azon belül élőket, nagyon hamar ott találod magad, hogy az egyik oldal betesz a másik oldal skatulyájába és fordítva.

Kevesen fogják el- vagy egyáltalán felismerni, hogy a tiéd egy harmadik vélemény, aminek helyet kell keresni, annál egyszerűbb a címkézés. Egyértelmű, hogy ez minek köszönhető, de úgy nem lehet valamiről beszélgetni, vitatkozni, véleményt nyilvánítani, ha a partner csak két álláspontot ismer, és minden megélt véleményt e kettőbe próbál beszorítani.

A másik a szolidaritás, az egyetértés kifejezésén való csámcsogás. A Facebook a szivárványos profilkép után most francia trikolór profilkép-gyártót készített. Az alkalmazás egyébként nem volt különösebben nagy dobra verve, ha valakinél láttad az új profilképet az idővonalon, ami nyilván szem előtt volt, akkor könnyen csinálhattál magadnak te is, de nem erőltették rád, nem kaptál értesítőt, hogy miért nem csináltál még. Emellett az is beállítható, hogy ez egy ideiglenes profilkép: egy óra, egy nap vagy egy hét múlva automatikusan visszavált az eredetire.

És ezt felfoghatjuk a gonosz nagyhatalmak meg a média által való irányításának, illetve annak is, hogy valaki egy képpel fejezi ki a véleményét egy témáról. Semmivel sem értéktelenebb gyertyát gyújtani, beszélgetni, rajzolni valamit vagy csak egyszerűen megosztani másokkal, hogy sajnálod, ami történt. Kár ezért bárkit bántani, mert az ilyen kötekedéssel csak sikerül még egy adag embert egymásra haragítani, ami ebben az időben rendkívül káros. Van gyűlölet bőven elég, nincs szükség ilyen dolgok miatt egy újabbra. (Igen, nem változtat semmin, senkinek nem lesz ettől jobb, nem lesz olcsóbb a kenyér, nem támadnak fel a holtak. Ha nem lenne internet, lehet, hogy francia kokárdában járnának pár napig az emberek.)

Legalább 140 ártatlan embert gyilkoltak meg. Nem az USA-ban, nem az óceán túloldalán, nem egy olyan világban, ahová sok átlag európai el sem jut, nem egy repülőn, nem egy frontvonalban. Egy kvázi szomszédos ország szórakozóhelyein, tőlünk 14 óra autóútra. Kávézás, vacsorázás, táncolás, beszélgetés közben. Nem volt légvédelmi sziréna, nem volt figyelmeztetés. Vajon hányan mondták azok közül, akik pénteken azon a koncerten ugráltak, hogy nem érdekel a téma? Hányan gondolkodtak így azok közül, akiket vacsora közben mészároltak le? És most a hozzátartozók közül hányan gondolkodnak másképpen?

Ha eddig nem is, most kimondhatjuk, leírhatjuk: baj van. Szalagcímnek való, erőltetett szófordulat, de Európa és a világ tényleg háborúban áll. Nem, nem a klasszikus háborúban, de pontosan ettől ijesztő a jelenlegi helyzet. Ha idáig homokba dugtuk a fejünket, ideje kihúznunk onnan. Ha holnap lebombáznak mindent innen keletre, akkor is van rá esély, hogy holnapután újabb párizsi vagy akár londoni, berlini stb. támadás történik, és ha a politika csak tovább hümmög, változás nélkül, akkor is van erre esély.

És mi, mint átlagemberek, mást ebben a helyzetben nem tehetünk. Nem kell elbújni, nem kell rettegni, de beszélni, beszélgetni, közösen gondolkodni és vitatkozni (nem veszekedni, vitatkozni) muszáj. Ha azt mondják, hogy a szabad, európai embereket támadták meg péntek éjjel, akkor ez az egyetlen eszköz, amihez nyúlhatunk. Szabad, európai emberként, erőszak nélkül.

Pénteken az Extreme Digital black friday akciójának keretein belül megleptem magam egy okosórával. Bár ahogyan az egyik tesztben írták, az általam választott Alcatel OneTouch Watch inkább egy okos óra, mint okosóra.

Kezdem rögtön azzal, hogy az okosóra egy hülyeség. Innen nehéz lesz visszajönni egy bejegyzésben, ami arról szól, hogy vettem egyet, szóval ki is fejtem.

Az okosóra voltaképpen egy generált jelenség generálta problémáira generál megoldást. Tényleg, már szarni sem megyünk az okostelefonunk nélkül, sőt, oda szeretjük a legjobban magunkkal vinni. A mobil néha áldás, néha viszont átok és ezen a ponton jön be a képbe a másik okosnak szánt kütyü, az óra, ami segíthet pl. abban, hogy még a karodra nézve eldöntsd, akarod-e azt a nagyon fárasztó mozdulatot, hogy benyúlj a zsebedbe a telefonodért, vagy ignorálhatod az értesítést. Igen, enélkül nem lehet élni így 2015-ben. (Nem. Vagyis de.)

Ez most egy sarkított levezetés volt, és tényleg vannak előnyei is okosórának, meg nyilván jópofa dolog, de miért veszik mégis az amberek? Miért költ valaki egy kütyüre, amit hülyeségnek tart? Esetemben egyszerű a válasz: mert kütyübuzi. Ha világít, rezeg és legalább egy gomb van rajta, már felkeltette az érdeklődésemet. (Most nem a vibrátorokra gondoltam elsősorban.) Innentől kezdve pedig eladható az egész, van piaca, van „értelme“, van rá igény. Mert tényleg lehet teljes és egészséges életet élni okosóra nélkül, de hát ez van: valakinek a kokó, valakinek a kütyük.

Na de, miért kellett nekem okosóra a kütyübuzuláson túl? Egyrészt azért, mert szerettem volna kipróbálni, hogy tényleg tetszik-e, tényleg lehet-e hasznos a mindennapok során; másrészt azért, mert szerintem picit hatékonyabban lehet használni a maroktelefont (például az irodában, ahol az asztalon pihen, és nem feltétlen akarok kiesni a flow-ból azzal, hogy felveszem, megnézem, visszarakom) és úgy általában is segíthet abban, hogy ne nyomkodja annyit az ember.

Mi a helyzet az okosóra piacon?

Biztosan sok dolog van, én most beugró vásárlói szemmel tartottam egy gyors felmérést.

Voltaképpen két számottevő résztvevőt találhatunk kis guglizás után: az egyik az Android és a Google márkanevekkel fémjelzett Android Wear (itt főként az Asus, a Sony, a Samsung és az LG órák uralják a polcokat) meg persze ott van a Szent Alma Korporáció, a Steve Jobs nyálával átitatott töltőkábeleket ötszörös áron forgalmazó cég világa, a watchOS és az Apple Watch. Erről talán fölösleges is bővebben beszélni, a szokásos Apple-modell: kitalálták a tutit, vannak appek, jól működik az iPhone-nal (de semmi mással), drága és cserébe keveset bírja az akku.

Ott vannak még a mezítlábas versenyzők, mint például a Samsung Gear S2 Classic, ami egy gyönyörű, „óra-kinézetű“ okosóra, cserébe saját oprendszerrel szállítják, ami csak bizonyos Samsung telókkal barátkozik.

Kis tech buzulás: a Samsung elvileg azért csinált saját oprendszert, mert ezzel úgy tudják vezérelni a kijelzőt, hogy azokat a pixeleket, amiket nem szükséges, meg sem világítják, így jobban bírja az akku. Amúgy megnyomkodtam, tényleg jó cucc, pedig nem szeretem a Samsung okoskütyüket, mégis, ennek volt a legjobb a felülete az Apple Watch után.

A kör, pár másik résztvevőt most nem említve be is zárul.

Ja, persze, majd hagyok lehetőséget trollkodni: ott van még a mozgalom megteremtője, a Pebble, ami egészen meggyőző, ráadásul ugyanúgy van egy köré épülő platform, sok alkalmazással, maximális támogatottsággal és kiváló, több napig töltés nélkül dolgozó akkuval, meg a jól olvasható, színes, e-paper kijelzővel.

És mi a helyzet, ha az embernek történetesen iPhone-ja van?

Alakul. A Google nemrég lehetővé tette, hogy az Android Wear bizonyos óráit (a hivatalos listánál egyébként sokkal többet támogat az app) össze lehet kapcsolni a legújabb iOS-t futtató iPhone-nal. Cserébe persze töredéke szolgáltatást kapunk az Apple eléggé zárt rendszere miatt: nincsenek appek, nincsen távirányítás, voltaképpen a kötelező Google alkalmazásokon és értesítéseken túl sok egyebet nem kapunk. Ott a csábító lehetőség, hogy egyszer talán, de azért venni egy százezer forintos összegre rúgó kütyüt, aminek csak a szolgáltatásai felét tudjuk kihasználni, annyira nem jó biznisz.

Ott van az Apple Watch, ami viszont a cég mostani habitusára jellemzően rémesen túl van árazva, ráadásul (ami engem teljesen meg is lepett), itthon még hivatalosan nem elérhető, csak szürkeimporttal, meg a jó öreg vaterázással. (Aminél ugye számla, garancia stb. alapvetően necces.)

Az Apple Watch egyébként jó cucc, tényleg az, csak az a baj, hogy nagyjából 115 000 forintnál kezdődik a játék, és nap végén nem árt, ha felrakod a kütyüt tölteni. És tényleg, drága. Ennyiért már egy szép karórát is vesz az ember, vagy egy másik telefont.

Végül ott a Pebble Watch, ami szerintem amolyan iparági sztenderd, az első nagyon durván befutott Kickstarter projektek egyike, jól működik együtt még iPhone-nal is, cserébe csak külföldről rendelhető, így elég nehézkes itthon kipróbálni, megnyomkodni. Amúgy olcsóbb az Apple Watch-nál (az oldalukon olyan 80 000 forint körül rendelhető, de most csúnyán akciózzák az Amazonon, és 40-50 ezer forint körüli összegért is rendelhető, szállítással és vámmal). A megjelenése elég kocka, nagyon okosóra kinézetű, a Pebble Time Steel és Round változatok már csinosabbak, viszont itt már az ár is jelentősen megugrik.

Amúgy ez a bejegyzés nem az Alcatel órájáról szól?

Ja, de. Szóval az Alcatel ezt az egészet azzal spékelte meg, hogy összedobtak egy minimalista kinézetű, kicsit sportos, de azért masszív óra-kinézetű okosabb órát. Saját, teljesen zárt oprendszer, semmi letölthető app, cserébe viszont az alap szettet (rezgés, lépésszámláló, stopper, pulzusmérő, alváselemző, ébresztő, értesítések, IP67 vízállóság stb.) hozza és cserébe kompatibilis Android és iOS alapú telefonokkal is. 25-30 ezer forint körül be lehet szerezni és a színes, jó fényerejű kijelzőjével is négy-öt napig bírja egy feltöltés után.

Kinézet

Az óra engem elsőre megvett a kinézetével. Sportos és masszív, de eközben letisztult kinézete van, és nem néz ki úgy, amit bizonyos városrészekben röptébe tépnek le a kezedről. Szilikon szíj, rozsdamentes acél és valami speckó anyaggal bevont üveg, amin nem látszik meg az ujjlenyomat. (Tényleg, még egyszer sem volt rajta.) A külső része fekete, a belső vörös, elsőre inkább egy egyszerű karórának tűnik.

A töltőnek nincsen rés, nincs mágneses töltés, egyszerűen maga a szíj egy USB-csatlakozó, amin van egy kis sapka, hogy ezt a képességét jól titkolja.

Az óra kör alakú, de maga a kijelző nem teljesen kör, az alsó része le van csapva, viszont a 12-es és a 6-os szám is érintésérzékeny (utóbbi amolyan home gombként funkcionál). Az oldalán van 1, azaz egy darab gomb, sosem találnád ki, mire jó.

Tudás

Hátrányként egyetlen dolgot tudnék kiemelni, az pedig nyilván az egyetlen előnye is: a zártsága. Viszonylag kevés dolog állítható be (van három watch face, vagyis háromféleképpen mutatja az időt), van néhány beépített háttér, de sajátot is be lehet persze állítani, az okostelefonra letöltött app néhány dolgot át tud állítani, van rajta repülő mód és kikapcsolható a vibrálás, de itt kb. ki is fogytunk. Ja, nem, a menü színét (fekete vagy fehér) és a kijelző fényerejét még állíthatjuk.

Rögtön itt leírnám, hátha valaki idetalál: az óra jelzi, ha csörög a telefon és nem lehet vele irányítani a Spotify-t. Nekem ez volt a két fő kérdésem, és elég nehézkesen lehetett infót találni, mert a legtöbb tesztet kb. egy éve írták, azóta viszont sok frissítés volt, amivel sok problémát megoldottak. (Ahogy néztem, az iOS verziót nagyjából kéthavonta frissítik.)

Nekem ez sem volt meg elsőre, így hátha másnak is segítség: az okosóra úgy kommunikál a telóddal (azon túl, hogy Blueotooth-t használ), hogy le kell töltened egy alkalmazást a telefonra, amivel összepárosítod az órát. Az alkalmazásnak nem kell mindig futnia, de általában ezzel tudod a beállítások túlnyomó részét elvégezni.

Az ismertebb-népszerűbb appek értesítéseit szinte mind feldolgozza (Facebook, Twitter, Instagram, e-mail, telefon, SMS, naptár, stb.), de egy kicsit nehezen érhetők el, illetve nem értem, miért nem lehet őket eltüntetni az óráról (csak akkor tűnnek el teljesen, ha a telefonon is eltűnnek).

A pulzusmérő mókás, a lépésszámláló király, mindig érdekelt, hogy mennyit sétálok (pláne, hogy egész nyáron gyalog jártam haza a melóból). Be lehet állítani a napi kötelező számokat és minden ilyesmit. Az alváselemzőről még nincs sok tapasztalatom, de jónak tűnik egyelőre. Tud időjárást is, néhány napra előrejelezve; elsőre kicsit lassan találta meg, hogy hol vagyunk a nagyvilágban itt Terézváros szívében, de aztán ez is ment.

Tapasztalatok

Télen a zseb mélyéről meg nem érzett telefonrezgés mellett kifejezetten kényelmes, hogy a kezemen zörög, illetve pont múltkor bevásárlás közben volt hasznos, hogy tele kézzel nem kellett megállnom, hogy megnézzem, ki hív, láttam, hogy nem fontos, tudok tovább haladni a telefon buzerálása nélkül. (Generált problémák, ügye, de tényleg működik a generált megoldás.)

Szóval így négy nap után nagyon elégedett vagyok, egyedül talán azt sajnálom, hogy három nappal a vásárlás után akciózta le az Amazon a Pebble-t.

Apropó. A kütyübuzulásba nálam az óra is beletartozik, így van néhány (6 darab) órám. Persze nem Rolex meg Tag Heuer, de egyszer valami Glamour napok keretein belül pl. 55 000 helyet 15 000 forintért vettem egy Nauticát. A legnagyobb bajom az volt az okosórával, hogy szeretem a választás lehetőségét minden reggel, amikor felveszem valamelyiket. Kicsit olyan ez mint a ruha, vagy mondjuk az ékszer. Erre még nem tudom mi a „megoldás“, mert azért nem fog az ember hat okosórát beszerezni, a szíja pedig nem mindegyiknek cserélhető. Ezt a rémesen elsővilágbeli problémát amúgy nem a világ fájdalmával kívánom az éterbe közölni, de nálam ez is egy szempont.

Verdikt: aki szeretne egy egyszerű, letisztult okosórát, ami nem az ízig-vérig finomhangolhatóságról szól, de azért az alap és témában kötelező dolgokat hozza, annak nagyon ajánlom az Alcatel OneTouch Watch-ot. Tudom, az Alcatelről elsőre kevés embernek jut eszébe a minőség szó, de ezt a darabot tényleg ügyesen összerakták, jól árazták és gyorsan betöltöttek vele egy kialakuló piaci rést. Nevezetesen az egyszerű, szép, masszív és nagyjából okos órák piaci rését.

Nagyon jó élményünk volt hétvégén a Legújabb testamentum című belga-francia-luxemburgi koprodukciós filmmel. Vallás, európai filmipar és Művész mozi — ez a hármas kombó sokaknak elsőre nagyon ijesztő lehet, én mégis mindenkit arra buzdítok, hogy nézze meg, ki is fejtem, miért.

A történet egy erős mondattal kezdődik: Isten él. Brüsszelben lakik a lányával és a feleségével. Itt is a csavar: valójában egyáltalán nem az a karakter, akinek mindenki képzeli. Egy ötven körüli, lecsúszott egzisztenciát kell elképzelni, akinek az alkoholgőzös szagát még a mozivásznon keresztül is érezni. Ugyanabban a pizsamában ücsörög otthon, este berúgva alszik el valami focimeccset nézve, a családjával pedig gyökér módjára viselkedik.

Rögtön az elején választ is kapunk a vallási témákban mindig felmerülő és roppant kínzó kérdésre: ha létezik Isten, miért hagyja, hogy szenvedjünk? A válasz egyszerű: brüsszeli lakásában egy számítógép segítségével programozza a halandók világát. A mi nyomorunk számára voltaképpen a szórakozás. Mint amikor körbeveszel egy karaktert falakkal a Sims-ben. Egész nap sorra írja a törvényeit, amelyek közül csak egyet emelek ki, a többit csak hozzá kell képzelni:

2218-as törvény: a szomszéd sor mindig gyorsabb.

Ez az egész így leírva persze gagyinak, már-már sértőnek is tűnhet, de a filmnek pont ez az egyik erőssége: az amúgy nyomatékos kezdést végig nyomatékosan, de nem tolakódan használja. Jól működik az a jelenség is, amit például a Harry Potter történetekben is megfigyelhetünk: az általáunk ismert, csak „Murphy törvényének“ nevezett, sosem értett dolgokra (például, hogy a megkent kenyér miért mindig a megkent oldalával esik a földre) mutat egy, a saját univerzumában hibátlan magyarázatot. (Nem hasonlítani akarom a Harry Potter regényekhez, de ott nagyon sok ilyen apróság volt, aminek a magyarázata valójában a véletlen egybeesés, de hozzátettek egy a varázslóvilágból ismert alapvetést, amitől így kicsit hihetőbb a mese.)

Ezekkel együtt viszont még mindig csak egy középszerű, egyszernézős, vasárnapi kaland lenne, viszont végig olyan kérdéseket feszeget, amelyek minden embert érintenek, olyan problémákat hoz fel, amiket minden néző tapasztalt már a saját bőrén.

Végig éreztem egy kicsit az északi filmekre jellemző sötét humort, fűszerezve a francia filmekre jellemző elvarázsolt hangulatvilággal, meg úgy a mostanában jellemző gyönyörű képi világgal, de közben a blockbuster alkotásokra jellemző profi technikai megvalósítással. Nem volt egy rossz vágás, nem volt egy rossz képkocka, nem volt egy kevésbé átgondolt jelenet vagy párbeszéd. Kevés CGI volt, de azt szépen megcsinálták, amit meg lehetett, azt inkább ügyes trükkfelvételekkel oldották meg.

És ha lehet még spékelni: különösen tetszett, hogy sokat nevettem, sokszor elgondolkodtam és a drámai jeleneteknél a drámát is a saját bőrömön éreztem, de mégsem távoztam kifacsarva a teremből, mindegyik impulzust pont megfelelő dózisban adagolta. Voltaképpen nem túlzó azt mondani, hogy a humort választotta a kínosabb kérdések boncolgatására.

Ez az a film, aminek ha nem szaladsz bele valahol az előzetesébe, vagy nem követed és keresed kifejezetten az ilyen darabokat, akkor lehet, hogy elmész mellette. Az IMDb-n még kép sincs hozzá feltöltve és összesen 1931 felhasználó értékelte, pedig, ha meg kellene neveznem három kedvenc filmemet 2015-ből, a Legújabb testamentum biztosan szerepelne közöttük.

Eredeti cím:	Le tout nouveau testament
Műfaj:	vígjáték
Időtartam:	113 perc
Megjelenés éve:	2015
Rendezte:	Jaco van Dormael
Főszereplők:	Pili Groyne, Benoît Poelvoorde, Catherine Deneuve

Januárban lesz két éve, hogy megvettem a »Samsung porszívónkat«, amivel egyébként változatlanul elégedett vagyok. (Meg úgy általában is, otthon a hűtő, a mosógép, a porszívó és a televízió is Samsung, a mobiltelefonjaik nem jönnek be, de az »okosóráik« és a háztartási gépeik kiválóak.) Nemrég Ingrid szerzett egy Electrolux Ergorapido típusú gépet, az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat fogom most megosztani.

A porszívót szerintem elég drágán dobálják, a legújabb modellje 50 000 forint körül mozog, ez egy kettővel ezelőtti példány, olyan 29 000 forint körül lehet megtalálni az Árukeresőn.

Az is hozzá tartozik, hogy nekem elsőre nem tűnt hatékonynak az eszköz. Mindig is gondolkodtam rajta, hogy szerzek otthonra egy morzsaporszívót, de azok, amik tényleg használhatók is valamire, majdnem annyiba kerülnek, mint egy tisztességes porszívó.

Ezt a kütyüt leginkább a régi, „analóg“ szőnyegkeféhez tudnám hasonlítani. (Nem tudom, megvan-e, nagymamámnál volt régen egy tologatós szőnyegtisztító, amiben forgó kefék voltak, semmi elektronika, neked kellett ide-oda tologatni, és közben forgott.) A porszívó voltaképpen ennek a mintájára készült: középen egy morzsaporszívó, ami kivehető, a nagyobb test fejében pedig egy motorral forgatott kefe található.

A legnagyobb előnye, hogy a szoba közepén csücsül a dokkolójában.

Mi általában hetente egyszer vagy kétszer porszívózunk, akkor igyekszünk elég alaposan, de azért nyilván napközben, napról-napra is gyűlik a takarítani való, amit az ember sepregetésessel old meg tűzoltásként a hétvégi nagytakarításig. Az Ergorapidóban az a legjobb, hogy vezetéknélküli, a dokkolójában pihenve töltődik, és egy szuszra nagyjából 60 percig takarít.

Hetente használva, hagyományos porszívónak biztosan gyenge lenne, viszont ahhoz az egyik legjobb eszköz, amit használtam, hogy az ember naponta öt perc alatt végigszaladjon vele a lakásban.

Nincsenek vezetékek, nincsenek csövek, nem kell szétszedni és összerakni: lekapod a dokkolóról, összeszeded az aznapi termést, két mozdulattal kiüríted a beépített „porzsákot“, visszaakasztod tölteni és az egész nem tartott öt percnél tovább. Cserébe azt az élményt kapod tisztaság tekintetében, mintha naponta megejtenéd a heti 40 perces porszívózás szessönt. Kisállatok mellett különösen hasznos. (Különösen a fegyelmezésükre, mert reszketve menekülnek előle.)

A gép elég halk, telefonáltam már mellette úgy, hogy a vonal túloldalán nem vették észre, hogy éppen porszívózok. Amin nagyon nevettem, hogy az orrára felszereltek egy LED-es fénysort, ami elősre hatalmas hülyeségnek tűnik, de tényleg hasznos, amikor sarkokba, bútorok mögé megy vele az ember.

A feje nagyon fordulékony, ahhoz képest, hogy elég nagy egy hagyományos porszívó fejéhez képest, könnyen meg lehet közelíteni a kisebb helyeket is, ráadásul a kefe a szélétől a széléig tart, így elég hatékonyan szedi össze az apróbb mocskokat.

A morzsaporszívó része önmagában is nagyon kényelmes, egy gombnyomással kivehető, ellenben itt van talán az egyetlen hátrány, amit így lassan két hónap használat után ki tudok emelni: a szívócső eléggé béna helyen van, így a nagy test nélkül már nem olyan könnyű a kisebb helyekre bejutni, és mivel nincs rajta kefe, sokszor nem is tudja felszívni olyan hatékonyan a morzsákat. Egy egyszerű felületen persze nincsen gondja, de a sarkokkal meggyűlik a baja.

Azért is akartam megírni ezt a bejegyzést, mert magamtól biztosan nem vettem volna egy ilyen porszívót, használat közben viszont nagyon megkedveltem. Jobban belegondolva, a régi modell abszolút megéri a majdnem 30 000 forintos árát, ami elsőre azért borsosnak tűnik. Cserébe két év garanciát adnak rá (a MediaMarktban legalábbis). Az új modellt továbbra sem venném meg 50 000 forintért, de egy morzsaporszívó 15-20 000 forint között mozog,  jóval korlátozottabb használati lehetőségekkel, míg ez a gép tényleg nagy segítség abban, hogy az ember kevesebb időt molyoljon takarítással, mégis olyan élménye legyen, hogy folyamatosan tisztaság veszi körül.

Ritkán, nagyon ritkán írok politikai témájú bejegyzéseket. Nem azért, mert nem érdekel a téma, kifejezetten érdekel, és nagy problémának tartom, hogy az elmúlt évek során rengeteg embernél sikerült elérni, hogy tényleg ne érdekelje a magyarországi politikai helyzet, és magasról tegyen rá, hogy mi történik.

Aki meg politikával foglalkozik, az általában hangosan szajkózza a szélsőségeket, ezért nehéz véleményt fogalmazni úgy, hogy ne skatulyázzanak, színezzenek vagy borítékoljanak be az emberek a cím vagy mondjuk pár szó átfutása után. (Mint ahogyan arról már írtam »mondjuk itt« vagy »akár itt« is.)

A tegnapi botrányra viszont felkaptam a fejemet, és a témában amúgy is megvan a saját véleményem.

„Szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legnagyobb minőségének azt tartanák, hogy unokákat szülhetnének nekünk“

Fotó: Origo

Mondta ezt tegnap Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Meg azt is mondta, hogy szerinte Csehországot nem kellett volna beengedni az Európai Unióba. Meg ha megnéznénk a teljes szövegkönyvet, biztos sok gyöngyszemet találnánk.

A problémám nekem azzal van, hogy alapvetően még bele tudnám magyarázni, hogy ő mit akar mondani a nőkkel kapcsolatban, talán még részben egyet is tudnék érteni, de ha valaki egy ilyen pozícióban képtelen értelmesen fogalmazni, vagy legalább egy külön stábot megbízni a közölni kívánt gondolatainak értelmes megfogalmazásával, akkor meg is érdemli, ha az egész internet rajta röhög.

Gondolkodtam rajta, hogy én hogyan tudnám elképzelni ezt a híres mondatot, de a „lányaink“ résznél rájöttem, hogy már ez a kezdés is olyannyira lekezelő, hogy egy kommunikációs cég milliókat keresne az újraírásával és az egyetemeken tanítani lehetne mint rossz példát, ha lenne értelmes oktatás, meg lehetne nyíltan beszélgetni ilyen témákról.

A legjobb az lenne, ha minden ember (legyen az nő vagy férfi) azt csinálhatná, amit szeret és abban lenne a legjobb, amiben szeretne a legjobb lenni.

Ha egy nőnek az a vágya és a motivációja, hogy otthon legyen a gyermekeivel, várja haza a szerető férjét, takarítson és egyben tartsa a családot, legyen így. Semmi probléma ezzel, sőt, még becsülendő is, hiszen azt csinálja és abban a legjobb, amit szeretne csinálni.

Csak ugye kérdés, hogy hány háztartás engedheti meg magának, hogy csak egy keresője legyen.

Mert annak egyáltalán nem nagyon látom az értelmét, hogy egy nő valamilyen fos munkahelyen valamilyen alja munkát végezzen, minimálbérért tönkretéve saját magát mondjuk egy szupermarket pénztárában görnyedezve. (Mondom, ha valakinek ez a vágya, az megint más, de azért kérdezzétek meg legközelebb bevásárlásnál a pénztárost, hogy erről álmodott-e gyerekként, nem lesz meglepő a válasz.) És lehet én látom rosszul, de egy nőt annál nagyobbra becsülök és jobban tisztelek, hogy csak amiatt dolgozzon, hogy kicsivel több jöjjön be havonta. Úgy, hogy tisztában vagyok vele, hogy legtöbbször nincs más megoldás, de én sem örülnék neki, ha a barátnőm vagy a feleségem csak ezért dolgozna.

És ha a barátnőm, aki valamikor remélhetőleg a feleségem lesz, szeretne itthon maradni, és a gyerekkel foglalkozni, akkor én is küldetésemnek érezném, hogy ennek a lehetőségeit megteremtsem, mert nálam is működik ez a férfi-nő modell. De ugyanakkor ha a barátnőmnek (és történetesen pont ez a helyzet) karrierje, céljai vannak, akkor ebben (is) 100%-ban támogatni fogom, és nem közlöm neki, hogy az önmegvalósításod legnagyobb minősége az unokák szülése kell legyen.

Egyáltalán, szült már valaki unokát?

És akkor itt kanyarodik át az egész nálam a hatalmas értetlenkedésbe: mi a tényleges üzenet? Én hiszek abban, hogy ha egy nőnek az a célja, hogy sikeres legyen a karrierjében, és ne egy férfi árnyékban, otthon a tűzhely mellett élje le az életét, akkor legyen, csinálja, mert ettől lesz boldog, és ez tényleg teljesen rendben van, és ettől nem lesz kevesebb ember, sőt.

Ha meg azt akarjuk mondani, hogy a nőket nagyra becsüljük, a teremtés koronájának tekintjük, akkor miért van az, hogy a tanárok és az óvónők legalja fizetést kapnak, úgy, hogy nem kisebb a feladatuk, mint a következő generációról, a jövőről való folyamatos gondoskodás?

Magyarországon hány nő teheti meg, hogy munka helyett inkább a gyerkével foglakozik és szülés után évekig otthon marad? Nagyon kevés, mert a családok többségénél jelenleg nem feltétlenül a női emancipáció, hanem a pénz hiánya követeli meg a két dolgozó személyt, és innentől kezdve nagyon nem hiteles, hogy valaki miért görnyed abban a bizonyos pénztárban, azzal a gondolattal, hogy ő most nem valósítja meg magát, hiszen nem „szül unokát“.

Szóval Kövér László úr meg tanuljon meg kommunikálni és alkalmazzon egy tisztességes csapatot, akik nem adnak hülyeségeket a szájába. (Mert remélem, hogy legalább nem a saját idióta gondolatait tárja ország-világ elé.)

Meg mondjuk, hogy teljesen őszinte legyek, az egész csürhe hagyhatná is ezt az egészet, és elkezdhetne azon mesterkedni, hogy a „lányaink“ ne a pénzért menjenek vissza szülés után dolgozni, elsőként mondjuk befejezve az oktatás módszeres tönkretételét, és belefogni valami konstruktívabb dologba, például annak fejlesztésébe, és akkor a következő generációjú politikusok (akik között talán majd nők is lennének) nem mondanának olyan baromságokat, amelyektől az általuk gyártott egyenrajongóknál egy fokkal értelmesebbeknek a hátán is feláll a szőr.

Megyek is, csinálok egy unokát, hogy legyen kit megszülni.