Leírtam ma (sőt, mit ma, egy órája) véletlenül Twitteren, hogy négy éves, ami elsőre nem mozgatta meg a fantáziámat, de valami nem hagyott nyugodni.

Gyorsan meg is néztem az egyik legkedvencebb weboldalamat, a helyesiras.mta.hu-t, ahol bizony az orromra koppintottak, mivel nem külön kell írni, mégpedig ezért:

Egy egyszerű tőszámnévnek (ill. a sok, több, fél számnévnek), valamint egy -s képzős egyszerű melléknévnek a kapcsolatát egybeírjuk. [AkH-119]

Használjátok ti is az oldalt, igazán kevés odafigyeléssel egyrészt sokat lehet tanulni, másrészt ha egyszer megjegyzi az ember, többet nem felejti el. És a legtöbb helyesírási szabály (egy-két kivételtől eltekintve) nagyon logikus és következetes.

Twitteren egyébként elnézést kértem az okozott kellemetlenségért, remélem nem bántottam meg senkit, távol álljon tőlem, hogy a helyesírás ignorálására ösztönözzek embereket!

Egyebet nem.

Alapvetően igyekszem a politikai beszélgetéseket és véleményformálásokat elkerülni; azt nem mondom, hogy nem politizálok, mert voltaképpen minden adózó állampolgár politizál, de a témát körüllengő veszekedés-áradatot szeretem elkerülni. Az utóbbi időben viszont több dolog is volt, ami mellett nem igazán lehetett szó nélkül elmenni, ez a mostani téma olyannyira elfajult, hogy még ezt a viszonylag semleges zónát is a politika mocskával kell besározzam.

2014. október 21-én gyakorlatilag az egész magyar internetező közönség egy emberként hördült fel, a különböző csatornák csak úgy izzottak: legyen szól a Tumblr-ről, a Twitterről, a Facebookról vagy bármelyik fórumról, szinte mindenhol mintha egy kisebb atombomba robbant volna.

Ha lemaradtál volna, gyors összefoglaló: arról van szó, hogy az a pletyka járja a világhálót, hogy jövőre adót kell fizetni az interneten elköltött adatmennyiség után, méghozzá megkezdett gigabájtonként 150 forintot. És ha becsületes srác vagy, és Netflixen valamint Spotify-on szerzed be a nézni- és hallgatni valókat, és mondjuk az egész forgalmazásod megáll 50 gigabájtnál havonta, ez bizony már akkor drágább, mint maga a szolgáltatás.

Tudod ez milyen? Mintha azt mondanák, hogy holnaptól 200 forint helyett 400 forintba kerül ugyanannyi kenyér. Vagy ha azt mondanák, hogy minden elfogyasztott liter víz után 1 forintot kell fizetni. Vagy ha egyszerűen azt mondanák, hogy minden liter benzin után újabb fél liter árát kell megfizetni.

Drága az üzemanyag? Oké, megyünk BKK-val. Drága a cigaretta? Oké, káros, leszokunk róla. Nem lehet csak bizonyos helyeken megvenni? Pláne. Majd alkoholt sem lehet a Teszkóban kapni? Oké, ezt is megoldjuk máshogy. Na de, hogy egy 1080p minőségű YouTube-videó megnézéséért 300-400 forintot kelljen fizetni, na azt a falloszt már senkinek nem esik jól lenyelni.

És itt alapvetően elmondom, hogy mivel van a probléma, mert nem azzal, hogy az embereket egy újabb adónemmel riogatják, még azzal sem, hogy elébe akarnak menni a sok illegális letöltésnek. Három probléma van, ami mindenkinél összerántotta a szaros lepedőt.

Az emberek nem hülyék

Azt még az internet világában kevésbé otthonosan mozgó emberek is megértették, hogy nem azért akarnak internetadót bevezetni, mert sokan beszélnek hang- vagy videóhívás formájában. Ha ez így lenne, akkor a Skype-ot, a Facetime-ot, a Facebookot vagy bármi egyebet adóztatnának meg.

Azt pedig külön nem szeretik az emberek, ha egy politikus azt mondja, hogy az internet már-már vitális alapfeltételnek számít, és célnak tekinti, hogy minden magyar háztartásban legyen internet-hozzáférés, majd megrebesgeti, hogy a duplájáért.

A mézesmadzag-hatás

Zavaró még, hogy most bedobták ezt a kis csontot, afféle őszödi beszédként, szépen végignézik, ahogy hörögnek az emberek, majd végül jön a visszakozás: jaj, nem is ennyi, nem is annyi és végeredményben persze ugyanúgy lesz adó, de egy jóval kedvezőbb árú, ahol mondjuk havonta fizet az ember egy 500-1000 forint közötti összeget. Egy különösen gonosz és konspiratív világban még azt sem tartom lehetetlennek, hogy az emberek hirtelen megemelkedő szava miatt változtatnak, és tudjátok erre mit fognak mondani az addig hangos emberek? Hogy ez bizony jobb, mintha tizenötezret kéne, ez is valami!, és még talán elégedettek is lesznek, hiszen volt döntéshelyzetük a kérdésben.

Már csak a pornó maradt

Szomorú ebbe belegondolni vagy ezt leírni, de jelenleg rengeteg ember van, akinek az internet afféle egyetlen szórakozásként létezik az életében. Nem mindenki tud havonta elmenni kocsmázni, moziba, ne adj isten színházba vagy mondjuk egy koncertre. Nem mindenki tud nyaralni, nem mindenki tud éttermekbe járni, viszont sokan vannak, akiknek nem lehet a torkán lenyomni a tévéműsorokat sem. Pontosan ez az a réteg, akinek legjobban fáj majd az internetadó: havi párezer forintot kvázi végtelen interaktív szórakozásra még bárki szívesen kifizet, de egy hirtelen brutális emelés sokaknál elérheti, hogy még ez az amolyan egyetlen szórakozás is megszűnik. Aztán marad a szesz.

És akkor még nem is beszéltünk az üzleti felhasználókról, akik több száz gigabájt forgalmat csinálnak havonta, mert például van egy nagy látogatottságú weboldaluk.

Főként ezek miatt egyébként biztos vagyok abban is, hogy nem lesz internetadó. Ez egy olyan mértékű kényelmetlenség lenne, ami ha az embereknek háromszáz-négyszáz forintjánál többe fog kerülni, akkor egyszerűen el fog szabadulni a pokol: a sok troll kiszabadul a nappaliból, és a Kossuth téren, az NMHH-nál meg csak az ég tudja hol fognak molinózni, épületeket UTP-kábelbe tekerni vagy az internetet blokád alá vonni.

Ha pedig mégsem így lesz, és tényleg jön a gigabájtonként 150 forint, akkor ne lepődjünk meg, ha egy újabb adag legény és lányka húzza fel a gumikesztyűt, és pucolja a szart az angolok vécéjében a brit elit dolga végeztével a nem túl távoli szigetországban.

Avagy százezer dolog, amit tudnod kell, mielőtt repülsz. Egészen pontosan 2010-ben »írtam egy bejegyzést a repülésről«, de azóta tucatnyi kellemetlen élményben volt részünk, főként azért, mert az emberek jelentős része egyszerűen nincs tisztában a repülőgéppel utazás szabályival, kultúrájával. A poszt nem okoskodó akar lenni, inkább segítő szándékú, szóval ha mostanában repülni tervezel, érdemes átfutni!

Mikor a legolcsóbb?

Sokféle módszer kering a neten arról, hogy mikor a legolcsóbb utazni és jegyet venni (függetlenül attól, hogy fapad-e vagy sem). Nekem az a módszer vált be legjobban, hogy az utazás időpontja előtti 40. nap körüli kedden a legolcsóbb a jegy, a szerdán induló járatokra. Ha az ember tud szerdától szerdáig menni, akkor még olcsóbb, ha nem, akkor a szerdai indulással sokat lehet spórolni. Én a Skyscannert ajánlom repülőjegy keresésre.

Mitől fapad a fapad?

Mert állni a kell a repülőn egy erre speciálisan kialakított biztonsági övvel. Nem, egyszerűen csak azért, mert a fapados járatok alapvetően egy dologban különböznek a hagyományos társaságok ajánlataitól: az ár nem tartalmaz semmit, csak az utazást. De tényleg semmit, a Ryanair egy időben még a vécéhasználatért is pénzt akart kérni. Meg lehet őket szólni ezért, de érthető: ha te csak utazol, fizess csak azért, ha enni, pisilni és filmet nézni mész a repülőre, akkor fizess azokért is, vagy menj valamelyik nem fapados társasággal.

Ezek alapvetően nincsenek benne egy fapados jegy árában (értelemszerűen mindegyik társaság- és járatfüggő):

• csomagok: erről majd írok lentebb, de a legtöbb fapados társaság csak egy csomagot enged, amit általában 10 kg maximum súlyban korlátoz.
• ha nincs csomagod, nem kell becsekkolnod: otthon kinyomtatod a beszállókártyádat, és már mehetsz is. Ha elfelejted vagy mégis be kell csekkolnod, fizetned kell a szolgáltatásért;
• kaja-pia: a fapadoson nincs üdvözlő ital, frissítő, ebéd sem pedig mentolos cukorka a leszálláskor. Mindent meg lehet vásárolni külön;
• biztosítás: ha véletlenül nem indul a járatod, egy hagyományos légitársaság akár még a szállásodat is biztosítja a következő járatig, és adott esetben ingyenesen utazol a pótló járatoddal;
• helyjegy: oda ülsz, ahová ültetnek és ahol éppen szabad hely van. Ha többen mentek, lehet, hogy külön utaztok.
• repülőterek: a legtöbb fapad valamelyik kisebb repülőtéren száll le és fel. Itthon csak a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér van, így ez nem jelent problémát, de Londonban például ritkán száll le fapados járat a legnagyobb reptéren, Heathrow-n, ahonnan a metró a városig visz;
• emberek, osztályok: a fapadon általában dolgozó emberek és olcsón nyaralók utaznak. Nincsen első és másodosztály, ergo elég vegyes társaság tud kialakulni a fedélzeten.

Ahogyan fentebb is írtam, az összes szolgáltatást meg lehet vásárolni egy fapados járaton is, az utazás sokszor még így is olcsóbb. Például elsőbbségi beszállással (tehát te mehetsz fel először a gépre), nagyobb férőhelyes ülőhellyel (két sornyi helyen csak egy ülés van, ki tudod nyújtani a lábad), extra csomagokkal, biztosítással, helyjeggyel és étkezéssel egy 20 000 forintos oda-vissza repülőjegy rögtön 70 000 forint körül áll meg.

Szótár

Kézipoggyász

Ez egy átlagos méretű gurulós bőrönd. A kézipoggyászod veled utazik a kabinban, a fejed felett található tárolókban. Ebbe lehet rakni laptopot, fényképezőt, értékeket. A kézipoggyász általában maximum 10 kg lehet, a mérete néhány centivel eltér társaságonként, a lényeg, hogy be kell férjen a kabinban lévő tárolókba.

A súlyt és a méretet a légitársaság szabja meg, vannak viszont biztonsági szabályok, amik mindenkire egyformán vonatkoznak. A kézipoggyászban nem lehet fegyver, szúró-vágó tárgy (még körömcsipesz sem). Ami a legneccesebb: nagyon szigorú szabály vonatkozik a folyadékok szállítására. (Folyadék alatt a rúzs, a szájfény, a körömlakk és a tusfürdő, testápoló is értendő.) Az ilyen folyadékokat egyenként 100 milliliteres tárolóedényekben lehet felvinni, a tárolókat egy maximum 1 literes űrtartalmú, átlátszó és újrazárható műanyag zacskóban kell elhelyezni. Az ennél nagyobb mennyiségű folyadékot ki kell dobni.

A biztonsági ellenőrzés után a legtöbb repülőtéren van büfé, üzletsor; az itt vásárolt tárgyakat, üdítőket stb. fel lehet vinni a gépre, de a csomagokra vonatkozó súly és méretkorlát még mindig érvényes. (Vannak repterek, ahol plusz egy zacskónyi portékát ingyen fel lehet vinni a gépre.)

Ha nincsen elég hely a kabinban, akkor a kézipoggyászt (általában ingyen) feladott poggyászként kezelik, és a csomagtérben utazik. Érdemes az értékesebb dolgokat gyorsan elérhetővé és kivehetővé tenni az ilyen esetekre. A feladott poggyászokról lentebb.

További hasznos infók erre.

Kézitáska

Vannak légitársaságok (pl. Ryanair), akik a kézipoggyász mellett egy kisebb méretű táskát vagy személyes tárgyat engednek a fedélzetre. Ez lehet egy kis női táska, egy fényképezőgép táskája, egy laptop, egy könyv, gyerekeknek a macija stb. Az ilyen csomagok vagy a felső csomagtartókba, vagy az ülés alá kerülnek a felszállás és a leszállás idejére.

A reptereken vannak kihelyezett keretek, amikbe be lehet rakni a táskát ellenőrzés céljából. Ha ezekbe nem fér bele, általában nem engedik fel a kézipoggyászt vagy -táskát, és azt egy büntetés ellenében (átlag 50 €) feladott poggyászként kezelik.

Feladott poggyász

Ez a poggyász a csomagtérben utazik, be kell check-olni, vagyis a reptéren lévő pultoknál egy gyors búcsú után dolgos legények kisebb mértékű odafigyeléssel felhajigálják a csomagtartóba. Itt is van méret- és súlykorlátozás, de akár többet is vihet magával az ember. Mivel it kötelező a mérés, érdemes figyelni. A feladott poggyászban lehet folyadék, étel és bármi olyan, ami nem ütközik jogszabályokba az indulási és a célországban.

Komolyabb értékeket ne tegyünk a feladott poggyászba, mert előfordulhat, hogy eltűnik, meg az is, hogy a bőrönd véletlenül egy másik országban landol.

Érdemes beszerezni egy úgynevezett TSA-lakatot, aminek az a lényege, hogy a biztonsági szolgálat és a vámkezelő egy mesterkulccsal ki tudja nyitni, ha szükséges, így nem kell levágni, és az egyéb személyzet biztosan nem lopkod ki belőle semmit. Ha a TSA-lakat megsérül, lehet panaszt benyújtani.

Poggyászok tekintetében én a Samsonite-ot ajánlom, ők általában nagyon jó garanciát vállalnak a méretekre, alacsony az üres súlya a táskáknak és elég sok reptéren van Samsonite iroda, ha valami gebasz van a bőrönddel, és még garis.

Kapuzárás

A kapuzárás az az időpont, amikor utoljára be tudsz szállni a repülőbe. Ezelőtt nagyjából tíz perccel fejeződik be a csomagfeladás. A terheltebb időszakban (ünnepek, nyári főszezon stb.) érdemes a járat indulása előtt két órával megérkezik a reptérre. Inkább ücsörögjön nyugodtan az ember egy könyvet olvasgatva, minthogy lecsússza a gépét.

Biztonsági ellenőrzés

Ha van rajtad öv, cipzáros felső, ékszer, óra, telefon, kulcs stb., ezeket már sorbanálláskor érdemes kikészíteni, és berakni a kikészített bőröndbe. Szükséges lehet, hogy levedd a cipődet is, illetve van, hogy a személyzet külön megvizsgál. Érdemes tudni, hogy urakat csak az úr, ahogyan hölgyeket is csak a hölgy személyzet vizsgálhat.

Kérdezz-felelek

Mi az a beszállókártya, és mikor kell becsekkolnom?

A beszállókártyád a repülőjegyed azon része, amivel beengednek a repülőgépbe. Ha nincsen feladott poggyászod, és olyan légitársasággal utazol, akik engedik az online check-int, akkor otthon nyomtasd ki a beszállókártyádat (mindig nyomtasd ki, akár több példányban is, telefonról vagy táblagépről megmutatni nem ér) és mehetsz egyenesen a biztonsági ellenőrzés felé. A fapados járatoknál a reptéren való csekkolásért fizetned kell. Ha van feladott poggyászod, akkor a pultnál kell becsekkolnod, de ez általában benne van a feladott poggyász árában.

Mit csináljak, ha nem érkezett meg a feladott poggyászom?

Keresd a légitársaságod vagy a csomagkezelésért felelős földi személyzet irodáját, legyen nálad a jegyed, és az a kis matrica, amit a bőröndödhöz adtak a becsekkoláskor.

Mennyi cigarettát vihetek a repülőn?

EU-n belül fejenként egy karton (tíz doboz, maximum 200 szál) cigarettát vihetsz, de ez országonként eltérhet. A cigarettát a feladott és a kézipoggyászban is lehet szállítani, akárcsak az öngyújtót, de legfeljebb ekkora mennyiségben.

Lehet dohányozni a gépen?

Európában szinte semelyik járaton nem lehet dohányozni, és ezt bizony szigorúan ellenőrzik, sőt, szigorúan büntetik is. Ha dohányzáson kapnak például a vécében, elég komoly pénzbírságra és rendőrségi ügymenetre számíthatsz leszálláskor. (Persze, egyszer élünk, ha valakinek belefér egy százezerbe ugró szál és egy kétórás fennakadás a reptéren, akkor csak nyugodtan.)

Hová fordulhatok panasszal?

Bármilyen probléma esetén (késés, járatelmaradás, baleset stb.) a legfontosabb, hogy igazolást kell kérni a repülőtéren az adott társaság irodájától. Enélkül nem érvényes a panaszbenyújtás. Ha megvan az igazolás, EU-n belül az EU adott országbeli szervéhez lehet fordulni, a 261/2004/EK rendeletben foglaltak szerint. Itthon ez a szerv az Európai Fogyasztói Központ, ahol egy rusnya nagy dokumentumot kell kézzel kitölteni majd visszaküldeni a kártérítés reményében. Az összes kérdést ezen az oldalon tárgyalják, például, hogy hány óra késés után jár kártérítés.

Miért kell felszállásnál és leszállásnál lekapcsolni a lámpákat?

Esti utazásnál azért van erre szükség, hogy egy kevésbé valószínű baleset során a szemünk hozzászokjon a kinti körülményekhez. Ha világítana minden lámpa, és ne adj kényszerleszállást kellene csinálni, akkor a gépből kifelé menet egy pillanatra mindenki megvakulna, ami káoszhoz vezetne.

Szállíthatok nagybőgőt, golfütőt, kerékpárt, kerekesszéket és hasonlókat?

Igen, általában feladott poggyászként. Kerekesszékes utasoknak a repülőterek biztosítják a be- és kijutást a gép és a reptér között. Hangszert, különösen nagy csomagot és egyéb dolgokat is lehet szállítani, de minden társaságnál eltérő a szabályozás.

Hogyan szállítsak állatot?

Leginkább sehogy. Komolyan, az utastérben nagyon kevés társaság engedi a nem vakvezető kutyákon kívül bármilyen állat szállítását (azt hiszem a Lufthansánál lehet vinni macskát vagy kiskutyát, ha megveszed a helyjegyet), a csomagtér pedig egyáltalán nem alkalmas erre; van egy kis fűtött rész, ahol vihetik a leszedált jószágokat, de őket is és téged is nagyon meg fog viselni az utazás. A szabályozás szintén eltérő társaságonként.

Mi a légiutas-kísérők feladata?

A legfontosabb: a kabinban a repüléshez megfelelő biztonságos körülmények megteremétése és fenntartása. Emellett persze a kávé és az ételek felszolgálása. Ha rosszul leszel, vagy bármilyen nem várt esemény történik, a stewardok és a stewardessek dolga, hogy segítsenek. (Elsősegély nyújtás, életmentés stb.)

Ha rosszul vagy, nyugodtan kérhetsz általános gyógyszereket a légiutas-kísérőktől, ezeket díjmentesen biztosítják minden járaton.

Tényleg hideg van a gépen?

Tényleg. Télen is és nyáron is. És mivel nem igazán jutsz friss levegőhöz, esélyes, hogy könnyebben megfázol. Ha fázós vagy, mindenképpen vigyél plusz egy pulcsit, legfeljebb leveszed repülés. Nyáron különösen érdemes, mert a 30 fokos kinti hőmérséklet után a kellemes 18 fokosra hűtött fedélzet tökéletes meleg- vagy inkább hidegágya a megfázásnak.

Felszállás előtt és alatt miért nem megy a klíma?

Mert a legtöbb repülőn a motor biztosítja a fedélzeti levegő áramlását is. Ha szükség van arra, hogy a motor nagyobb teljesítményt adjon (például felszálláskor), kikapcsolják a légkondicionálót.

Miért van ez a sok hercehurca, miért ilyen bonyolult egy repülés?

Az egyértelmű dolgokon túl (például hogy szeptember 11 óta nagyon komoly szigorítások voltak mindenhol) a sok macerára azért van szükség, mert habár gyors és rutinszerű dolognak tűnik, a repülés egy rendkívül komoly művelet. Ha például nehezebb a bőröndöd, vagy csak kicsit kilóg, és egy légörvény miatt kinyitja a fedelet, és valakit fejbe vág, akkor több száz méter magasan és több száz kilométeres óránkénti sebességgel haladva nehézkes lesz mentőt hívni.

Miért kell kikapcsolnom a telefont, számítógépet, MP3-lejátszót?

A legtöbb gépen a felszállás és a leszállás ideje alatt nem lehet használni ezeket a kütyüket. (A Ryanairnél pl. már lehet, de csak repülőgép üzemmódban).

Ennek két oka van: egyrészt, hogy egy esetleges baleset esetén a kezedből kirepülő számítógép ne ékelődjön valaki más koponyájába, illetve, hogy ne a laptoppal a kezedben szerencsétlenkedj, ha ki kell szállni a gépből; másrészt pedig azért, mert ha mind a kétszáz ember egyszerre bekapcsolva hagyja a kütyüit (úgy, hogy fejenként sokszor inkább két-három kütyüről beszélünk), akkor az zavart okozhat a repülőgép műszereiben.

Ha véletlenül bekapcsolva marad a telefonod, nem fog lezuhanni a gép és nem is fognak megbüntetni, de érdemes a felszállás és a leszállás idejére teljesen kikapcsolni, repülés közben pedig repülőgép üzemmódban használni.

Bemehetek a pilótafülkébe?

Szintén szeptember 11-e óta elég szigorúak a szabályok, de a legtöbb járaton ha jó fejek a légiutas-kísérők és a pilóták, akkor megengedik, hogy bemenj és csinálj egy fotót. Én eddig háromszor pofátlankodtam be, és egyszer amikor még gyerek voltam, kérdés nélkül bevittek. A pilóták mindig mosolyognak és boldogan sztorizgatnak, ijesztgetnek és mutogatják a műszereket, amik egyébként elég kevés beavatkozással viszik a gépet A-ból B-be.

Leszálláskor miért nem kapcsolhatom ki az övemet azonnal?

Mert ekkor történik az úgynevezett taxizás, amikor a gép a kifutópályáról továbbhaladva elfoglalja helyét a kapuknál. Nem gondolnád, de a repülés első és utolsó 3 perce a legveszélyesebb, statisztikailag sokkal nagyobb az esély arra, hogy itt valami baleset történik, mint a kettő között.

Ha pedig nem szeretnéd, hogy valaki leüvöltse a fejedet, mint ahogyan Ingrid tette ezt azzal a nővel, aki véletlenül a fejére ejtette a bőröndjét, mert a kérés ellenére kikapcsolta az övét és elkezdett szenvedni vele, akkor különösen.

Ülj nyugodtan, nem kell felpattannod, és ácsorognod mint egy tök, úgysem fogsz előbb kijutni a gépből, sőt, nem kapod meg előbb a csomagodat és nem is fogsz előbb sorra kerülni az okmányok ellenőrzésekor. Cserébe ilyen hülyén fogsz kinézni, ahogy tíz percig várod, hogy kinyissák a gép ajtaját:

Szerintem minden fontos dolgot összeszedtem, de ha mégsem, mire valók a kommentek?

Röviden összefoglalva: rengeteget utaztam (szerencsére).

Szeptemberben jöttünk vissza szüleimmel »Erdélyből«, utána nem sokkal idén már másodszor utaztunk céges körökkel Csehországba.

Most Brno (ha úgy tetszik, Brünn) volt a célállomás, ahol idén először rendezték meg a Brno PHP Conference nevű eseményt. Mostanában voltunk több nagyon jó minőségű konferencián is, így volt összehasonlítási alap: a kezdeményezés nagyon jó, a szponzorok által vállalt programokon lehetett volna finomhangolni, összességében viszont jó rendezvény volt, és legalább megint rájöttünk, hogy Csehországban lehetetlen rossz sört vagy rossz kocsmát találni. Brno egyébként szép hely, de Prága vagy Krumlov után legfeljebb egy- vagy kétnapos túrára ajánlom.

Szintén ezután a hétvégi kirándulások és a magyar vidék szerelmeseként Ingriddel Fényespusztára és környékére látogattunk el. Megnéztük az Ilona-völgyi vízesést, ettünk finomakat, szedtünk makkot és gesztenyét, sőt, a piacon egy idős nénitől még egy kiváló rongyszőnyeget is beszereztem, bár ez annyira nem releváns. A Fényespusztai Pihenőházat mindenkinek ajánlom, nagyon kedvesek, jók a szobák és a telken őzikék rohangálnak és úgy általában az egész az erdő közepén van.

Erdély annyira bejött mindannyiunknak, és mivel szüleim barátai voltak olyan kedvesek, hogy ismét kölcsönadták a lakóautót, ezért a hosszúhétvégén Tiszakécskére látogattunk el. A kemping nagyon jól felszerelt, és meglepően sokan voltak a rossz idő ellenére. A lakóautózásnak, illetve a kempingezésnek van egy nagyon jó tulajdonsága: az ember nem gubbaszt a szálloda szobájában, hanem találkozhat, ismerkedhet másokkal, kialakul egy közösség a napok során, ami az olyan embereknek, mint én, kifejezetten jó. Tiszakécske nagyon klassz hely, a kempingből át lehet sétálni a termálfürdőbe és az üzemeltetők is nagyon kedvesek.

Október végén Londonba utaztunk. Ez az túra igazából csak azért érdekes, mert alapvetően úgy állok az utazás témaköréhez, hogy ha már egy komolyabbnak számító félretett összeget utazásra költök, akkor szeretek új helyeket meglátogatni. Londonba viszont »2010-ben, amikor ott jártunk« nagyon beleszerettem. Mindamellett, hogy egy piszkos és nagyon népes nagyváros, nagyon magával ragadott az Oxford Street környéke, és úgy általában az emberek, a sokféle kultúra keveredése, az emeletes buszok, a metró, az ételek. Ezen felül érdekelt még, hogy milyen másodszor menni ugyanoda: kicsit olyan egyébként, mint másodszor megnézni a filmet. Mivel a wow-érzésen már túl vagy, elkezdesz más dolgokat is észrevenni. Mivel a kötelező dolgokat már letudtad, elkezdesz olyan helyekre járkálni, ahová amúgy nem mennél. Így találtunk antik piacot, kedves kis utcákat, jó kis éttermeket, lemezboltot és még tucatnyi mást. London még mindig szerelem, bár nem tudom, élnék-e ott egy-két évnél többet.

Ezeken túl még a szokásos dolgok: tekeregtünk sokat Budapesten, ettünk finom ételeket, nyaltunk fagyit, ittunk pálinkát, sétáltunk éjszaka. A bejegyzést pedig mindenképpen azzal a közhellyel szeretném zárni, hogy nagyon szeretek utazni, de valahogy mégis az egyik legjobb rész a hazaérkezés. Szeretem Budapestet, jó ide hazajönni és végső soron örülök, hogy itt élek.

Ez a bejegyzés alapvetően egy fölösleges hisztikézés lesz, ami helyett mondjuk leírhatnám a háromezer gondolatot, ami az Interstellar óta cikázik a fejemben, de az elmúlt héten annyi impulzus ért, muszáj hisztiznem, értsék meg, muszáj.

Három rövid történet, szerencsére mindegyiknek van pozitív része is, ne mondjátok, hogy negatív vagyok.

A Telekom és a Nano SIM esete

Múlt hét csütörtökön majdnem »két év után« lecseréltem az iPad minimet. A váltás oka egyszerű volt: eddig a legkisebb 16 GB-os, Wi-Fi modellt használtam, de szerettem volna egy még mobilabb változatot, amivel lehet akár a metrón is olvasni az indexet. (Valójában utazásnál jön nagyon jól az iPad: pici, kártyafüggetlen, okos ésígytovább.) Az iSTYLE-ban vettem a vasat, segítőkészen le is vágták a hagyományos méretű kártyát, de sajnos nem működött.

A SIM-kártya csere amúgy egy kétperces művelet: igazolod ki vagy, kapsz egy új kártyát, a régi meghal, bedugod a gépbe az újat és távozol boldogan. Na, ez az én esetemben úgy nézett ki, hogy a pénteki ebédszünetemben egy cirka 40 perces várakozás után (ami ráadásul úgy kezdődött, hogy a számhúzó néni azt sem tudta, mi az a SIM-kártya) a még kezdő eladó lányka mosolyogva közölte, hogy szerinte pont az a kártya fogyott el.

A főnökhölgy is megjelent, és mondta, hogy igen, sajna elfogyott, egy óra múlva hozza a futár. Hát kösz. (Itt már 50 percnél jártam.)

Azt nem értem, hogy hol csúszik hiba a gépezetbe. Bemegy valaki a raktárba, kinyitja a fiókot, látja, hogy már csak tíz darab van, hát szól és hívja a futárt. Ha valaki beesik, hogy venne 250 ropiért egy okosabb telefont, nem tudják eladni, mert nincs hozzá kártya. De ha már benézik, oké, ők is emberek, de legalább írnák ki, és ne hagynák várni 50 percet az embert – fölöslegesen.

A sztori pozitív része: este visszamentem és soron kívül két perc alatt elintézték az egészet.

Az édességbolt esete

Be akartam menni egy édességboltba. Ma sikerült valami idiótának összetörnie a sportautóját, ami miatt az Alagút körül meghalt a közlekedés, így egy órával később értem a tett színhelyére. Az üzlet hétig van nyitva, de 18.48-kor már be volt zárva minden, lakat, rács, riasztó, páncélautó, őrző-védő aligátorok elöl.

Visszatérő bajom ez: ha 19.00 a zárás, akkor az nálam azt jelenti, hogy 18.58-kor még be tudok szaladni venni egy csokifaszt, és nem kell másik üzletet keresnem.

A sztori pozitív része: mentem pár utcát egy másik bolthoz, ahol végül nem azt kaptam, amit kerestem, de legalább 19.05-kor beengedtek, úgy, hogy már be voltak zárva és takarítottak, de azért még kiszolgáltak.

A kürtőskalács esete

Gondoltam hozok haza kürtőst, legyen mit csipegetni. A Deákon voltam és nem esett jól visszabattyogni a Váci utcáig, ahol a Molnár-féle kalács várakozott, a metrómegálló körül viszont pont valami fesztiválféleség volt, ahol az egyik helyen kalácsot is árultak, gondoltam jó lesz. Odabattyogok, majd az alábbi párbeszéd hangzott el:

Én: Helló!
KürtősKalácsÁrus15: Szia!
Én: Órák kérdése, és kitalálom mit szeretnék…
KürtősKalácsÁrus15: Mármint?
Én: Mármint kiválasztom, milyen kalácsot kérek.
KürtősKalácsÁrus15: Amúgy záróra van, oké?
Én: Oké, kösz, akkor itt sem vásárolunk (többet sose).

Majd továbbmentem egy másik dílerhez, aki meg éppen csapta a szelet két (amúgy megértem, mert tök csinos) külföldi lánynak, miközben a sor meg tekergett.

A sztori pozitív része: végül visszamentem Molnár's-hoz, ahol mosolyogva szolgáltak ki nettó másfél perc alatt és boldogan elhoztam az engem megillető szénhidrátot.

A kedves olvasó ne fáradjon a tanulság levonásával: én csak egy elégedetlen gurmók vagyok, aki nem érti meg, hogy ami bezárt, az be van zárva és kész.

(Amúgy meg a teringettét, apumnak kocsmája van, ami elvileg nyolcig van nyitva, de nemegyszer zárt be tizenegykor, vagy éjfélkor, mert jöttek vendégek, akik ittak és az egész biznisznek az lenne a lényege, hogy ha vevőd van, kiszolgálod, nem pedig elhajtod.)

Mindenféle előszó nélkül: nagyon tetszett. És nem csak azért, mert Christopher Nolan egy olyan rendező, akinek az összes alkotása ott figyelget a polcon Blu-ray lemezek formájában; még csak nem is azért, mert Matthew Mcconaughey (főként a »True Detective« óta) az egyik kedvenc színészem; de még csak azért sem, mert Hans Zimmer tökéletesen tudja, hogy kell három hanggal borzolni a néző idegeit három órán át. Úgy általában a film hangulata, felkészültsége, történetvezetése és látványvilága együttesen fogtak meg.

Hiába három órás a film, annyira jól bántak az idővel, hogy ez nem igazán érződik, egy jelenet volt csak, ahol kicsit gyorsnak éreztem a váltást, de sokakkal beszéltem erről, és igazából mindenkinek bejött; nekem inkább értéksemleges volt, csak felkaptam rá a fejemet.

Anne Hathaway szerintem nem sokat adott hozzá, nem volt vele baj, de nekem Sandra Bullock alakítása a »Gravitációban« sokkal jobban imponált. És ha már itt tartunk, csak egy gondolatra muszáj egy lapon említenem a két filmet: a Gravitáció is nagyon tetszett, de az főként az érzékszervekre hatott, mintha tényleg azt akarta volna átadni, milyen lehet ott fent; emlékszem, hogy szinte kapaszkodtam a mozi karfájába, és olyan érzésem volt, mintha tényleg repkedtem volna az űrben. Oké, gyenge volt a sztori, de ezzel szemben pont ebben volt erős az Interstellar, hogy habár itt is volt látvány, de főként mégis az emberi vonatkozású problémákra, gondolatokra és az ennek nyomán való történetkibontásra mentek rá.

A látvány miatt külön piros pont, hogy a legtöbb jeleneten kifejezetten érezhető volt, hogy a makettes megközelítést preferálták, szemben a CGI-jal. Persze volt azért számcsógépes grafika is bőven, de valahogy sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amivel például »A nagy Gatsby« esetében a ló túloldalára zuhantak.

Sokan próbáltak tudományos oldalról belekötni a filmbe, de ebbe azért nem szeretek belemenni, mert a történet tudományos alapja voltaképpen egy-az-egyben Kip Thorne elméleti fizikus munkájára épül, és veszekedhetünk egy sör mellett arról, hogy szerintem milyen egy féreglyuk belülről, de valószínűleg Kip és a mögötte álló gárda kicsit közelebb áll a valósághoz. (Máskülönben meg senki sem tudja, pont ez a lényeg.)

Még két dolog: itthon csak szinkronosan és eredeti nyelven vetítik (ráadásul lehetetlen időpontokban), ami azért kicsit gáz, lehetne felirat, de nem volt érthetetlen felirat nélkül, talán csak azok a jelenetek, amelyekben az űrhajó zúgása amúgy is elnyom minden egyéb hangot. A másik pedig, hogy nem tartom magam elméleti fizikusnak, egyszerűen csak olvasgattam a témáról, mert érdekel és ennélfogva nagyon sok idő- és űrutazás témájú filmet-sorozatot láttam már, így nem volt nehezen érthető a tudományos magyarázat, viszont szerintem ha valaki nincs legalább a hollywoodi sci-fi szintjén otthon ezekkel a dolgokkal, akkor lehet kicsit nehezebben rakja össze a teljes képet.

Nolan kézjegye végig kíséri a filmet, az utolsó húsz perc szinte teljes egészében olyan volt, mint az »Eredet (Incepció!)«, nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy a zenén kívül még miért, egyszerűen csak ugyanazt éreztem, mint akkor. Több interjún is mesélte, hogy melyik filmek ihlették, és hát igen, kár is lenne tagadni, hogy a 2001: Űrodüsszeia is nagyon sok képkockán felüti a fejét. (Persze mivel megkajáltam a filmet, ezért nálam ez is inkább a pozitív rész felé billentette, de sokak pont ezeket sorolták a negatív tulajdonságok közé.)

Az Interstellar a legjobb sci-fi, amit valaha láttam? Nem. A legjobb sci-fi, amit idén láttam? Igen. Fogunk rá emlékezni évekkel később? Szerintem igen. Pontosan úgy, mint ahogyan emlékszünk a 2010-ben megnézett Eredetre is. Nolan és csapata nagyon odatették magukat, sikerült egy viszonylag kevés hibával küzdő, nagyon látványos, még inkább drámai (néha túl drámai), azonban mégis ízig-vérig sci-fi filmet lerakniuk az asztalra.

Például az, hogy miért kellett ennyit várni egy olyan filmre, ami magyar és egyszerűen nem találok benne hibát. Komolyan, a moziból hazafelé jövet végig azon járt a fejem, hogy legyen már valami, legalább egy apróság, amibe beleköthetek, de tényleg nem találtam semmit. Sosem értettem, hogy ha annyi jó rendezőnk, operatőrünk és írónk van, miért csak a Csányi Sándor meleg celebet játszik szintű filmekig jutunk, és miért nem tud ez a sok tehetség egy értékelhető művé összekovácsolódni.

És tényleg nem csak az van emögött, hogy azon a környéken forog a film, ahol mindennap megfordulok, meg az, hogy magyarul beszélnek, magyar poénokat sütnek el, tipikusan magyarok által értett-ismert dolgokat vesznek elő és figuráznak ki. Ez is közrejátszik, mert a VAN hihetetlen sok értéket közvetít: benne van a nyelvünk, a kultúránk, az országunk, a szórakozóhelyeink, a szokásaink és ezek nagyon éles, de nem klisékkel fontoskodó kritikái.

Ami miatt mégis nagyon erős a film, az az, hogy végig sírsz a röhögéstől, és habár vígjáték, azért van drámai vonal, a mélyebb jelenetek pedig mindig a legtökéletesebb helyzetekben és pillanatokban érkeznek. Nagyon jó a vidám és a komolyabb tartalom arányának játéka, és a kettő között gondosan elhelyezett mondanivaló szintén hibátlan.

Ódákat tudnék még zengeni, a pici apróságokkal, a kádban ücsörgéssel, a hajszál-kergetéssel, a lábujjhegyen járással és még sok minden mással, de inkább csak ajánlom ezt a filmet, menjetek el a Művészbe, vagy bármelyik kisebb moziba és nézzétek meg, mert azon túl, hogy értékes darab, garantáltan jól lehet rajta szórakozni, és most végre egy olyan jó magyar filmünk van, ami közérthető, valamilyen szinten könnyen emészthető, de azért mégis elgondolkodtató.

Annyira hatása alatt vagyok, hogy habár már nem szoktam ilyet, de szinte azonnal ugrottam a gép elé, hogy bejegyzést írjak, nem érdekelt, hogy jobb lenne rá aludni párat, míg elrendeződnek a gondolataim. Reisz Gábornak (aki rendezte, írta, fényképezte és zenéjét szerezte) pedig minden elismerésem, remélem, fogunk még róla hallani.

(Arról nem is beszélve, hogy amíg néztem, végig az motoszkált bennem, hogy miért csak álmodozom arról, hogy csinálok legalább egy kisfilmet, miért nem kezdem el ténylegesen.)

A magyar filmek rovatunkból ajánlom még:

• »1 (Pater Sparrow filmje)«
• »A nyomozó«
• »Kalózok«

Elöljáróban le kell szögezzem: alapvetően elégedett vagyok a BKV-BKK által nyújtott szolgáltatásokkal; ár/érték arányban a többi európai várost figyelembe véve egyáltalán nem rossz a helyzet és itt nem rohangálnak patkányok a mozgólépcsőn reggelente; mégis van pár jelenség, ami a BKK által mostanában eszközölt rengeteg fejlesztés ellenére is egyszerűen ellehetetleníti azt, hogy Budapest közösségi közlekedése felnőjön és civilizált egyedként létezzen. És fontos hozzátenni, hogy legtöbbször egyáltalán nem a szolgáltató hibájából.

1. Gombnyomkodás

Habár nálunk a legtöbb (ha nem az összes) vasúti járaton automatikusan nyílik az ajtó, nem múlik el megálló úgy, hogy valaki ne feküdjön rá a gombra és nyomkodja úgy, mintha a leszállása, az időben érkezése vagy mondjuk az élete múlna ezen. Kis versenyszám ez, amiből ha lenne olimpiai játék, biztosan sok arannyal távoznánk.

2. Bliccelés

Komolyan, akárhányszor látok ellenőrt felszállni egy járatra, tuti, hogy egy, de inkább két-három embert megfog. Amivel még nem is lenne baj, ez a dolga, de aztán jönnek a kamu kifogások, az észre sem vesszük az ellenőrt vagy ami még rosszabb: parasztként viselkedünk, mintha legalább az ellenőr lenne az egész történetben a szararc. Pedig nem, kedves bliccelő barátom, te vagy az, és a helyzet bizony főként miattad olyan, amilyen.

3. Bunkó ellenőrök

Sajnos a helyzet pontosan az előbbi pontban említettek miatt is ennyire szörnyű: az utasok semmibe (vagy abba sem) veszik az ellenőröket, az ellenőrökben pedig egy idő után kialakul a dolgok telibe szarása, vagy rosszabb esetben az, hogy megunják, és lecsapnak két emberes pofont, mert viszonylag kevés ember szeret havi vészesen kevés pénzért fagyoskodni és jegyeket nézegetni, de ha még ezt el is tűrik, a parasztként viselkedést már kevésbé. Aztán jönnek az ehhez hasonló esetek:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

És persze van kivétel, nem mindig az utas miatt mocsok az ellenőr, de a saját tapasztalataim mégis ezt mutatják.

4. Kéregetők, aláírásgyűjtők, lázadók

Akárhányszor megállok két percre a Ferenciek terén füles nélkül vagy nem úgy, mint aki éppen telefonál (de sokszor még akkor is), tuti, hogy legalább három ember jön oda hozzám pénzt vagy cigarettát kérni; Fedél nélkült árulni; elmesélni, hogy egyedül neveli a két gyerekét és vegyek nekik kaját; elmesélni, hogy milyen szar a helyzet jelenleg a világban; vagy elkapnak a politikusok/környezetvédők/akárkik, hogy van-e két percem az akármire; vagy amikor a kezembe nyomnak valamit, de ha visszaadnám, elkezdenek magyarázni, ha tovább megyek, akkor meg helló és fizetni ki fog a cuki macskás naptárért. Tudnék egy rokonodat, aki szerintem szívesen, de ha megjegyzem, akkor meg verekedésbe torkollik a metrózás.

Aktuális kedvencem az a csávó, aki csak idős hölgyeket szólít le és boldog új évet kiáltással nyomja kezükbe a szóróanyagot.

És a jelenség igazából senkit sem zavar, senki nem teszi őket odébb, senki nem szól rájuk. Mindenki sétál tovább, mintha mi sem történt volna.

5. Behugyoztak? Szar Szórjunk rá fűrészport!

Alapvetően nem értem, miért hugyozik be valaki majdnem minden nap a Deák téren, de a másik dolog, amit szörnyen nem tudok megérteni, hogy ha bármi folyékony kerül az aluljáró felületére, akkor ahelyett, hogy alaposan feltakarítanák, beszórják inkább fűrészporral, aztán legalább biztosan kikerülöd. Persze éjszaka eltakarítják (szerencsére), de a jelenség ettől függetlenül rendkívül illúzióromboló.

6. Emberek, akik nem jobbra állnak a mozgólépcsőn

És szintén: nem múlik el úgy utazás, hogy ne kelljen megállnod, ha esetleg sietnél a bal oldalon. Sőt, a legjobb, hogy itt is előjön az a szemlélet, amiben te egy aljas gyökér vagy, aki holmi mozgólépcsőkön sétálgatni mer, és egyáltalán minek bunkózol azzal, aki kényelmesen áll a bal oldalon. Évek óta próbálják tanítani az embereket, mindhiába. Emlékszem, 2007 körül még egyetemisták szórólapokat is osztogattak, hogy miért van ez a butaság, mindhiába. Pedig ki is írják, mindhiába. A nemrégiben átadott »négyes metró« megállóiban még a folyosók is úgy vannak kialakítva, hogy segítsék a forgalom terelését, de az emberek persze inkább átmásznak a korláton és a szembe jövő sávban csörtetnek előre.

7. Emberek, akik két ülést elfoglalnak

Az idegesítő jelenség többféle módon is felütheti fejét. Vannak emberek, akik a táskájukkal olyan romantikus viszonyt ápolnak, hogy beültetik maguk mellé, etetik, itatják még talán ölelgetik is. De mostanság leginkább az M2-es és az M4-es metrón zavar, amikor valaki úgy ül be a felosztott helyekre, hogy két szék közé ül, így neked vagy nem marad helyed, vagy ülhetsz egy tízcentis helyen, amiből négy centi a szövet, hat pedig a hideg fém. Köszi!

8. Elsőajtós felszállás

A 178-as (és még sok más) buszon nagyjából hat-nyolc hónapja megy az új rendszer: az első ajtón felszállsz, megmutatod a bérletedet vagy kezeled a jegyedet, a hátsó ajtókat pedig csak leszállásra használod. Vidéken működik, Londonban működik, Budapesten megbukik. Pedig ki van írva, be van mondva és mégis: majdnem minden reggel van valaki, aki felszáll hátul, és csak a buszsofőr által indított automata tájékoztató harmadik kezdésére biceg előre, hogy nagy kegyesen és nagy sértődötten megmutassa a bérletet.

Helyenként lehet, hogy túloztam, de szinte biztos vagyok benne, hogy más is tapasztalja ezeket a furcsaságokat akár egy nagyon rövid utazás alkalmával is. Tudsz még idegesítő tömegközlekedős jelenségeket? Ne habozz leírni.

Alapvetően a SZÉP-kártya és az egészségpénztár létrehozása és bizonyos emberek undorító módon való belerángatása sem igazán tetszett, de ami mostanában külön feltekeri a vérnyomásomat, az az OTP Egészségpénztár tagságom azonosításának szükségessége. Aki rögtön belekezdene a szokásos vágólapról bemásolt OTP-fikázásba, rögtön hozzátenném: az azonosítást nem a bank találta ki, hanem a pénzmosás és terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény megalkotói, más egészségpénztár szolgáltatóknál is ez a helyzet.

Oké, küzdjünk a terrorizmus és az ipari mennyiségű pénzmosás ellen, ezzel egyet is értek, de miért engem, százezredik szerencsétlen senkiházit kell ugráltatni?

Merthogy az azonosítás azt jelenti, hogy ki kell töltenem valami PDF-et, kinyomtatnom, bevinnem a legközelebbi EP-fiókba, ahol átveszik és egyeztetik velem az adatokat személyesen is.

De a lényeg, hogy a terrorizmus és a pénzmosás darabszáma semennyit nem fog csökkenni, cserébe viszont több ezer (több tízezer? több százezer?) embert ugráltatnak fölöslegesen.

Az extra poén pedig az egészben szinte biztosan az, hogy ha nem azonosítod be magad, mert nem akarsz rohangálni fölöslegesen, és esetleg csak pár ezer forint van a kártyádon, amit így veszni hagynál, akkor az az összeg egy teljesen jogos magyarázattal szépen átcsurog valahová teljesen máshová. És végül is tényleg jogos: ők megmondták, hogy ez lesz, ha nem azonosítod magad.

Un-do-rí-tó.

Küldeném minden érintettnek a vonatkozó számot a Tankcsapda előadásában, a törvény megalkotóinak főként az albumborító végett:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Szerintem kezdem egyre jobban elveszteni a kapcsolatot az amerikai filmekkel, és ez egy elég kövér kijelentés, sőt, túlzó általánosítás is, de Az éhezők viadala harmadik részének megtekintése alatt magammal vívott viadal során azt a következtetést vontam le, hogy egyszerűen nem éri meg ilyen élményekre pénzt kiadni.

A nyájas olvasó jogosan tenné fel a kérdést, félbeszakítva a következő soroat, mégpedig: Mefikém, ha szenvedsz ezekkel a filmekkel, akkor a faszér' ülsz rájuk be a nyomorult filmszínházba?, és azt kell mondjam, az olvasó jogosan tenné fel a kérdést, de azért próbálom megválaszolni.

Az éhezők viadala franchise-ra (és persze alapból ott is van a baj, hogy ez egy franchise a szó legszorosabb értelmében, de) mindig úgy tekintettem, mint az Alkonyat pontosan két fokkal igényesebb versenytársára. Mindkettő egy nagyon pontosan meghatározott célközönségnek készül, mindkettő egy lány szerelmi történetét mutatja be egy számunkra különleges és bizarr világban, többnyire a lány szemszögéből. Az éhezők viadala ráadásul kvázi sci-fi is, elég jó alapfelvetéssel, szóval minden sínen van.

Az »első rész« tetszett, nem volt egy évszázados alkotás, de tökéletes kikapcsolódást nyújtott, rendben volt a koncepció, sikerült átadni az üzenetet és sok mindenbe nem nagyon tudtam belekötni.

A »második rész« élménye már más volt. Itt úgy jöttem ki a moziból, mintha meghallgattam volna egy tipikus háromakkordos zenét: éreztem, hogy akik készítették, tudták, hová és mit kell tenni ahhoz, hogy mindenki kajálja. Az egész egy futószalagi munka, nagyon jó minőségű, de egyszerűen formatervezett és gyártott, semmi értéket nem közvetített.

Ezzel szemben a harmadik rész már totális katasztrófa. Egy jelenetet leszámítva végig semmi feszültség, legalább négy vagy öt átgondolatlan logikai bukfenc ölelte át az egyébként sehová sem haladó történetet, amit végül az mentett meg, hogy az írók is kezdték érezni, kell valami nagyobb megmozdulás a film vége felé.

Sajnos abszolút azt éreztem, hogy a harmadik rész ketté bontása egyértelműen a pénz miatt történt, de meg sem próbálták értékelhetően elvégezni. A »Harry Potter« befejezésénél például sikerült ügyesen kettévágni az utolsó regényt, végül egyáltalán nem bántam meg, és ott is teljesen tiszta volt, hogy a mocskos pénz miatt rángattak be kétszer a moziba, de azért mégis élvezhető befejezést kaptunk. (Arról nem is beszélve, hogy Az éhezők viadala utolsó könyve jóval vékonyabb a Harry Potterénél, simán elfért volna egy részbe.)

Szomorú vagyok kicsit, mert alapvetően jól indult a sorozat, vártam a folytatást és a történet befejezésére még mindig kíváncsi vagyok, de ez a rész egyszerűen egy unalmas és szerencsétlen próbálkozás volt, ha ezt kapom el először, tuti nem érdekel a többi.

(Két dolog még: akár az is lehet a tanulság, hogy három év alatt ennyit és ilyen irányba változott az ízlésem filmek tekintetében, nem tudom. A másik pedig, hogy külön fekete pont a szinkronnak, egy-két szokásos minőségi hangalakítást kivéve nagyjából olyan élmény volt, mintha a Széll Kálmán téri kocsmákból szedték volna össze a szinkronszínészeket este háromnegyed tízkor. Bocs.)

Az van kicsit mostanában a sorozatokkal, hogy mióta a nagy kedvenceim eltűntek, sokkal alacsonyabb a motiváció a sorozatnézésre. Meg aztán: vége van már azoknak az időknek, amikor négykor már otthon ültem és más dolgom sem volt mint a legújabb részek előtt ücsörögni. Ennélfogva nagyon meggondolom, mibe kezdjek bele, pláne, hogy minden óra érték, amit valami hasznos tevékenységgel lehet tölteni. És egy jó epizód megtekintése számomra hasznos tevékenységnek számít, azonban nagyon kevés új sorozat volt, ami beszippantott volna.

A Doctor Who-t rengetegen ajánlották már, régóta listán volt, és igazból Tigi is sokáig nyaggatott, amíg aztán egyszer teljesen véletlenül el nem kezdtük nézni, még valamikor év elején, annál a banális oknál fogva, hogy a lejátszási listában az volt a következő elem.

Ahhoz képest, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon sokáig halogattam, a Doctor Who pontosan az a sorozat volt, ami azonnal behúzott. Amúgy sem igazán néztünk olyat, ami egy picit akciódús, de azért alapjában véve inkább mókás, laza stílusban játszódik.

Brit sorozatról beszélünk, ami ráadásul a második etapját éli: az első felvonás 1963-ban kezdődött és 1989-ig tartott, aztán 2005-ben támasztották fel újra. Azért tud ilyen sokáig húzódni, mert a történet főhőse képes a regenerálódásra: ekkor azonban a kinézete, a karaktere, a szokásai és a személyisége mind-mind megváltoznak. Üzletileg nagyon okos ez a rajongóknak sokszor már kevésbé szimpatikus megközelítés.

A régi részeket is tervezzük megnézni, az újból leginkább a Tennant-korszak jött be; a mostani évad jó volt, de a befejezése egyszerűen nevetséges volt, elmaradt a katarzis és különösebben komoly események sem történtek, pedig a 2005 óta futó részek közül volt jó pár drámai.

Voltaképpen tényleg nem értem, hogy miért nem kezdtem el korábban nézni, különösen, hogy mindent imádok, ami brit, ami sci-fi és különösen, amiben időutazás van, a Doctor Who-t pedig pontosan ezekkel lehet jellemezni.

Nem, a cím kivételesen nem szándékosan SEO-gyanús, egyszerűen önmagában összefoglalja azt az undorító jelenséget, amibe ma belefutottam.

Délután kettő körül (talán) valaki hozzáadott egy Facebook-csoporthoz, aminek ez volt a neve. (A srácnak, aki hozzáadott, feltörték a fiókját, tanulság: használjatok két lépcsős bejelentkezést.) A csoport tulajdonosa egy mindenféle előítéletet félretéve már profilkép alapján is gyanús csávó volt. A csoport célja, létezése illetve az is nagyon feltekerte a vérnyomásomat, hogy hozzáadtak.

Szerintem akármilyen drámai is egy elköszönés, akármilyen rosszul is ér véget egy kapcsolat (legyen az baráti, üzleti vagy szerelmi), senki nincs felhatalmazva arra, hogy az elmúlt évek élményeit, bizonyítékait rossz indulatúan felhasználja, pláne nem ilyen közönséges formában. Nem tudom, bűncselekménynek számít-e ez itthon, de remélem, hogy igen, mélységesen megvetem és elítélem a jelenséget, az elkövetőit és a követőit egyaránt.

Több másik ismerősömet is meghívták a csoportba, persze, mi hülyék már csak olyanok vagyunk, hogy megnyomjuk a Report feliratú gombot.

A bejegyzés történetét is inkább ebbe az irányba akarom terelni: bejelentettem, hogy a csoport indokolatlan meztelenséget tartalmaz, illetve hogy sértő rám és másokra nézve. Nagyjából öt kattintás volt, egy órája kaptam egy értesítést Facebookon:

Egyebet nem tudok hozzáfűzni, korrektnek gondolom, hogy néhány kattintás után (és sok-sok más felhasználó egyidejű jelentése miatt) ezt a csoportot eltávolították, remélem, a következő próbálkozások ugyanígy megbuknak majd.

(És a jelenséggel nem az a fő bajom, hogy nők az áldozatok; ez is probléma, de inkább azt tartom szörnyen megalázónak és sértőnek, hogy egy olyan ember károsítja a másikat, akiben korábban az feltétel nélkül megbízott. Az ilyen viselkedés az emberek között az egyik legundorítóbb, ami tanúsítható, és ha az nem emel ki, tesz minket különbözővé az emlősök között, hogy nem csinálunk ilyet, akkor semmi más.)

Amikor először hallottam a sült tea kifejezést, szemeim előtt megjelent, ahogyan valaki kibontott egy doboz filterest , egyesével feltépkedte őket és feldobta olajra dinsztelni, aztán az egészet leforrázta és tálalta vajas keksszel. Szerencsére nem erről van szó, sőt, azt is el lehet mondani, hogy a dolognak legfeljebb annyi köze van a teához, hogy forró vizet kell ráönteni.

A sült tea eredetileg cseh produktum, egy kompótszerűséget képzeljünk el, amit kis üvegcsébe zárnak, és kinyitás után forró vízzel felöntve egy nagyon ízletes, gyümölcsös italt kapunk, aminek elfogyasztása után kikanalazhatjuk a bögre alján összegyűlt gyümidarabkákat, vagy akár jósolhatunk is belőle. (Jómagam kanalazni szoktam inkább.) Ami miatt külön jó, hogy nincsen benne hozzáadott cukor, színezék, koffein, taurin, nátrium-glutamát, guargumi, stabilizátor vagy bármi olyan hülyeség, amit a kelleténél amúgy is többször fogyasztunk.

(Erre az egészséges étkezés témára változatlanul nem vagyok nagyon rákattanva, de ahol lehet, ott igyekszem a megfelelő utat választani, és a sült tea pontosan egy ilyen választás.)

A sült teát cseh eredete lévén egy csehországi cég gyártja, itthon Frupka néven lehet és érdemes beszerezni, egyrészt mert finom, másrészt mert tökéletes ajándék így az ünnepek előtt olyanoknak, akik szeretik az ilyeneket.

Húszféle ízben kóstolható, nekem a fekete berkenyés, az epres és a narancsos a kedvenc, eddig hatot kóstoltam, de a továbbiak kipróbálása is tervben van.

Egy üveg 390 forintba kerül, ebből egy bögrényi készíthető, amire egy ismerősöm azt mondta, hogy ennyiért kapni egy doboz 25 darabos filteres teát, ami igaz is, de én őszintén szólva nem ittam még 390 forintos filteres teát, aminek a gyümölcsillat mellett gyümölcsíze is lett volna, illetve a két terméket nem is igazán érdemes együtt emlegetni.

Menjetek, rendeljetek, igyátok és osszátok – érdemes!

A Frupka szónak (ezt a hazai forgalmazó maga mesélte) pedig nincsen különösen misztikusabb jelentése, egy kedves fantázianév, aminek gyümölcsszerű hangzása van, és könnyen megragad az ember fejében.

Ezt a szép képet találtam a gesztenyeárus kifejezésre a Google internetes képkeresőben, csak illusztráció, és innen vételeztem kölcsön:

Egyszer, talán nyolc- vagy kilencéves lehettem, nővérem az akkor nemrég megnyitott Duna Plaza aluljárójában vett tíz darab gesztenyét, kemény száz forintért. Bizalmatlan voltam, de mire a metró a Forgách utcához ért, a gesztenyének hűlt helye maradt. Akkor tudtam, hogy imádom ezt az ételt.

Aztán szintén nővéremmel, amikor 24 voltam, Olaszországban a gesztenyefesztiválon vettünk két euróért (ez 2012 októberében volt) egy adag gesztenyét. Annyi volt benne, hogy öten ettünk belőle fejenként kb. 12 darabot, és a zacskó még félig tele volt.

Múltkor a Deákon láttam, hogy megjelent a cilinderes gesztenyés (tudjátok, ez ilyen menőnek eladott brand, cilindert meg köpönyeget húznak az árusra és egy cuki ernyő alatt süti a témát), 600 jó magyar Matolcsit kért tíz darabért; úgy voltam vele, hogy oké, lehúzás, de az ember mégis ott ázik-fázik, és végülis külföldön sem drágább. (Tekintsünk el attól, hogy a minőségi olasz gesztenye kilója 1500 forint, még akkor is, ha nagyon minőségi.)

Ingriddel sétáltunk a Vörösmarty téren a karácsonyi vásárban, s mit látnak szemeink: ezer forint tíz darab sült gesztenye. Mondta is a pajeszom, ne félj ifjú hölgy, a Deákon a négyszáz forint spórolásból még egy korty forralt bor is belefér majd!

Be is álltunk a sorba a metrómegálló melletti Cilinder Jánoshoz, köszöntem illedelmesen, és a mellette álló szupervájzor (:D) hölgy biccentett. Az ártábla varázslatos módon eltűnt valószínűleg Jánosunk kalapjában, de gondoltam bátor leszek. Ez volt a párbeszéd:

– Tíz darabot kérnék szépen.
– Tíz darabot?
– Igen, annyit.
– Hát, az egy zacskó…
– Akkor legyen egy zacskó.
– Egy ezres lesz!

Fájt, de kifizettem. Távozáskor még köszönés sem történt ez üzletvezető hölgy résziről. Az ilyen mindig különösen fáj, de tudjátok mi fájt igazán? Nem az, hogy hülye burzsuj módjára megveszem kilóáron a tíz darab gesztenyét, még az sem, hogy egy senkiházi az eladó, akinek nem kellene vendéglátásban dolgoznia. Még az ártábla hiánya sem. Az zavart, hogy két gesztenye rohadt volt, kettő nem volt rendesen megsütve a zacskóban meg összesen kilenc darab volt. Kilenc! Nem tíz, nem tizenegy. 9. Tíz mínusz egy. És a nő voltaképpen nem száz forintot spórolt, hanem öt forintot, én cserébe megírom ezt a blogposztot és a létező összes embernek elmesélem, hogy ha van eszed, nem mész oda gesztenyét venni, mert levesznek mint a Lenin-képet.

Igen, akár véletlen is lehetett, szerintem viszont nem volt az. Szerintem az egész egy undorító mutyi, hogy kiállítják a cilinderes szerencsétleneket, néha megjelenik a szupervájzor asszony felélénkíteni a biznsizt, és még annyit sem tudnak, hogy egy nyomorult gesztenyét hogy kell megsütni, hogy könnyen le lehessen venni a héját és hogy elszámoljanak tízig. Tanulság: legközelebb az orrom előtt rakja bele egyesével a tíz darabot.

Szánalmas, az volt az első gondolatom, hogy kapják be, legközelebb megsütöm otthon, és lesétálok vele az Andrássy-ra, aztán az első olcsójánosozónak felnyomom a cilindert, és a nénike száján húzom át a füstölgő kéményen.

És amúgy az ezer forint is rettenetesen pofátlan, ha 500-600 forint lenne, még akkor is túlárazott terméknek számítana, de nekem teljesen máshogy koppan az a szám lélektanilag, mint az ezres. Egy ezresért eszem valahol a streetfood kavalkádban egy jó tésztát vagy burgert, akkor miért kell tíz, vagyis KILENC gesztenyéért ennyit elkérni? Kinek áll érdekében ezt hagyni? Miért nem csap rá valaki az asztalra?

Szégyelljétek magatokat, semmirekellő cilinderes banda.

(Ha az olvasók között van olyan cilinderes gesztenyesütő vagy szupervájzot hölgy, aki mélyen megveti a leírt jelenséget, és finom gesztenyét süt, küldjön elérhetőséget, jövök és megfogom venni, és még elnézést is kérek, hogy általánosítottam.)

Nagyon sok filmet néztem meg mostanában, és nem igazán tartottam az iramot blogbejegyzések szintjén, de tervezem bepótolni a lemaradást, legalább azokkal a filmekkel, amikről meg is szeretnék osztani néhány gondolatot.

Jót is tett, hogy eltelt majdnem egy év a film megtekintése és a bejegyzés megírása között. Különösen nehéz egy az amerikai rabszolgatartásról szóló történetről úgy beszélni, hogy mi itt Magyarországon nem találkoztunk a jelenséggel: nem voltak gazdag urak rabszolgákkal, nem volt a barátunk rabszolga, nem adtak-vettek embereket holmi déli piacon. Legfeljebb persze a török időkben, de azért ne felejtsük el, az Államokban fél évszázada még bőrszín szerint voltak szétválasztva az emberek a buszon vagy a mosdóban, így azért a téma még nincs egészen kihűlve, a nézők között simán van olyan, akinek az apja vagy akár sajat maga is élt abban a világban. Pontosan ezért nehéz ennyi kilométer távolságból és a mi kultúránkkal nyilatkozni.

A történet a polgárháború előtti Amerikában játszódik, a főszereplő egy fekete bőrű férfi, aki mint szabad ember, hegedűművészként éli az életét New Yorkban. Egyik alkalommal tőrbe csalják, és eladják rabszolgának, természetesen egy olyan házba, ahol a rabszolgákkal a lehető legrosszabbul bánnak. Az ő szenvedése, élni akarása és küzdelme kerül bemutatásra, ahogyan 12 év alatt sosem adja fel, és céltudatosan, a benne tomboló haragot elnyomva küzd a szabadságáért.

Nagyon sok dolgot ki tudnék emelni: hogy mennyire érződik, hogy ez egy brit rendező munkája; hogy milyen jól játszik Chiwetel Ejiofor; hogy Hans Zimmer megint mennyire jól eltalálta a zenét vagy hogy mennyire felesleges és már-már kizökkentő Brad Pitt megjelenése. Mégis, a legfontosabb az az érték, amit ez az alkotás képvisel, az a cél, amiért manapság olyan kevesen forgatnak filmet: hogy tényleg átadjon valamit a nézőnek, ami megváltoztatja, ami elgondolkodtatja, ami elborzasztja. Mindezt egy rendkívül, sokszor már hátborzongatóan valós, de mégsem túlzó előadással.

A 12 év rabszolgaság egy fontos darab a filmművészet világában, egyáltalán nem könnyen fogyasztható, mégis olyan mű, amit előbb-utóbb mindenkinek meg kellene néznie, és ami után szerintem mindenki úgy távozik, hogy kapott valamit.

John Green azonos című, 2012-ben megjelent regénye nagyon gyorsan lett nagyon népszerű, főként a fiatalabbak körében, így egyértelműen azonnal meg is kellett filmesíteni. Azért tegyük hozzá: nem baj, ha nem csak egy vámpíros, egy varázslós vagy egy utópisztikus világban túlélőlányos könyv majd film fut be, hanem mondjuk egy olyan is, aminek az üzenete ugyanúgy a szeretet, a szerelem és az emberi kapcsolatok fontossága, de egy olyan történetbe burkolva, aminek voltaképpen bárki lehetne a főszereplője. Mert amíg vámpírokat senki, addig a halálos betegségük ellenére új barátokat, netán szerelmüket megismerő embereket láttunk már néhányan.

A történet főhőse Hazel Grace Lancester, akinek negyedik stádiumú rákos megbetegedése van, így voltaképpen borítékolható, hogy nem sok ideje van hátra. Egy máskülönben nagyon csinos lányról van szó, akinek a sok kemoterápia miatt kicsit rövidebb a haja, és kedvesen húzza maga után az oxigénpalackot, amibe csatlakozik az orrában elhelyezett cső. Hazel fiatal kora ellenére meglehetősen éretten kezeli az egész helyzetet, tisztában van vele, hogy mi vár rá és hogy az egész szituáció mivel jár. Ahogy fogalmaz: egy kézigránát, aminek már eltávolították a biztosító szegét, és bármikor robbanhat.

Hazel világát viszont kicsit megrengeti, amikor szülei unszolására elkezd járni egy délutáni csoportba, ahol hasonló sorsú fiatalokkal kellene barátkozzon. Habár alapvetően semmi kedve az egészhez, csak azért megy el, hogy a szülei örüljenek, a második alkalommal mégis megismerkedik egy sráccal, akivel a körülmények és akarata ellenére aztán mégis fülig egymásba szeretnek.

Tetszett, hogy a klisé kedvéért a főszereplők amúgy tipikus szépségek, tipikus jómódú családból jönnek és a tipikus jómódú kertvárosban laknak, szép házikókban, menő autókkal furikázva, de az életük mégsem úgy alakult, ahogyan egy tipikus romantikus filmben alakulhatott volna. Annak ellenére, hogy az egész film szinte sebészi pontossággal járja körül ezeket a kérdéseket a két főszereplő érzésein keresztül, az egyetlen zavaró dolog talán mégis az volt, hogy szinte csak a főszereplőkre koncentráltak, a többiek jelenléte néha már-már vicces volt, egyáltalán nem éreztem például a szülőkön, hogy azzal a tudattal kelnek-fekszenek, hogy a gyerekük bármelyik nap meghalhat. És nem arra gondolok, hogy pozitívan állnak hozzá, hanem ahogy Hazel is mondja az egyik jelenetben: nevetségesen.

Ezt leszámítva tetszett, itt-ott talán túlságosan is ámulatba ejtő, biztos van, aki azt mondja rá, hogy nyálas, de voltaképpen minden tizenéves élete ilyen, ha külső szemlélőként nézzük. Az üzenet itt pedig mégiscsak az, hogy még akkor is lehet ugyanolyan és egyben nagyon más, ha a tizenéves az ember életének utolsó szakaszát is jelenti.

A cím egy Shakespeare-idézetből jön, elég jól illik az egész történethez:

Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Töprengő, esetleg elgondolkodtató, de egyáltalán nem nagyszabású, banális és semmiképpen sem demagóg gondolatoknak szánom a következő néhány sort, még ha úgy is tűnik majd. Azt sem állítom, hogy én jobban csinálok bármit a leírtaknál, pusztán csak egy érdekes megfigyelést szeretnék boncolgatni.

Essünk túl a három kötelező válaszon. Szinte biztos vagyok, hogy az utca embere egy arca elé dugott mikrofon láttán szinte csak e közül a három lehetőség közül fog választani.

Vallásos vagyok, fontos nekem a karácsony

A karácsony a keresztény vallás egyik legfontosabb ünnepe, Jézus Krisztus születésére emlékeznek. Ez az időszak fontos sok másik vallásban is, mégis a karácsonyi szokások és az ünneplés a keresztény elemek szerint zajlik, még ott is, ahol különösebben nem vallásosak az emberek.

Nem szeretem a karácsonyt

December közepétől kérdezgettem az embereket: ki, hol, hogyan tölti az ünnepeket, és meglepően soknak tűnik az a szám, ahányan azt mondják, hogy rühellik az egész felhajtást, és maximum azért szeretik, mert jár vele néhány nap szabadság, de amúgy is, ilyenkor nem lehet normálisan kenyeret venni mert mindenki meghülyül 23-án délután a TESCO-ban.

A szeretteimmel töltöm a karácsonyt, ez a legfontosabb

Ez pedig az a válasz, amit talán a legtöbben mondanak. És biztos, hogy van benne: mindenki haza utazik, faljuk a bejglit, filmet nézünk, ajándékozunk, együtt vagyunk.

Ettől függetlenül, most teljesen őszintén, itt ahogy ülsz a képernyő előtt magányosan, senki sem fogja látni, ha magadban azt mondod, szó szerint ez, miközben olvasod a következő néhány sort. Magadban tedd fel a kezed, ha magadra ismersz.

Ma még dolgozol, és este egy több órás utazás áll előtted? Emiatt az utolsó pillanatig rohangáltál ajándékért? Vagy ha nem is az utolsó pillanatig, de már a hócipőd tele van a kis piros traktorral, a nyaklánccal, a mobiltelefonnal és a 20% kedvezményes kuponnal? Az ajándékok csomagolása közben legalább egyszer földhöz csaptad a véletlenül elszakadt, majd összegyűrt csomagolópapírt? Bárkit meg tudnál fojtani a zöld szalaggal és a mindig saját magához ragadó celluxszal? Úgy érzed, egy rakatnyi pénzt elvertél, és kiszívott az egész ünnepi hercehurca, pedig még el sem kezdődött? Robotolsz a konyhában egész nap és már a pokolba kívánod?

Ha igen, akkor a válasz egyértelmű: egyszerűen belekerültél a karácsonyi körforgásba. A probléma nem is ez, inkább csak tünete az igazi gondnak, ami szerintem ott csúcsosodik, amikor ezek a zavaró dolgok vannak túlnyomórészben. Amikor a kis piros traktorra nem mosolyogva, boldog pillanatokat okozó játékként gonodolsz, hanem idegeskedve, hogy fogsz-e még olyat kapni. Amikor inkább csak elversz pár ezrest valami hülyeségre, ami úgyis jó lesz neki, és berakod egy 380 forintos Kínából jövő műanyag zacskóba. Amikor a konyhában robotolásra (mindamellett, hogy tényleg nagyon fárasztó) nem úgy gondolsz, hogy valami finomat csinálhatsz, amit a többiek imádni fognak, hanem úgy, hogy kötelező ezt csinálnod.

Lehet mondani, hogy közhely, oké, mondjuk akkor ezt, meg azt is, hogy én biztosan nem így csinálom, de az én abszolút személyes, kérdezés és beszélgetés alapú tapasztalatom azt mutatja, hogy ez a jelenség egyáltalán nem ritka, sőt. Nem kötelező fát állítani, nem kötelező karácsonyozni, és egyáltalán nem kell valamit azért csinálni, mert a többiek elvárják. Ha szereted, csináld és élvezd, ha nem szereted, azzal sincs baj, ne erőltess magadra egy olyan ünnepet, amivel nem tudsz azonosulni.

Klisé vagy nem klisé, ha annyira vallásos nem vagy, de azért szereted a karácsonyt, miről kellene szóljon ez a néhány nap, ha nem arról, hogy együtt a család, együtt a barátok, hogy esztek, hogy ajándékoztok és hogy jókat beszélgettek? Biztosan nem az idegeskedés.

Ma kétszer is leesett az egyik kedvenc karácsonyi díszem, amiről »afféle hagyományként« már évek óta csinálok egy fényképet, ami aztán A Karácsonyi Fénykép lesz. Szerencsére túlélte, így ha a damil is erősen tartja a köpcös fánkat, és a három macska folyamatos bűntevékenységét is sikerül visszaszorítanunk az ünnepek alatt, akkor talán jövőre is lesz kékgömbös kép.

Egyetek sok bejglit, zserbót, töltött káposztát, levest, sült kacsát; koccintsatok a tojáslikőrrel; vakargassátok meg a háziállatok fülét, miközben megkapják a jutalomfalatot; öleljétek át a mellettetek állót és érezzétek magatokat vidáman az ünnepek alatt!

Mindenkinek békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

A sokadik ilyen témájú bejegyzés ez, mindig az alábbi mondat valamilyen formában való leírásával kezdem: nem vagyok a téma megszállottja, de az utóbbi időben igyekeztem és igyekszem kicsit odafigyelni az étkezésre. Az egész dolog nem sznobizmus, aminek a lényege kimerül abban, hogy különb dolgokat együnk, mint a tömeg, a hangsúly inkább a valódi ételeken van: honnan jött, mit csináltak vele, mit csinálok vele én, amíg eljut oda, hogy fogás lesz a tányéron.

Ha az ember áskálódik a témában, akkor viszont óhatatlanul tucatnyi más dolog is elkezdi majd érdekelni. Sajnos a történet ezen pontján páran rögtön bele is magyaráznak a témába a natúrlendes trollkodással, miszerint akkor ennyi erővel élhetnénk jurtában is. Pedig nem erről van szó, csupán egyszerűen azt gondolom, hogy ahol lehet, ott a természetes(ebb) lehetőségeket kell kiaknázni, abból az eszköztárból érdemes válogatni.

Bazsek kollégám és a családja e gondolkodásmódban több lépés előnyben vannak: a házuk hátsó kertjében rengeteg zöldséget és gyümölcsöt gondoznak, pedig ahogyan ő, úgy a szülei is dolgozó emberek, nem ez a hivatásuk, csak afféle hobbiként űzik, aminek persze nagy a (főként emberi) erőforrás igénye, de annál sokkal több pozitív hozadéka is van, rájuk és a környezetükre nézve egyaránt.

Tőle kaptam ajándékba a jó kollegiális viszony és a hasonló érdeklődés nyomán néhány kecsketej-alapú szappant. Ezeket ők készítik házilag: természetes illóolajokból, gyümölcsökből, zöldségekből, magvakból és természetesen valódi kecsketejből. Két karakter a különbség a kecsketejes és a kecsketej szavak között, ám ez a két karakter valójában kontinensnyi távolságokat teremthet két termék között. És például a rizstejet is tartalmazó szappan nem bolti, hanem házilag főzött rizstej hozzáadásával készül.

Ezek nyílt forráskódú szappanok, ami azt jelenti, hogy az összetevők és az elkészítés módja egyaránt megtalálhatók a témával foglalkozó oldalukon, érdemes már csak azért is megnézni, hogy mennyi természetes alapanyag lehet egy kozmetikumban. De az oldalon vannak még sütemények és egyéb finomságok receptjei is.

Jómagam a narancs-mák, a kakaó-narancs, a himalája só és a szén szappanokat próbáltam. Utóbbi a kedvencem, nagyon vicces persze ahogy fekete lé folyik a csempén zuhanyozás közben, de a szén állaga miatt nagyon kellemes érzés és rendkívül jó bőrradírként funkcionál, az illata pedig kicsit férfiasabb, mentolosabb. Általában véve elégedett vagyok a bőrömmel, sosem voltak komolyabb bőrproblémáim, de például a pofám hajlamos zsíros lenni, illetve az orromon előfordulnak a kis fekete pöttyök, amire sokféle szert próbáltam már, de a bőrradírozó arclemosónál csak ez a szappan bizonyult hatásosabbnak. A másik dolog, amit észrevettem, hogy a tusfürdőnél (a férfi Baba tusfürdőt használtam ezelőtt mindig) kicsit tovább tart az illata.

Sokféle házi, vagy népszerűbb kifejezéssel élve kézműves szappan létezik, nem próbáltam sokfélét, de ezek nagyon bejöttek, így mindenkit biztatok, akinek nincsen baja a szappannal, hogy próbálja ki valamelyiket, legfeljebb csak az érdekesség kedvéért is, érdemes.

Apróbetűs rész: habár úgy tűnhet, hogy ez egy szponzorált bejegyzés, nincs ilyesmiről szó. Volt már rá példa, hogy azért írtam valamiről, mert megkértek, de általában igyekszem csak akkor bevállalni ilyesmit, ha tényleg tudok azonosulni azzal, amit az a dolog képvisel. Jelenesetben inkább arról lenne szó, hogy egy nekem szimpatikus témát szeretnék több helyre is eljuttatni, több emberrel megosztani.

Két dolog: karácsonykor még sosem voltunk színházban, de kellemesen csalódtam. Sosem voltam még az Operettszínházban, de csalódtam: a ruhatár körül nagyon kicsi a hely, összezsúfolódnak az emberek és mindenki lökdösődik, a büfében pedig még kávét sem lehetett inni. (Nem, nem a kávé miatt járok színházba, és ezek tényleg egyáltalán nem befolyásolták a darab megítélését, ha ezt leírnád, ne is fáradj.)

Az Isten pénze Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye nyomán készült, az egyik legnépszerűbb magyar musical. A történet főszereplője egy goromba, dúsgazdag angol úr, Ebeneezer Scrooge, aki uzsorásként dolgozik a saját vállalkozásában. Hatalmas vagyonát néhány éve elhunyt üzlettársától örökölte, életének legfontosabb szereplője pedig olyannyira csak a pénz, hogy még karácsony napján is csak a munkával foglalkozik, és nem is érti, az írnoka miért akar este olyan sietősen távozni. Ez a látszólag megfásult és kapzsi ember azonban kap egy esélyt a változtatásra, amikor volt üzlettársa afféle szellem formájában megjelenik a hálószobájában. A darab pedig innentől arról szól, hogyan tér Scrooge a helyes útra, hogyan kezd segíteni másoknak és ebből milyen tanulságokat lehet levonni.

A történetnek több fontos üzenete is van, a legfontosabb talán az, hogy nem mindenki születik gonoszként. Senki sem kapzsi gyerekkorában, mindenkivel történik valami, ami sok más rossz döntéssel együtt teszi azzá, aki éppen most. Aztán az sem elhanyagolható, hogy bárki megváltozhat, bárki gondolkodhat másként ugyanarról és akár egy gonosz emberből is lehet jó. És végül, de nem utolsósorban: az élők holtakkal való különös kapcsolata.

Egy helyenként elgondolkodtató, helyenként szomorkás, alapvetően azonban inkább mókás, teljesen klasszikus musicalt láttunk, két felvonásban, élő zenével, nagyon jó látványtechnikával és a minimalistánál csak picivel több díszlettel.