Ha a »2013-as évről« azt írtam, hogy életem egyik legmozgalmasabb éve volt, akkor 2014-ben megugrottam a tavalyi mutatókat, szerencsére jó értelemben. Összességében úgy gondolom, hogy pozitív évet zárok, sikerült a tavaly év elején betervezett dolgokkal jól haladnom és magánéletileg, szakmailag és emberileg is sok dolgot történt, ami jó, hogy megtörtént.

Zene

Zeneileg idén a sok másik kedvenc mellett két albumot hallgattam rongyossá. Az egyik egy régi kedvenc zenekarom, az Arctic Monkeys AM című albuma (ami ugyan »fesztiválon« kicsit csalódás volt, a vinyl azért ott figyel a polcon, megalapozva a jövő évi új hobbit, nevezetesen a lemezek gyűjtögetését), a másik pedig a nekem év elején még újdonságnak számító AWOLNATION zenekar munkássága volt.

Ott voltunk nagyon sok »fesztiválon« is, amelyik szokásunkat igyekszünk fenntartani.

Film

Nem kezdek mélyelemzésekbe, 2014 sokkal-sokkal jobb év volt moziügyileg az előzőnél, ezek voltak a kedvenceim:

• »VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan«
• »Csillagok között«
• »A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt«
• »A Grand Budapest Hotel«
• »A nő«

Színház

Szörnyű ez, de habár sokszor voltunk idén színházban, pár bejegyzéssel még el vagyok maradva. Kedvence darabom idén a Vígszínházban A Mester és Margarita volt, minden másodpercét élveztem.

Utazás

Idén voltunk Bécsben, Londonban, Csehország különböző pontjain és életem egyik legmenőbb utazásán, az egyhetes »lakóautós Erdély-túrán«. Amit sajnálok kicsit, hogy idén kimaradt Olaszország, főként azért, mert ahová mindig megyünk, oda most nem igazán lehet eljutni repülővel, a 16 órás buszút pedig elég volt hatszor-hétszer, többet nem igazán vágyom rá (ráadásul drágább a jegy, mint egy fapados járatra).

Magánélet

Sok dolog történt, Kázmér megünnepelte a hetedik születésnapját; elkezdtem szakállat növeszteni; kicsit komolyabban foglalkozom a basszusgitárral, olyannyira, hogy jövőre tanárhoz is tervezek járni; sok emberrel megismerkedtem, akiknek nagyon örülök, még több ember társaságát sikerült megtartani, aminek szintén és vannak olyan emberek is, akikkel sokáig nem beszéltem, de újra jóban vagyunk; talán ennek örülök a legjobban.

Munka

Idén ünnepeltem a harmadik születésnapomat az Arkonnál, ahol változatlanul nagyon szeretek dolgozni. Kellő szakmai kihívást, nagyon jó csapatot, emberileg és szakmailag is kiváló kollégákat és egy nagyon menő terméket kapok mindennap, amikor megérkezem a Mészáros utcába.

Fotózás

Idén úgy döntöttem, ismét 365-ös projektet csinálok, megérte, nagyon élveztem és sikerült jópár nekem nagyon tetsző fotót csinálni, amit valószínűleg nem csináltam volna meg, ha nem viszem magammal a gépet minden áldott nap. A kétévente 365-özés egyébként bejön annyira, hogy lehet rendszert csinálok belőle.

Az idei azért is nagyon jó év volt, mert a VOLT-on én nyertem az Index fotóversenyét így ezzel, valamint az M4-es metró elindulásakor készült képeimmel kétszer is szerepeltek a fotóim az Indexen, sőt, az egyik képemet még »Péterfy Boriék is megosztották«, aminek szintén nagyon örültem.

Bónusz: CELEBEK!

Voltunk Játék határok nélkül forgatáson, és imádott minket a kamera:

A jövő évi tervek már készen vannak, remélem, hasonlóan eseménydús év lesz!

A tegnapi házibuli miatt kicsit megkésett a szokásos bejegyzés, de ettől függetlenül mindenkinek lencsefőzelékben, locsolókban, pénzben, boldogságban, egészségben és szeretetben gazdag 2015-ös esztendőt kívánok! :)

Tavaly »ígértem«, hogy idén több bejegyzés lesz, szerintem nagyjából ugyanannyi volt, úgyhogy most nem ígérek semmit, de annyit azért elmondok, hogy idén lesz tízéves a blog, ami azért elég szép szám, így legalább egy valamilyen meglepetéssel készülni szeretnék.

Itt pedig a szokásos kép, lassan kifogyok az értelmes színekből és betűtípusokból:

Még Mikulás-napi ajándékként kaptunk egy jegyet a Crime Lab nyomozós játékhoz. A dolog sokban hasonlít a népszerű »szabadulós játékokra«, annyi a különbség, hogy itt nem vagytok bezárva, nem sötét folyosókon kell átbotorkálni, egyszerűen egy bűntényt kell megoldani, közösen, a tévéből ismert helyszínelők módszereivel.

A játék maga jó móka volt, de nem mennék el szó nélkül pár aprócska zavaró dolog mellett. Például az animátor még új volt a cégnél (erre fel is hívta a figyelmünket), így nem mindenben tudott teljesen segíteni; az előző csoportnak valószínűleg sikerült lenyúlnia az egyik eszközt, ami miatt kicsit tököltünk, hogy akkor most mi történjen; az egyik folyadékból nem volt elegendő, és nem elég nehezen találtuk meg az utántöltőt (az óra pedig kattogott). Ami viszont legjobban zavart, hogy rengeteg gyakorlati, de tudományos alapú feladat volt, és most nem is feltétlen az ujjlenyomat elemzésére, hanem mondjuk a DNS-vizsgálatra, vagy a spektrométer használatára gondolok; ezeket jó lett volna kicsit mélyebben megismerni, meghallgatni hogyan működnek, nem pedig csak egy listán végighaladva robotként dolgozni. A feladványt végül sikerült megoldanunk, bár az első tipp hibás volt.

Összességében tetszett, jól éreztük magunkat, ráadásul ajándékba kaptuk, így aztán rossz szavunk sem lehet, de ha a teljes árat kellene ilyesmire költeni, talán inkább valamelyik szabadulós játékot javasolnám.

Oké, egyrészt a kategória inkább golyó, másrészt életem egyik legbénább sztoriját fogom elmesélni, de az utókornak maradjon csak itt.

Valamelyik este be akartam dugni a fülest az iPad minibe, de félúton elakadt. Kamilláztam az aljzatba, de látszólag semmi nem volt ott. Amikor belevilágítottam egy LED-es lámpával, észrevettem, hogy egy kis szilika gél golyócska szorult bele. Tudjátok, ezek azok a levegőben található nedvességet elnyelő labdácskák, amiket nem szabad megenni és az újonnan vásárolt cipőben, táskában vagy hasonló dolgokban találhatók meg, ilyen kis csomagolásban:

A történet roppant egyszerű: a fotós táskámba volt valahová belegyógyítva egy ilyen, és egyszer kiszakadt. Hetekig potyogtak azok a kis szerencsétlenek a zsebekből, ahogy kikaptam a fényképezőt, mire nagy nehezen az összeset kitakarítottam, de egy golyónak sikerült bemásznia az iPad tokjába, onnan pedig a fülesnek fenntartott résbe.

Hamar indult a guglizás, és ha hiszitek, ha nem: annyira nehéz újat mutatni a világnak, hogy bizony más is járt már így, igaz ő a MacBookjával, de a lényeg ugyanaz.

Ha te is így járnál, három megoldás közül választhatsz.

Tű, szög, akármi hegyes

Ha mákod van, ki tudod piszkálni, vagy finoman szét tudod törni a golyót, és egyszerűen kirázod. Nem ajánlom, roppant kényes, és ezek a kis nyomorultak pont annyira be tudnak feszülni, hogy ne lehessen szétrombolni őket, ráadásul rendkívül csúszós a felületük, így a tű könnyen letéved róla.

Porszívó

A jó öreg vákuum. Fogsz egy fóliát (folpack-félét), ráhúzod a csőre, a közepén csinálsz a füles dugójával egy lukat és megpróbálod kiszippantani. Lehet, hogy hatásos, de a befeszülés miatt szintén eredménytelen.

Hajszárító

A legjobb megoldás. A hajszárítóval finoman befújsz az aljzatba. A golyó ettől kicsit öszemegy, kilazul a helyéről, és mire észrevennéd, már vígan rohangál a fürdőszoba kövén, az iPad pedig tökéletesen szól, mintha mi sem történt volna vele.

Szóval, kedves ide tévedő olvasó, egyrészt a szilika gélt azonnal dobd ki a táskából, másrészt ha beleszorulna valamibe, kapd elő a hajszárítót!

Végezetül pedig a tettes golyó:

Van egy eszköz, ami alapvetően is nagyon zavar, de amiről most írni szeretnék, az kifejezetten annak egy bizonyos témában való felhasználása. Az eszköz nem más, mint amikor egy rossz jelenség ellen való tiltakozásként magát a rossz jelenséget használják fel. Ez így még lehet, hogy kissé absztrakt, de kifejtem.

Nagyon szeretem olvasni a Variety-t, kifejezetten a filmvilággal kapcsolatos híreiket. Tőlük értesültem tegnap az Oscar-jelöltekről, és volt egy mondat, ami nagyon feltekerte a vérnyomásomat:

Oscars nominate all white actors, ignore female filmmakers too

Oscar voters had a chance to make history by nominating the first African-American woman in the Best Director category with “Selma” helmer Ava DuVernay, but instead they opted to reward a contingent that was all-male and heavily white.

Az idézett sorok ebben a cikkben szerepelnek, a jelentésük röviden összefoglalva annyi, hogy az Akadémiának meg volt a lehetősége, hogy történelmet csináljon egy afro-amerikai nő jelölésével, ehelyett szokás szerint főként csak fehér férfiak munkáit jelölték.

A cikk persze tocsog ettől a gondolattól, és ez a nagy bajom: a megkülönböztetés ellen nem lehet megkülönböztetéssel küzdeni. Az Akadémia ne azért jelöljön valakit a filmvilág egyik rangosnak tartott díjára, mert afro-amerikai női rendezőként készített filmet, hanem azért, mert sikerült valami kiemelkedőt alkotnia. (A vicc, hogy tavaly egyébként pont egy »ilyen témájú film« vitt haza szobrot.) Ilyen tekintetben sokkal inkább értek egyet a Boyhood (Sráckor) című film vagy mondjuk a számomra tavalyi év nagy kedvencének, a »A Grand Budapest Hotelnek« a jelölésével.

És ami külön zavar, hogy nem lehet erről értelmesen véleményt formálni, mert akkor én leszek a lesovinisztázva, lerasszistázva, elnyomó, keretek között gondolkodó embernek titulálva. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy ha egyenlőséget szeretnénk elérni, az ehhez vezető útnak nem lehet állomása a különleges bánásmód, mert akkor minden pontosan ugyanúgy történik majd, csak másik aspektusból.

A Sráckor egy kiemelkedően jó film volt, és leginkább azért tetszett, mert nem a különleges technológiai megvalósításával hódított, azt voltaképpen észre sem vettem volna, ha előtte nem olvasok utána. A filmet ugyanis 2002-től 2013-ig forgatták, évente két-három alkalommal. A forgatókönyv nem volt a legelején megírva, mindig a forgatás előtt nézték újra az előző anyagokat, és a készítők valamint a szereplők saját élményei adták az alapot, a történetnek csak az eleje és a vége volt fix pont. A főszereplő ugyanaz a srác, a történet az ő életét meséli el 5 éves korától 18 éves koráig.

A technológiai újdonságot leszámítva főként a történet felépítése tetszett: tényleg éreztem rajta, hogy nem a szokásos keretek között gondolkodtak, nincs eleje-közepe-vége, nincs különösebben bonyodalom, nincsen egy pont, amikor minden esemény összefut. Egyszerűen csak megy előre és közben tényleg olyan érzésed van, mintha néha benéznél egy házba, ahol valakinek a fején egész nap kamera van. (Persze ez is szorosan kapcsolódik a megvalósításához, de ezalatt főként arra gondolok, hogy nem az tetszett, hogy de jó, 12 évig forgott, ugyanolyan a képe, öregednek a színészek stb.)

Elképesztően nehéz lehet úgy elkészíteni valamit, hogy igazából csak egy évtizeddel később tudod megmutatni a nagyközönségnek. Hatalmas volt Csillagok háborúja-poén is, pontosan emiatt.

Nagyon érdekes filmélmény, mindenkinek bátran ajánlom.

Az a helyzet, hogy világéletemben a farzsebemben hordtam a pénztárcámat. Ez részint a rutin miatt is volt: minden zsebnek meg volt a maga szerepe, így sosem hagytam otthon vagy máshol sem a telefonom, sem az okmányaimat, sem pedig a pénztárcám vagy a kulcscsomóm.

Mostanában viszont rászoktam arra, hogy mivel egyrészt gyakran van nálam táska (pedig még mindig nem gondolom magam táskás embernek), másrészt amúgy is kabátban közlekedős időszak van, ezért a pénztárca a kabát belső zsebében lakik.

Persze, ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, szükség volt még arra is, hogy a kis leveles okmánytartóba költözött a PayPass-bankkártya is, amit legtöbbször használok, így gyakorlatilag tizede annyit veszem elő a pénztárcát.

Na de, tényleg, ez miért is jó? Kérdezhetné a nyájas bejegyzés-olvasó, de nem voltam rest készülni a válaszokkal:

• kíméli a kártyákat: majdnem az összes bankkártyám idő előtt ment tönkre, főként azért, mert nem tesz neki jót, ha sokat ülnek rajta;
• kíméli a popót: nem mintha félnék tőle, de olvastam már a piriformis szindrómáról, köszönöm, nem kérek belőle;
• kíméli a tárcát: kétévente szoktam cserélni, általában valamilyen Levi's-t veszek, bár mostanában kacsintgatok egy Bellroy-jal, de a lényeg, hogy valszeg sokkal tovább bírná, ha kevesebb ülőterhelésnek lenne kitéve;
• kíméli a gerincet: informatikus vagyok, elég sokat ülök így is, az ergonómia fontos és jobb a békesség;
• biztonságosabb: hozzáteszem, sosem raboltak még ki, de tényleg megnyugtató érzés nem hátul tartani;
• +1: rendkívül szexin lehet elővenni kabát belső zsebéből.

Nagyjából ezek a dolgok. A zsebeim viszonya azóta úgy rendeződött, hogy elöl tartom a telefont, az okmányokat és a bicskát, a hátsó zsebek üresek, minden más pedig a táskában vagy a kabátban. És mivel már a harmadik nadrágom zsebe szakadt ki, a lakáskulcs is szépen elköltözött, de ezt talán olyan szintre fogom fejleszteni, hogy egyetlen kulcsot tartok majd magamnál, minden karika nélkül, az pedig egy erre alkalmas pénztárcában lakik majd. Pénztárcából pedig az egyre vékonyabb vonalban hiszek, minél kompaktabb, annál jobb.

A másik, amiről leszoktam, az a nyakba akasztós irodai belépő. Szépen kicsomagoltam a műanyagból és beköltöztettem az okmányok mellé. Kicsit vastagabb lett, de így már azt sem hagyom otthon és még kényelmesebb is.

Apró imprúvmentek rovatunkat olvashatták.

Ez a bejegyzés régóta érik és mivel csak idén már három olyan élményem volt, amit mások felelőtlen kutyatartása miatt tapasztaltam, ezért idejét láttam, hogy meg is írjam.

Első sztori: állok a buszmegállóban, látom, hogy a fodrász előtt ki van kötve egy kutya a szemerkélő esőben. Kis kabát volt rajta, név és telefonszám a nyakában. A póráz leesett a földre, a blöki meg nagyon bánatosan nézett a távolba. Vártam öt percet, benéztem a fodrászhoz, hogy ott van-e a gazdi, de nem volt, így felhívtam a telefonszámot. A csaj mondja, hogy éppen a bura alatt van, mindjárt jön. Tíz perccel később ki is jött, mondtam neki, hogy ez így nem szép dolog, amire annyit kaptam válaszul, hogy jaj, szeret ő itt kint ücsörögni, meg hogy amúgy nem szokta kikötni, de ez akut helyzet volt. Ja, akut hajvágás, képzelem.

Második sztori: egy héttel később megyek ugyanarra a buszon, nézem, hogy milyen ismerős az a kutya, aki ki van kötve az egyik Demszky-lábhoz. Na, szerintetek ugyanaz a kutya volt? (Segítek: igen.)

Harmadik sztori: megyek le nemrég az iroda alatti boltba szénhidrátért. Telefonáltam a bejárat előtt, esik az eső, fúj a szél. Jön egy nénike, fogja, kiköti a kutyát a fához, úgy, hogy az állat nagyjából két centit tud mozogni, a sárban áll, és esik rá az eső meg az erkélyről lecsöpögő víz. Közben a mellette parkoló autó elindul, amitől még meg is ijed.

Ha kutyád van, és leviszed, akkor sétálni vidd, ne a boltba, ne kocsmázni, ne fodrászhoz vagy akárhová máshová, ahová nem tudod bevinni és ki kell kötnöd. Nem hiszem el, hogy nem lehet megoldani, hogy két ember vigye le a jószágot vagy hogy az egyetlen ember visszamenjen a lakásáig, lerakja az ebet és utána vágassa le a nyomorult haját.

Nem tudom, kötelező-e a kutyában a chip, de ha nem, annak kellene lennie, és az összes ilyen gazdit kőkemény pénzekre kellene büntetni.

Megy most ez a flém az új Játék határok nélkül kapcsán, nevezetesen, hogy az oroszok szerint ők nyertek, mindenki más szerint meg mi. Aztán persze kis nyomozás után most az is kiderült, hogy az oroszok miatt változtatni kellett a szabályokon és mindenki ujjal mutogat.

Ezt anno is akartam mesélni, de amikor nézőként mentünk, elég komoly titoktartási szerződést kellett aláírnunk a premier előtt való mesedélutánokkal kapcsolatban, de így hogy már lementek a részek, nincs jelentősége.

Az első forgatáson kétszer kellett rászólni az orosz csapatra. A forgatás során először felveszik a csapatok bevonulását és a műsorvezetők beszédét, ilyenkor rotálva egymás után az adott ország műsorvezetői vannak a színpadon. Amikor az egyiptomi csapat műsorvezetőit vették fel, akkor még pár magyar is odaült az egyiptomi szurkolókhoz, mert viszonylag kevesen voltak, ám a bevonulás alatt a tömeges számban megjelenő orosz szurkolók elkezdtek hangosan rásszájázni és dobogni a lelátón, az ő műsorvezetőjük pedig biztatta őket. A rendező úgy szólt rájuk, hogy tessenek már viselkedni.

A másik sztori: elindult a játék, valami csőbe kellett beszaladni, a magyarok és az oroszok együtt játszottak, de az egyik orosz játékos fellökte a magyarok egyik versenyzőjét, a csapat úgy kezdett el integetni a kamerának, hogy vegyék újra és álljanak le.

Mindezt a forgatás első fél órájában, innentől igazából semmi sem lep meg az orosz csapattal kapcsolatosan.

A mai napon élesítettük az ingatlan.com legújabb szolgáltatását, az Árfigyelőt, ami közel azonnal küld e-mail-értesítést, ha egy kedvencnek jelölt hirdetésed árát megváltoztatták.

A projekt érdekessége számomra, hogy a levelek összeállításáért és kiküldéséért felelős kódokat Node.js-ben készítettük. Az egész mögött áll még egy kis RabbitMQ-s üzengetés, meg némi klasszikus adatbázis mókolás. A csapatban majdnem mindenki ismeri a Node-ot, de ilyenformán élesben most használtuk először. Nekem ennek (és egy másik szintén icomos projektnek) kapcsán egyelőre nagyon jók vele a tapasztalataim: elsőre kis gondolkodásmód-váltást igényel, de utána rendkívül gyorsan lehet benne haladni és mivel most nagyjából olyan szerepet tölt be, mint pár éve a PHP, rengeteg dokumentáció, segédlet, nyílt forráskódú eszköz érhető el hozzá.

Amit még használtunk és lehet, hogy neked is jól jöhet:

• log4js-node: naplózásra való, ráül a console.log metódusra, így nagyon kényelmes a használata. Tud írni fájlba, adatbázisba, kimenetre és nagyon könnyen konfigurálható.
• knex: SQL-lekérdezések építésében és azok kezelésében nyújt nagy segítséget: áttekinthetőbb tőle a forráskód, nagyon jól dokumentált és a bonyolultabb feltételekkel is megbirkózik. Sok hasonlóval találkoztam már mindenféle nyelvben, de eddig ez vezeti a listát.
• Nodemailer: amint a neve is mutatja: levelek kiküldésére jó. Szintén könnyen konfigurálható, nagyon jó az alap leírása és voltaképpen mindent tud, ami akár összetettebb levelezésre is kellhet.

Az új szolgáltatás valójában már tegnap elindult, de akkor elővigyázatosságból csak egy teszt címre küldte az összes levelet, de mivel láttuk, hogy egész nap és éjszaka zökkenőmentesen működött, nem tapasztaltunk semmilyen problémát, így ma délelőtt az összes felhasználónknak elérhetővé tettük.

Szóval ha van kedvenc hirdetésetek, figyeljétek a bejövő mappát, hátha olcsóbban tudtok rá lecsapni!

Egyrészt, keresünk a csapatunkba frontendfejlesztőt, ha a kedves olvasó érez motivációt magában, kattanjon, ha pediglen tud olyan embert, akkor ne szégyellje átdobni a linket!

A másik dolog viszont a címben szereplő szó helyesírása. Sajnos nem értek annyira a nyelvtanhoz, amennyire szeretnék, de a fejlesztési álláskiírások jelentős részében közreműködtem, és egy ilyen felületen viszont szeretek kényesen odafigyelni a helyesírásra. Nálunk az irodában Laci a helyesírás-guru, de ő pont beteg volt. Én a saját tudásom alapján a fenti alakot javasoltam, de többen jelezték, hogy már csak a megszokás miatt is a frontend fejlesztő lehet a helyes.

Az MTA vonatkozó oldala persze nagyon jó, de a frontend szóval nem boldogul. Persze ha a webfejlesztőből, az autószerelőből vagy mondjuk a csontkovácsból indulunk ki, akkor sejtjük, hogy jó úton járunk, de ahogy jelzi az oldal is, a külön vagy egybe témaköre a legnehezebb a magyar nyelvben. Viszont ki van rakva egy telefonszám és egy e-mail-cím, a nyelvi tanácsadó szolgálathoz, akik készséggel állnak rendelkezésünkre.

Írtam egy levelet, két nappal később jött a válasz:

Tisztelt Uram!

Kívülállóként nem világos, hogy a frontend melléknév-e vagy főnév, így magyar nyelven nincs kodifikálva, rögzítve. Ha melléknévként, jelzőként használják (milyen fejlesztő?), akkor a különírást, ha főnévként ('frontend dolgokkal kapcsolatos'), akkor az összetételként való egybeírást tudjuk ajánlani.

Üdvözlettel:
MTA Nyelvtudományi Intézet
nyelvi tanácsadó szolgálat

Még egy levélben leírtam, mit jelent a frontend a mi világunkban, és a válaszban érkezett a megerősítés, hogy az összetételt javasolják.

Két tanulság: az egyik, hogy menő, hogy vannak emberek és szervezetek, akik ezzel foglalkoznak, a másik pedig, hogy nyugdíjas koromban az MTA Nyelvtudományi Intézetének nyelvi tanácsadó szolgálatánál szeretnék dolgozni.

Minden évben igyekszem végignézni az Oscar legjobb film jelöléseket, de ez ezt leszámítva is listán volt. Valaki megkérdezte tőlem, hogy pontosan milyen film is a Birdman, és miközben rájöttem, hogy nem igazán tudom kategóriába sorolni, arra is rájöttem, hogy pontosan az ilyen, filmeket szeretem a legjobban. Meg aztán, a január-februári eresztés amúgy is mindig jobban be szokott jönni.

A történet középpontjában egy valaha hatalmas akciófilm-színész áll, aki a Birdman című produkcióban játszotta a fő szuperhőst. Gyakorlatilag mindenki felismeri, ha az utcán sétálgat, de a karrierje mintha megrekedt volna ezen a ponton, keresi a helyét, próbálja megvalósítani álmait, megtalálni saját magát és közben próbál jó kapcsolatot ápolni a családjával. A karrierjét kedvenc regényéből készült Broadway előadás adaptálásával igyekszik új pályára állítani.

Szinte az egész film a színházban játszódik, nagyon ritkán van vágás, majdnem végig olyan érzésem volt, mintha nem is megrendezett filmet néznék, csak történnének az események, a kamera meg néha rohanna valaki után.

A másik dolog, ami azonnal magával ragadott, az a rengeteg apróság, ami nem túl feltűnően minden jelenetben megjelenik. Hogy csak egyet mondjak: amikor az előadás szünetében a nézők kimennek dohányozni a színház elé, és tipikusan azokat a mondatokat lehet kimazsolázni a tömeg morajából, amiket bármelyik színház előtt hallhatsz a szünet alatt dohányzó emberekről. Vagy a burkolt poénok, megjegyzések, amiken néha csak mi röhögtünk a moziban.

Mindezek mellett meg persze rengeteg hangosan nevetős jelenet, pontosan elegendő mennyiségű társadalom- és filmkritika (a képregény-adaptációk szerintem minden jelenetben kaptak egy szúrást) és Michael Keaton közel tökéletesen játszik Edward Nortonnal. Külön pluszpont Zach Galifianakis-nek, az utóbbi időben nálam ez volt a legjobb alakítása.

Legelső gondolatom, amit muszáj leírnom: aki ezután a film után panaszkodni mer, hogy »fehér férfiak filmjeit« jelölték, az tényleg nem érti, hogyan működik az, amiért kampányolni akar, és inkább vonuljon el a sarokba újratervezni.

A fősulin az egyik tárgy sikeres teljesítéséhez szerintem nagyban hozzájárult, hogy Alan Turing, de főként nyilván az ő munkája, a Turing-gép is része volt a tananyagnak; nem tudom miért, de nagyon érdekelt a téma (egyébként ugyanígy a Neumann-elvek), és már anno is mérhetetlenül elszomorított, hogy Turing, aki egyrészt egy zseniális tudós volt, és aki nélkül voltaképpen – kicsit leegyszerűsítve – most ezeket a sorokat se írhatnám egy számítógépbe, a nemi beállítottsága miatt egy tucatnyi megpróbáltatást kellett kiáljon, amik végül ahhoz vezettek, hogy idejekorán véget vessen a saját életének.

A film nyilván emiatt is nagy hatással volt rám, de hozzájárult még az is, a brit dolgok iránti közepes erősségű rajongásom. Ha hasonlítanom kellene, leginkább »A király beszédét« említeném, és nem is azért, mert mindkettő filmben elhangzik az a szomorú de eredeti hangfelvétel, amiben Chamberlain bejelenti, hogy az Egyesült Királyság háborúban áll Németországgal, hanem inkább azért, mert a két film tökéletesen és ugyanolyan módon dolgozza fel a második világháború eseményeit, különböző szemszögből.

A néha nagyon egyértelmű de főként tökéletes arányban bemutatott jelenetekről nem is beszélve, amelyek kicsit megmutatják, milyen nehéz lehetett egy nőnek vagy egy homoszexuális férfinak, még akkor is, ha éppen kiemelkedően tehetségesek voltak és emberek ezreit mentették meg munkájukkal.

Benedict Cumberbatch nagyjából a második mondat után vetkőzi le »Sherlock« szerepét; aggódtam, hogy vajon milyen lesz, ha megint kap egy meg nem értett zseni karaktert, de nekem tetszett a játéka és nem éreztem azt, hogy most Sherlock Holmes-ot látom a vásznon. (Néha inkább Sheldon karaktere ugrott be.)

Egy-két jelenet néha talán kicsit csöpögősebb volt, de egyáltalán nem zavaró mértékben, illetve, amennyire én tájékozott vagyok a történelemkönyv vonatkozó oldalaival kapcsolatban, néha a sztorit is igazították, hogy kicsit jobban illeszkedjen a film tempójához.

Gondolom nem árulok zsákba macskát, ha leírom, hogy nagyon tetszett a film. Még vasárnap néztük, de elég sokat gondolkodtam rajta azóta is. 2013-ban, amikor Alan Turing poszthumusz kegyelmet kapott II. Erzsébet királynőtől, arra gondoltam, milyen kár, hogy ezzel a témával senki nem foglalkozik. a Kódjátszma emiatt is piros pontot érdemel: betekintést nyújt a második világháború egy teljesen más hadszínterébe, ahol nem fegyverekkel és tábornokokkal, hanem matematikusokkal és a világ első informatikusaival nyertek meg egy kilátástalannak tűnő csatát.

A Kódjátszma nem egy tökéletes film, de mégis annyi pozitív dolgot tudnék mondani róla, legfőképpen talán azt, hogy általa talán kicsit többen ismerik meg Turing nevét, többen fogják tudni, hogy a Bletchley Park is a második világháború egyik fő hadszíntere volt és talán páran emiatt kezdenek el matematikával, mesterséges intelligenciával, kódfejtéssel vagy informatikával foglalkozni.

Röviden: a Whiplash nagyon jó film. A népszerűségéhez biztosan hozzájárul, hogy szinte tankönyvi tökéletességű: ha valakinek azt mondod, hogy film, valami ilyesmire gondolsz a háttérben. A gyönyörűen fotózott jeleneteinek szinte bármelyik képkockája akár fényképként is megáll a lábán, a két főszereplő karakterének jellemfejlődése és a színészi alakításuk pedig szintén megkérdőjelezhetetlen.

Azt a fajta katarzist, amit nagyon sok kritikában írnak, én gyakorlatilag a zárójelenetig nem éreztem, ott viszont feltettem a kezemet a moziban, hogy megadom magam. Annyira hibátlanul futott a végén minden össze, hogy kár lenne nem megemlékezni. Az a jelenet önmagában is nagyszerű volt.

A szerelmi szálat kicsit fölöslegesnek éreztem, bár gondolom szándékosan volt ennyire nevetségesen kezelve: mi is annyit kaptunk belőle, amennyit a főhős beleadott. Ez meg konvergál a zéró felé.

Ha másért nem (de szerencsére igen), azért mindenképpen megérte megnézni, hogy azóta Don Ellis Band-et hallgatok, szüntelen.

Nagyjából másfél, de lehet, hogy két éve megkedveltem a kávét. A dolog titka egyébként egyszerű volt: teljesen véletlenül bekeveredtem valamilyen különlegesebb kávézóba. Már nem tudom, talán a Frei-ben ittam valamit, de lehet, hogy a My Little Melbourne volt az. Persze, ahogy az ilyenkor nálam lenni szokott, rögtön érdekelt, hogyan lehet itthon is jó kávét csinálni.

Karácsonyra a kiccsalád Jézuskája így kávéfőzőt és -őrlőt hozott. Az előbbi a címben szereplő, utóbbi pedig egy BOSCH MKM 6003-as típusjelzésű jószág.

Mindkét géppel nagyon meg vagyok elégedve. A kávéfőző elvileg két eszpresszót is tud főzni egyszerre, de nekem az a tapasztalatom, hogy inkább egyet érdemes, illetve a tejgőzölője kicsit kényelmetlen helyen van, elég nehéz alátenni szinte bármit, de azért jól működik.

Már többféle kávét kipróbáltunk itthon, nekem leginkább a Frei felhozatala tetszik, azon belül is a Columbia Supremo volt eddig a kedvenc, de a Douwe Egberts-féle kolumbia is bejött. Mostanában legtöbbször a Tamp&Pull-ba és a feketébe járunk, az ottani kávévilág a másik favorit.

Szóba jöttek amúgy a kapszulás gépek is, de azokat kicsit kötöttebbnek éreztem, illetve annyira nem is tetszik, hogy például Dolce Gustóhoz tíz adag kávé egy akkora dobozban jön, tele műanyaggal, amibe nagyjából ötven kávéhoz elég szemet lehet tenni.

A kávézási szokásaim máskülönben elég hektikusak, nem indul ezzel kötelezően a nap és az irodában is ritkán iszom, inkább akkor, ha van társaságom vagy ha egyszerűen megkívánom. A kötelező napi kávézást szeretném elkerülni.

Következő cél a latte art művészet legalább minimális elsajátítása, az absztrakt paca minta már egész jól megy.

Mostanában főként filmekről és fejlesztési dolgokról írok, így ismét kocka témával jelentkezem, bár most nem annyira a technológiai oldalról közelítek.

Az egész sztori onnan indult, hogy nagyon régen az irodában volt egy monitorunk, amin az oldal állapotát láttuk (néhány teszt volt akkoriban még csak, ezek világítottak zölden/pirosan). Akkor a BKV-nak még semmi onleány felülete nem volt, így a Google Mapsből hákoltam ki az iroda előtti buszmegállóban a következő 178-as indulását. Apró úrias bolondéria ez, de mégis kényelmesebb, ha nem az ember orra előtt megy el a busz.

A monitor azóta nagyon sokat fejlődött: lett sok tesztünk, amit szintén pirossal/zölddel jelez; mutatja a kódban lévő hibákat; jelzi, hogy melyik webszerverek vannak forgalomban és a hirdetések állapotát, számát. A buszmenetrend már régóta eltűnt, de most valamelyik este kedvet kaptam a Heroku és az »Árfigyelő« kapcsán a Node.js-sel való mókázásra, és összedobtam egy prototípust:

A dolog annyira megtetszett, hogy azóta továbbfejlesztettem az eleinte csak egy járat kijelzését és elérhetővé tettem a világhálón. A KöviBusz azóta kapott egy MapBox térképet, megtanulta a trolibuszok, metrók, villamosok és éjjeli járatok kezelését is, az adatokat pedig a BKK Futár API-jából nyeri, így a tényleges indulást lehet látni. Az irodában néha rá szoktam nézni, szinte mindig másodperc-pontos, ami azért elég menő. A Futár amúgy tökéletesen megmutatja a BKK utóbbi években történt fejlődését, nagyon tetszik az irány.

Ennyi lett volna mára. Ja igen: nyílt forráskódú, a projekt GitHub-on megtalálható, akit érdekel a forráskód, villázzon bátran.

Apróbetűs rész: az alkalmazás semmilyen infót nem tárol rólad, legfeljebb csak amit a Google Analytics összeszed. Az elhelyezkedésedet csak azért kéri el, hogy a térképen a közelben lévő megállókat mutassa. Ha nem adod meg az elhelyezkedésedet, a térkép a Kodály Körönd környékére ugrik.

Szerencsére elég nagy a visszhangja Lizának, a rókatündérnek, a több éve készülő magyar produkciónak. Örülök neki, hogy remélhetőleg újra beindult a magyar filmipar, persze, amikor valaki azt mondja, hogy végre egy jó magyar darab, én mindig igyekszem hangosan hirdetni, hogy azért »VAN« még lehetőség jó dolgokat látni. A jelenség minden bizonnyal az Utóélettel kezdődött, amit ugyan még nem láttam, de pontosan emiatt még sürgetőbbnek érzem a megtekintését.

Máskülönben tényleg megérdemelnénk a jó filmeket: itthon minden bizonnyal lenne rá igény, és tehetséges emberekből egyáltalán nincsen kevés, a baj nem tudom hol van, talán a Színművészetin, talán ott, hogy az MNF nem olyan produkciókba fektet be pénzt, amik kifejezetten jók, inkább olyanokba, amik visszahozzák a pénzt vagy csak egyszerűen kevés a jó ötlet.

A Liza, a rókatündér emiatt is emelkedik ki: szerepelt benne pár kötelező név (gondolok itt mondjuk Hajdú Steve-re), így gondolom megvolt a kötelező pipa a Filmalap felé, de azért mégsem kaptak olyan komoly szerepet, hogy ez elvegyen az élményből. Reviczky Gábor káromkodós poénját elsőre kicsit erőltetettnek éreztem, de a végén tetszett, ahogy az egész szál átívelt a történeten és korrekt lezárást kapott.

Ami rögtön vezet a másik dologhoz: még a nagyon csúcsszuper amerikai mozik során is ritkán fog el az az érzés, hogy semmi sem történik véletlenül, minden alaposan végig let gondolva, minden tökéletesen ki van találva. Ilyen élményem talán csak Tarantino vagy Wes Anderson filmjeinél volt, és azt kell mondjam, hogy a Liza, a rókatündér alatt végig úgy éreztem magam, mintha egy párhuzamos univerzumban élnék, ahol Tarantino és Wes Anderson valahogyan magyarok, és az általuk ismert stílust és hangulatot egy tökéletes budapesti koprodukcióban mutatják be, Tövisházi Ambrus zenéjével, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. És ezt elmondani egy magyar filmről: nagyon menő.

Aztán még azt is kiemelném, hogy az összes képkockája arany: gyönyörűen volt fényképezve, tökéletesen bántak a színekkel, a várost pedig úgy mutatták be, mintha nem is azokon a helyeken sétálnék el mindennap, ahol forgattak, de valójában mégis.

Humoros, kedves, nem kiszámítható, viszont nagyon szórakoztató, színes, magyar romantikus vígjáték Ujj Mészáros Károly filmje, a Liza, a rókatündér. Ha van rá lehetőségetek, semmiképpen se hagyjátok ki!

Új tartalom gyártásába kezdek itt a blogon, egyrészt, hogy legyen egy kis napi kötelező blogbejegyzés-kihívás, másrészt, mert a témában nem igazán találtam átfogó és naprakész írást, harmadrészt pedig mert érdekel a terület.

Ha irodai ebédről van szó, elég hedonista és elég spontán vagyok: szeretem azt enni, ami az elérhető lehetőségek közül legjobban tetszik és éppen megkívánom, így kicsit távol állt tőlem a gondolat, hogy pénteken előre egész hétre megrendelem a következő heti ebédet. Az irodában mostanában elég sokan rendeltek ilyen menüket (a szokást talán Bazsi kezdte el) és gondoltam én is kipróbálom.

A bejegyzéssorozat pedig erről fog szólni: minden héten mástól rendelem a menüt, és arról napi szinten az adott bejegyzést frissítve fogok írni. A bejegyzésekben kitérek a választékra, az árakra, az adagok méretére és a weblap használhatóságára.

Ezen a héten az Egészségkonyha támogatja az jóllakottság érzését, viszont csütörtökre és péntekre nem rendeltem tőlük, így csak három napi ebédjét értékelem.

Weblap, fizetési lehetőségek

Alapvetően jó az Egészségkonyha weblapja, ami kényelmetlen, hogy ha a rendelés áttekintése után még módosítani akarsz, akkor újra ki kell tölteni az egész űrlapot, ami kicsit macerás, bár másodjára már gyorsabban megy, ha célirányosan kattintgatsz. Bankkártyás fizetésre nincs lehetőség, viszont online lehet fizetni a három bank által kiadott SZÉP-kártyákkal.

Választék

Ami szimpatikus, hogy sokféle menü van (árelkerülő, ínyenc, nyugdíjas, suli, vega, zóna, alakformáló, lendület stb.), széles választékkal, jó áron. Habár a menü elvileg heti, egy adott napra is lehet rendelni, így ha valamelyik nap nem szimpatikus, akkor lehet másból is választani. Ezen kívül nevéből adódóan van mindenféle reform, paleo, diétás és egyéb, az átlagnál egészségesebb étkezést biztosító kínálat.

Menü értékelés

Hétfő

1 db Vega menü: tojásleves és indiai vöröslencsefőzelék, leveles spenóttal, 670 forintért.

1 db madártej, 490 forintért.

A tojásleves rendben volt, a pirított kenyérkockát vagy valami hasonlót hiányoltam kicsit. A főzelék nagyon ízlett, nem ettem még ilyet, a színe meglepően nem vörös, hanem zöld, és kicsit olyan, mintha a lencsefőzeléket spenóttal és curry-vel kevernénk. A madártej tankönyv szerinti, bár gyanúsan szabályos téglalap alakúra rúgott a fehér rész. A három adag nekem pont elegendő volt (a desszertet nem is ettem meg rögtön ebéd után).

Tojásleves

Indiai lencsefőzelék

Madártej

Kedd

1 db menü: legényfogóleves és borsos, rántott sertésborda, rizi-bizivel és káposzta salátával, 1190 forintért.

A levest elfelejtettem lefotózni, de annak ellenére, hogy sok gomba volt benne (nem szeretem, nem vettem észre a rendelésnél), finom volt. A rántott hús jól volt fűszerezve és még melegítve is meglepően jó volt. A káposzta saláta lehetett volna borsosabb. Az adag viszont nagyon laktató volt, két közepes szelet hússal és rengeteg körettel.

Borsos, rántott sertésborda, rizi-bizivel és káposzta salátával

Szerda

Mára sikerült lebetegednem, így ezt a menüt inkább nem értékelném.

Összességében: elégedett voltam az Egészségkonyhával. Az adagok laktatóak, az ételek háziasak voltak és mivel rengeteg fajta menüből és ételből lehet választani, nem lehet könnyen ráunni.

Hogy teljesen őszinte legyek, nem szeretek fodrászhoz járni. (Igen, tudom, látszik.) Biztos csak én vagyok így ezzel, de egyszerűen az egész ceremóniát egy tortúrának élem meg. Múltkor hajmosásnál a fél adag (egyébként jéghideg) víz befolyt a pólóm alá. Meg aztán ott vannak a hülye kérdések: valahogy mindig olyan dolgokat tudnak kérdezni, amire nem tudok válaszolni. Pl.: van-e választékom. Mi az a választék? Vagy hogy szögletes legyen-e hátul. Milyen lehet még? Meg a kedvencem: tegyünk-e rá valamit? Egy papírzacskót, esetleg? Vagy nyírhatja-e a rétegesen? Nem, köszönöm, csak úgy egyben nyírjuk le, nem vagyok fodrász, vizezd be az ollót aztán csapassuk. Oké, a számomra régebben ismeretlen és rendkívül bonyolult szakzsargont már megtanultam, ezt a történetet pedig természetesen szándékosan legalább a tizenötszörösére nagyítottam, de valahogy mégis mindig ilyen érzésekkel távozok.

Aztán ott van az a probléma, hogy milyen hajat szeretnék. Eleinte azt próbáltam, hogy rád bízom, te értesz hozzá, álljon jól. Na, egyet megtanultam: ezt nem mondjuk egy fodrásznak. Nem vagyok hiú gyerek, de volt olyan, hogy a szalonból kilépve már azonnal borzoltam össze a hajam, annyira rosszul éreztem magam. Miért nem szólsz közben, kérdeznéd jogosan, de erre nem tudok válaszolni, valahogy mindig akkor kérdezik, hogy erre gondoltam-e, amikor már késő. Egy ideje azt játszom, hogy mindig ugyanazt a képet mutatom meg mintául. Eddig egyszer sikerült majdnem pontosan eltalálni, amúgy vicces, hogy mindig mi sül ki belőle.

Na de, a Nyugatitól nem messze nyílt egy szimpatikusnak tűnő hely, a Borbély, amivel már szemeztem egy ideje. Nincs bejelentkezés, csak férfiaknak vállalnak hajvágást, borotválást, szakáll- és bajuszigazítást. (Tudom, van a Király utcában is egy hasonló hely, de az elsőre valahogy nem fogott meg.)

Ma munka után beugrottam, két dolog miatt: egyrészt hajat vágni, másrészt mert ki akartam próbálni, milyen a nemrégiben növesztett szakállhoz a pedert bajusz. A dolog egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az: sokáig kellett hozzá növeszteni, amitől rettenetesen idegesítő lett, főként evés-ivás közben és a pödréshez waxra (avagy mint ma megtanultam: bajuszpedrőre) van szükség, amit sokkal nehezebb beszerezni, mint gondolnád. A folyamat még a borbélynál sem volt egyszerű: hajszárítóval elég durva hőfokon kezelték, aztán jött csak az igazítás és maga a waxozás.

A vágás és a bajusz is pontosan olyan lett, amilyet szerettem volna (a vágáshoz ugyanazt a fotót mutattam), a borbélyokkal igazából az eddigiekhez képest de amúgy is nagyon jót dumáltam, a végén még egy kávéval is megkínáltak és őszintén szólva sosem éreztem magam ilyen jól hajvágás közben, így azt hiszem, új törzshelyre bukkantam.

Vagy akár írhattam volna a »WunderCart« is. 60 taxi a Hősök teréről indulva vonult a Várkert Bazárhoz, az Uber hétvégi ingyenfuvar akciója és úgy általában a közösségi taxizás ellen tüntetőleg.

Elmondom, mi az egésszel a problémám: az elmúlt három alkalommal amikor Uberrel utaztam, három nagyon segítőkész, udvarias és kedves sofőrt ismertem meg, akikkel végig jót dumáltunk az utazás alatt, akik időben érkeztek és akik a lehető legrövidebb útvonalon vittek.

Az elmúlt három alkalommal, amikor taxiztam:

• végig kellett hallgatnom a sopánkodást, hogy milyen rossz most taxizni;
• végig kellett hallgatnom, ahogy a sofőr elküld a fenébe, amiért kártyával akarok fizetni, pedig az utazás elején és a telefonos rendelésnél szóltam;
• végig kellett hallgatnom, hogy Orbán Viktor éppen miért köcsög;
• végig kellett hallgatnom a morgást, hogy nem adok borravalót
• és bónuszként az egyik fuvart tíz perc várakozás után le is mondták.

Szóval teljesen mértékben megértem, hogy pályaalkalmasság meg adózás meg szabályok meg BKK meg még ki tudja még mi, de jelenleg ha ugyanannyi vagy ha picivel drágább lenne, akkor is először Ubert vagy WunderCart hívnék, mert míg ott az összes saccra 15 utazásom során sosem volt problémám, addig az utolsó 15 taxizásomból legalább 10-nél volt valami bicskanyitogató jelenség. És nem akarom én bántani a taxisokat, mert ismerek jópár nagyon jó sofőrt és volt is rengeteg jó élményem a taxival utazások során is, de azért a tüntetés helyett lehet, hogy el lehetne gondolkodni azon is, miért kacsintgatnak az emberek az alternatív megoldások felé, mert nem, ez nem mindig a költséghatékonyság miatt van.