Quantcast
Channel: mefiblog
Viewing all 760 articles
Browse latest View live

Amazon Cloud Drive

$
0
0

Az a helyzet, hogy az Amazon kicsit mintha ágyúval lőtt volna a sokszor látszólag csúzlival próbálkozó backup illetve felhőben dolgozó tárhelyszolgáltatók közé, amikor bemutatta a Cloud Drive nevű szolgáltatását, amelyben évi 12 USA dollárért korlátlan fotó és 5 GB videó, míg évi 60 USA dollárért korlátlan, általános (személyes) célra használható tárhelyet biztosítanak.

Amazon Cloud Drive

Miért erős? Ha bármelyik másik cég csinálna ilyet, kicsit szkeptikus lennék, hogy fel merjem-e tölteni az összes fényképemet vagy bármilyen más anyagomat, de az Amazont erősnek tartom annyira, hogy biztos legyek benne: nem fog egy év múlva bezárni az egész cég, abban a helyzetben hagyva engem, hogy nézhetek gyorsan más megoldás után, szenvedve a mozgatással. Persze, előfordulhat, semmi sem tart örökké az internetek világában, de az Amazonnál talán kevesebb esély van erre, mint egy ambiciózus új belépő esetén.

Meg aztán az is van, hogy a Google Drive-nál és a Dropboxnál is havi 10 USD körül mozog 1 TB tárhely. Tudom, a két szolgáltatás alapvetően nem is erre van, de eddig azok tűntek a legjobb megoldásnak. A Flickr Pro egy évre 25 dollár, szintén korlátlan tárhelyet adnak, de az inkább a megosztásra, nézegetésre van, míg az ACD kifejezetten a biztonsági mentés célját szolgálja.

Kipróbáltam: gyors és egyszerű, van kliensprogram szinte minden mobil és asztali rendszerhez. A feltöltés gyors, a webes részen egy eléggé letisztult felületen lehet megnézni és megosztani a tartalmakat. (A letisztult felület alatt azt is értem, hogy nem kell egy olyan szépen összerakott oldalt elképzelni, mint az 500px vagy mondjuk a Flickr). Egyébként kezeli a RAW-fájlokat is. A felhasználási feltételekben nem említ semmilyen fájlméretbeli korlátozást, viszont felelősséget nem vállalnak egy esetleges meghibásodásból adódó adatvesztésért.

Ha hasonló szolgáltatást keresel, mindenképpen érdemes vetni rá egy pillantást, ezekkel az árakkal jelenleg nem igazán hiszem, hogy van jobb és megbízhatóbb tárhely a felhőben. (Amennyiben mégis, ne tartsd magadban!


2001: Űrodüsszeia

$
0
0

Háromszor láttam összesen Stanley Kubrick eposzát, Arthur C. Clarke azonos című regényéből. Legutóbb a névnapomon, kedden néztük meg a Puskinban. Annak ellenére, hogy vannak fenntartásaim a filmmel kapcsolatban, azért akárcsak a »Keresztapát«, ezt is hatalmas élmény volt a hatalmas vásznon megtekinteni. Most, hogy harmadjára láttam, összeálltak annyira a gondolataim, hogy párat le is írjak belőlük.

Sok dologról írok, ha érdekel, katt a folytatásért!

Szerkezetileg leginkább egy négy felvonásos operához tudnám hasonlítani. A részek között rengeteg érdekes, kicsit nehezen megfogható, de mindenképpen lenyűgöző képi világú felvétel, komolyzenei aláfestéssel. Ezek között a jelenetek között kell megfigyelni a sztorit, ami elsőre egyáltalán nem olyan könnyen emészthető, nekem legalábbis nem volt az. Ha a fő témát, a dráma középpontját kéne meghatároznom, egyértelműen az ember és a technológia viszonyára gondolnék. Az első részben meglátjuk, hogyan kezdi el az emberszabású eszközként használni a csontot. A második részben egy elsőre fölöslegesnek tűnő jelenet rávilágít, milyen furcsán éli életét az ember: a saját lánya születésnapján nincs jelen, de egy két perces videóbeszélgetés során felköszönti. A harmadik részben megismerjük HAL-t, a szuperszámítógépet, aki hatalmas, már-már ijesztő fejlődés a csonthoz képest. A negyedik rész pedig pontosan azt mutatja, milyenek vagyunk technológia nélkül. Mi marad az utolsó órára, percre, amikor az elmúlás gondolatán kívül már semmi sincs körülöttünk?

A monolit

Űrodüsszeia 2001 - utolsó jelenet és a monolit

Az ikonikus, hatalmas kőtábla minden fontos jelenet során megjelenik, és az emberiség minden alkalommal valamilyen fejlődésen megy keresztül. Az emberszabásúak megérintik a táblát, aminek a hatására elkezdenek eszközt használni. Az űrutazók megérintik a Holdon talált – szerintem – ugyanazon kőtáblát, aminek hatására odáig utaznak, ameddig eddig soha: a Jupiter felé. Közeledvén a célállomáshoz ismét feltűnik a monolit, ekkor mintha sokkal hatalmasabb lenne, a bolygók között, mintha az egész általunk ismert univerzumban jelen lenne. Legvégül pedig az utolsó jelenet során, amikor az ember valami mássá válik, halála előtt ismét előkerül az oszlop.

H.A.L. 9000

Űrodüsszeia 2001 - HAL 9000

Az egész filmben számomra HAL a legérdekesebb. Még kicsit most, 2015-ben is távolinak, lehetetlennek tűnik egy ennyire értelmes, saját döntéseket hozó számítógép gondolata, pedig a világ egyértelműen ebbe az irányba halad. Nem hasonlítani akarom, de ha belegondolunk pl. az iPhone-okban lévő Sirire, 20-50-100 év múlva ezekből a rendszerekből bármi lehet. HAL karaktere azért is különösen érdekes, mert a Jupiter felé utazók közül ő az egyetlen, aki emberként viselkedik. Elkezd emberi tulajdonságokkal rendelkezni: aggódik, féltékeny, emiatt hibás döntéseket hoz. Számára az ember egy fölösleges tényező: egyesek az utazásban amolyan virtuális hullaként vesznek részt; az ébren lévők a sakkjátszmára nem is figyelnek oda, mert még aközben is unatkoznak; vagy éppen szintén unottan egy mesterséges napfényben süttetik a hasukat, fél szemmel figyelve a szeretteik köszöntését; a napi feladataikat úgy hajtják végre, mintha legalább ők lennének robotok, nem pedig a szigorú, vörös szemmel figyelő gépezet. HAL azért is érdekes, mert az első eszköz, ami túlmutat használóján: míg az emberek HAL-t gondolják eszköznek, addig HAL maga eszköznek gondolja az embereket, többükét meg is öli. Ebben a formájában ráadásul HAL halhatatlan: ha a fizikai egységét cserélnék is, a memóriaegységei miatt az emlékei és azok a dolgok, amiket kifejlesztett az évek során megmaradnának, így voltaképpen HAL képes lenne a reinkarnációra.

Az utolsó jelenet

Űrodüsszeia 2001 - utolsó jelenet és a monolit

Ezzel volt a legtöbb bajom, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy értem, miről akart szólni, de én valahogy úgy értelmezem, hogy az embernek a kőtáblával való utolsó érintkezésekor sikerül túllépni múlandó státuszán: amint meghal, újjászületik valami újszerű lényként, ami viszont összességében, egészében tekint az egész világra, és egy új emberi faj legelső példánya. Az utolsó jelenetben az apróságok nagyon erősek: az eltörő pohárról is az jutott eszembe, hogy habár a pohár (amely a testet jelképezi) ugyan darabjaira tört, de a benne lévő ital nem veszett el.


Legtöbbször rühellem ha filmeket vagy színházi előadásokat valaki ennyire megpróbál elemezni, mint ahogy én tettem végtelen soron át, de ha van olyan darab, ami nagyon igényli ezt, és amiről nagyon sokat lehet és jó is beszélgetni, az a 2001: Űrodüsszeia. Nem sok hatvanas évekbeli filmet láttam, de azok alapján ez nagyon messze van az akkori iránytól. El sem tudom képzelni milyen érzés lehetett ezt a 1968-ban látni. Azért is nehéz értékelni, mert a huszonéves generáció valószínűleg úgy ül le ez elé a film elé, hogy már rongyosra nézte az összes olyan sci-fit (videókazettán!), amelynek ugyan köze sincs ehhez, mégis a jelenetek apróságaiban rá lehet ismerni.

Kicsit hiányoltam, hogy a történet során egyáltalán nem kapunk semmilyen konkrétumot. Vannak apróságok és nem a szájbarágós magyarázkodásra gondolok, de nem minden egyértelmű. Kubrick azt mondta: a film szándékosan mellőz minden kifejtést. Szeretné ténylegesen a nézőkre bízni ezt az élményt. A saját értelmezésemben az Űrodüsszeiára a sci-fi filmek nagy, furcsa monolitja: valószínűleg rengeteg embert érintett meg olyan formában, hogy emiatt akart filmet készíteni és emiatt tudott egy fantasztikus és később nagyon sikeres univerzumot felépíteni. Űrhajókkal, asztronautákkal, mesterséges intelligenciával, dimenziók közötti utazással és a technológiával való viszonyunkra vonatkozó kínzó kérdésekkel.

Egy biztos: érdemes megnézni és érdemes sokat gondolkodni, sokat beszélgetni erről a filmről. Kicsit mintha az a sok-sok LSD-s szín-hang kavalkád is ezt a célt szolgálná, hogy kicsit kikapcsoljon az agyunk, és gondolkodjunk azon a kevés, de tartalmas dolgon, amit láttunk.

Eredeti cím:2001: A Space Odyssey
Műfaj:sci-fi
Időtartam:160 perc
Megjelenés éve:1968
Főszereplők:Keir Dullea, Gary Lockwood, William Sylvester, Douglas Rain

A nagy ebédmenü teszt - Interfood

$
0
0

Az ebédrendelés review sorozatot az »Egészségkonyha« bemutatásával kezdtem, utána hétvégén elutaztunk, és a rá következő két hétben rútul lemaradtam a rendelésről, most viszont folytatom a sorozatot, ezen a héten az Interfood hozza az ebédet.

Interfood rendelés - ebédmenü rendelés egész hétre

Weblap, fizetési lehetőségek

A múltkorival ellentétben most egész hétre rendeltem, viszont a folyamat rögtön egy kis kalamajkával indult: nem működött a kártyás fizetés. Az Interfoodnál a rendelés akkor is teljesül, ha az online tranzakció valami miatt kudarcba fullad. Próbáltam lemondani és újra megrendelni, hátha akkor már megy a fizetés, de ilyenkor a rendszer nem eltünteti a korábbi rendelést, hanem egy lemondó rendelést rögzít. Másodjára sem sikerült fizetnem, végül ma jött a futár, pont elkerültem, de ott hagyta az ebédet, és többen mondták, hogy nem csinálnak ebből problémát, bármelyik nap lehet fizetni, így ez a része teljesen korrekt.

Az oldal kicsit nehezen használható, a menü ugrabugrál, a fizetésnél könnyen rámegy az ember a futárnál fizetés gombra, alatta a kártyás lehetőségek kicsit elbújnak, cserébe minden ételről van feltöltve fotó és az összes SZÉP-kártyával, bankkártyával valamint OTPay-jel is lehet fizetni.

Választék

Az Interfoodnál nincs sokféle jól hangzó menü, viszont a magyaros fogások dominálnak az étlapon. Minden napra jut egy valamilyen világkonyha névre hallgató fogás, egyébként pedig a szokásos alakbarát menün túl levesek, főételek, főzelékek, saláták, rántott dolgok és desszertek közül választhatunk.

Menü értékelés

Hétfő

1 kis adag görög gyümölcsleves 335 és 1 adag tökfőzelék, sertéspörkölttel, 715 forintért.

A gyümölcsleves finom volt, nagyon sok gyümölccsel. A tökfőzelék nálam az az étel, amit nagyjából kétszer eszek egy évben, akkor viszont nagyon jól esik. Az ízvilága, a fűszerezése rendben volt, a tököt lehetett volna kicsit jobban gyalulni, illetve sok nagyobb darab kapor volt benne. A sertéspörkölt hibátlan, semmi mócsing, finom szaft.

Interfood - kis adag görög gyümölcsleves

Interfood - Tökfőzelék sertéspörkölttel


Apró gondolat a Germanwings tragédiáról

$
0
0

Az előzményeket gondolom mindenki ismeri, így ennél talán nem is kell több: egyelőre annyit tudni, hogy a Germanwings 9525-ös járatának katasztrófáját az okozta, hogy miután a kapitány kiment mosdóba, az első tiszt kizárta, majd szándékosan nekivezette a Barcelonából indult, Düsseldorfba tartó gépet a francia Alpoknak. A gyilkosságnak nem voltak túlélői: a fedélzeten tartózkodó 144 utas és a 6 fős személyzet mind életét vesztette.

Germanwings 9525 - Airbus A320

Az egész eseménnyel kapcsolatban van pár rettenetesen zavaró dolog, aminek semmi értelmét nem látom, azon túl, hogy hergelik velük az embereket.

Először is: ez nem baleset, ez egy gyilkosság. Teljesen irreleváns, hogy egy pilóta volt az elkövető. Ha egy mozdonyvezetőnek lettek volna hasonló gondolatai, akkor az utasokkal teli szerelvényeket vezette volna a baknak. Ha egy buldózer vezetője akar ilyet elkövetni, akkor lerombol egy irodaházat, amiben emberek vannak. Ezek a körülmények legfeljebb annak tekintetében fontosak, hogy a légi közlekedés szabályozásában milyen változtatásokra van szükség. (Mint például arra, hogy sosem tartózkodhat egy fő a pilótafülkében; ezt a szabályt most egy tucatnyi társaság be is vezette.)

Csak egy mellékvonalon: ez az első olyan katasztrófa, amely nem zárja ki a szándékosságot és amely egy a szándékos katasztrófákat megakadályozandó, terrorellenes szabályozás miatt történhetett meg. Ugyanis főként 9/11 óta van agyonbiztosítva a fülkék ajtaja, ami most lehetővé tette a kapitány kizárását.

De ebbe persze kevesen folynak bele, mert a sajtóból meg ömlik a másodpilóta magánéletére vonatkozó szennyáradat. Lassan már ott tartunk, hogy a kiscsoportos óvodai barátai mesélik, milyen volt, amikor már ötévesen is játékrepülőkkel dobálta az óvoda hátsó kertjében lévő dombocskát. Nonszensz. Az emberek meg rátesznek egy lapáttal és még kiírják Facebookra az utazás előtt, hogy remélem nem depressziósak a pilóták, mintha csak ez okozná.

Rögtön ezután jön a következő idegesítő pont: elővették a depressziós embereket és elkezdték őket úgy kezelni, mintha mind gyilkosok lennének. Valahol már olyat is olvastam, hogy aki depressziós, az egyáltalán ne dolgozzon. Ha ilyen vonalon közelítenénk, nagyjából azonnal megállna a gazdaság, a depresszió ugyanis az egyik leggyakoribb betegség világszerte, ezzel több kutatás is foglalkozik, különösen mostanában.

És hogy visszakanyarodjak a bejegyzés elejére: ez még mindig egy gyilkosság. A depresszió és az öngyilkosság között nagyon sok összefüggés van, a legtöbb depressziós embernek van öngyilkosságra utaló gondolata, viselkedése, adott esetben próbálkozása, mégis nagyon kevés depressziós ember van, aki hidegvérrel meg akar ölni 149 embert, miközben kioltja a saját életét is. Különösen úgy, hogy ezt nem vallási megfontolásból teszi.

Ha a sok zavaró dolog közül kiemelnék egyet, akkor mindenképpen az lenne, hogy ezt a tragédiát rengetegen (és sokszor az az érzésem, hogy szándékosan) összemossák a depressziótól szenvedő betegekkel és a fapados légitársaságokkal. Biztosan sok depressziós ember követett el gyilkosságot, de azért nem kell rögtön megbélyegezni minden, ezzel a betegséggel küzdő embert a gyilkos címkével.

A repülés pedig továbbra is az egyik legbiztonságosabb módja a közlekedésnek. Egy húsvéti ünnep alkalmával többen halnak meg az utakon, mint egész évben a levegőben. A fapados légitársaságok biztosan sok olyan helyen is vágnak a költségeken, amiket nem lehet jó olvasni egy utazás előtt, de a nagyobb fapados társaságok (Wizz Air, Ryanair, easyJet stb.) egyetlen olyan balesetet sem számolnak, amely halálos áldozattal járt volna.

Úgyhogy kérlek, ha le akarnád írni, hogy a depressziós emberek ne dolgozzanak, akkor gondolkodj el rajta, hogy a melletted ülő kollégád, aki éppen segített megoldani egy problémát, lehet, hogy este csak nyugtatóval tud elaludni, mert lelépett a barátnője, és nem tudja kiheverni. Ha leírnád, hogy azért haltak meg, mert fapaddal utaztak, akkor pedig tüzetesen nézd át a statisztikákat, és gyűjtsd össze egy táblázatba, hogy az elmúlt tíz évben hány szerencsétlenség történt a fapados és hány a hagyományos társaságok járataival.


Ha úgy érzed, hogy depresszióval küzdesz, és akár az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejedben, ne add fel. Hívd a LESZ segélyvonalát, a 116-123-as számon. Ezt a nap 24 órájában, az ország egész területéről, mobil és vezetékes vonalról egyaránt ingyenesen hívhatod.

A nagy ebédmenü teszt - Gastroyal

$
0
0

Sorozatunk múltkori epizódjában egész héten az »Interfood ebédrendelés menüjét« kóstoltam végig, a húsvéti lakomát otthon töltöttük, sonkával, idén először sárgatúróval és friss zöldségekkel. A héten az irodai tápellátmányt a Gastroyal szolgáltatja, érkezik is az értékelés!

Gastroyal rendelés - ebédmenü rendelés egész hétre

Weblap, fizetési lehetőségek

A Gastroyal weblapja kicsit csicsás, de könnyedén használható és gyorsan áttekinthető. Bankkártyás fizetésre nincs lehetőség, elfogadják viszont mindegyik SZÉP-kártyát, illetve a futár itt sem csinált belőle problémát, hogy elkerültük egymást.

Van viszont egy új szempont, amit eddig nem néztem, ez pedig a meddig lehet leadni a rendelést kérdésre. A Gastroyalnál szombaton fél három körül adtam le a húsvét hétfő miatt kedden kezdődő kiszállítást, de rengeteg oldal van, ahol már pénteken háromkor lezárják a hétfői rendeléseket.

Választék

A Gastroyal elég komoly tematikus étlappal rendelkezik: paleolit, zsírégető, szétválasztó, vega és klasszikus ételekből lehet válogatni. A különböző menüket lehet egésznapos (reggeli, ebéd, vacsora stb.) kiadásban is kérni. Én alapvetően a klasszikus, házias ételekre mentem rá. Levesből amennyire néztem, nincsen kis adag.

Menü értékelés

Kedd

Lebbencsleves, 395 és tejfölös zöldbabfőzelék, 2 db tükörtojással 680 forintért.

A leves nagyon finom volt, tartalmas és rettentesen laktató. Hozzá kell tenni: nem sokkal előtte ettem egy kis aprósütit is, de szinte teljesen jól laktam már a leves után.

A zöldbabfőzelék is rendben volt, talán a bab picit főhetett volna még, illetve a tükörtojás gyanúsan szabályosan nézett ki, és kicsit az én ízlésemnek túl well done volt.

Gastroyal - lebbencsleves

Gastroyal - zöldbabfőzelék, tükörtojással


Minden a legnagyobb rendben

$
0
0

Valamelyik este véletlen rákattintottam egy online kaszinó reklámjára. Szerencsére nem töltődött be, örülök neki, hogy bizonyos weblapokat nem lehet Magyarországon megnézni, mert a minden bizonnyal teljesen naprakész 1991-es, igen, jól olvasod, egy immáron 24 éves törvény előírásai nem teszik lehetővé.

A Bet365 oldala letiltva

Ezzel nincs baj, ennek ellenére gondolom mindenki akar egy olyan országban vállalkozásba kezdeni, ahol egy több éve működő boltot kérdés nélkül bezárnak. Előfordul! Az oldal üzemeltetői persze fizetik a reklámokra kattintásért a pénzt, ami nyomán ugyan a felhasználó az oldalra már sosem jut el, köszönhetően az 1991. évi XXXIV. törvénynek. De nem baj, biztos a hanyatló nyugat tolvajbandája, van ott bőven.

És ha azt mondanád, hogy ugyan már, ez csak egy weboldal, érdemes ráguglizni, melyik országokban tiltanak le weboldalakat csak úgy.

Keményen dolgozó kisemberként azt sem teljesen értem, milyen alapon lettek szépen csendben bezárva a kaszinók. Engem ugyan nem érint (akkor meg minek magyarázok), sosem voltam kaszinóban, meg aztán úgyis lesz, aki majd hangosan elemezi, hogy hány ember ment tönkre a káros szerencsejáték miatt, és ki tudja: még a végén én is elhiszem, hogy ez jó.

Meg talán azt is elhiszem, hogy a »Nemzeti Dohányboltok« tényleg azért jöttek létre, hogy a 18 éven aluliak ne legyen megrontva ezzel a káros szokással. Igaz, a 18 éven aluliak ugyanúgy vásárolnak cigarettát, sőt, dohánybolt még az iskola mellett is lehet, meg aztán nézd meg, ez a kisbaba is mennyire meg van védve mindentől, de tudom én, az anyja a hülye, én is ezt mondom:

Kisbaba babakocsiban egy Nemzeti Dohánybolt előtt

Aztán simán elhiszem azt is, hogy vasárnap együtt kell lennie a családnak, azért nincs nyitva, ami eddig nyitva volt. Az megint más, hogy aki mondjuk családi vállalkozást üzemeltetett, és volt alkalmazottja, aki mondjuk egy kis extra pénzért szívesen dolgozott fél napot, az most otthon, a vállalkozó meg vagy tényleg a családdal van, de bezárta boltot, vagy egyáltalán nincs a családdal, mert nem zárta be a boltot. Azért nem zavar annyira, mert tudom, hogy ezt az egészet egy szakmailag megfelelő csoport alaposan és körültekintően átgondolta, így nem fordulhat elő olyan, hogy a vasárnap egyébként nyitva tartó benzinkúton bizonyos termékeket kordonnal kell elválasztani a vásárlóktól. (Még megvennék a végén, aztán annyival később érnének a családjukhoz.)

És ha eddig nem lett volna teljesen modoros ez a bejegyzés, zárógondolatnak talán sosem hatott ennyire komikusan és egyben ennyire elszomorítóan egy 1984-idézet:

A háború: Béke
A szabadság: Szolgaság
A tudatlanság: Erő

Bilincsben

$
0
0

Tegnap reggel úton az irodába megpillantottam egy rendőrautót. Két készenléti őrmester beszélgetett az autó mellett, a hátsó ajtó nyitva, bent egy rövid hajú férfi ült megbilincselve.

Miért érdekes ez az egész? Voltaképpen semmiért, megbilincselt emberek gondolom mindennap ücsörögnek rendőrautók hátsó ülésein, még talán olyannyira is természetes ez, hogy az őrmesterek eközben a hétvégi majálisról vagy az aznapi vacsoráról beszélgetnek, talán még rá is gyújtanak.

Nekem viszont azért volt mégis érdekes, mert kb. emiatt az ember miatt kezdtem el szoftverfejlesztéssel foglalkozni. Oké, talán ez így kicsit túlzás, mindig érdekelt a dolog, de ő volt az, aki írt egy játékot még a kilencvenes években, amit én jónéhány évvel később megtaláltam, és mivel akkor már nagyon érdekelt, hogyan lehet ilyen számítógépben működő izéket írni (ekkor nagyjából tíz- vagy tizenegy éves lehettem, korábban láttam már a QBasic nevű csodát, de nem hagyott mély nyomokat), a program végén lévő hatjegyű telefonszám alapján lenyomoztam a szerzőt. Nem volt egyszerű, de végül eljutottam a szüleihez, akik meg tudták adni az elérhetőségét.

Ez az ember egyrészt nagyon örült, hogy valaki ennyi év után megtalálja a munkáját (ezt nagyon át tudom érezni, még most is találnak meg emberek úgy, hogy jaj én olvasom a blogodat). És készséggel válaszolt minden kérdésemre a programozás csodálatos világáról, sőt, még egy tanulási célra ingyen felhasználó Delphi 5 CD-t is kaptam tőle, rajta egy tucatnyi tutorial leírással. De nem okozott neki gondot az sem, hogy még e-mailben is segítsen, ha elakadtam. Mindezt persze 1998 körül, amikor az internet még kimerült a Vianovo, a chat.hu és az internetto világával, meg a Matáv hat óra utáni kedvezményével.

Borland Delphi 5

Az embert, aki odaadta nekem azt a CD-t, Tomcatnek hívják, de erről a névről sajnos talán csak nekem jut eszembe az, hogy egy értelmes, jó fej srác, akinek a segítőkészsége miatt rengeteget tanultam egy témáról, ami érdekel, és amivel azóta is foglalkozom. A legtöbb embernek esetleg a pólóboltja, de inkább a Tolvajkergetők sorozat és az jut csak az eszébe, hogy megint előzetesben van garázdaság, önbíráskodás és még ki tudja mi miatt.

Tovább baktattam a rendőrautó mellett, ő valószínűleg fel sem ismert, én meg azon agyaltam, hogy valaki, aki máskülönben értelmes és alapvetően jó dolgokért akar küzdeni, hogyan kerülhet ebbe a helyzetbe, mitől mehet ilyen irányba. Akárhogyan is, én azért sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok Tomcatnél, az elején szerintem nem ide akart eljutni, mondhatnám: nem ezt kérte.

Better Call Saul

$
0
0

A Better Call Saul (legújabb sorozat-kedvencem) két dolog miatt is tökéletes: egyrészt kiválóan pótolja a »Breaking Bad« után maradt űrt, de mindezt úgy teszi, hogy ha valaki még csak hallomásból sem ismeri a Totál szívást, ugyanúgy élvezheti Saul Goodman kalandjait.

Better Call Saul plakátja

Az első évad tíz részes, végig is néztük. A befejezés szerintem annyira nem erőteljes, de ezzel szemben az egész évad nagyon ütős, gyakorlatilag minden része odatapasztott a képernyő elé, nem igazán néztem még sok spin-offot, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sorozat lehet annyira jó, mint az, amelyikből kinőtte magát.

A történet Saul Goodmanről szól, aki mindenféle svindlis trükkökből tengődik egyik napról a másikra. Bátyja egy menő ügyvédi iroda társalapítója, így időközben főként miatta is végzi el távoktatásban az Amerikai Szamoa Egyetem jogi képzését. A papírt megszerzi, de a jogi karriere nem indul be olyan egyszerűen, ahogyan azt képzelte. Az első évad témája voltaképpen az, hogy hogyan tud zugügyvédként boldogulni, illetve az is, hogy miért (és részben hogyan) lesz majd a bűnözők népszerű ügyvédje, akit megismertünk korábban.

Breaking Bad rajongóknak szerintem kötelező, akik azt nem nézték, viszont szeretik a sötét humorral kevert drámát, azoknak szintén.


Apró sikerem a Rendszerrel űzött háborúban

$
0
0

A hosszú sztori röviden: »külföldön« tartózkodtam, és egy bankkártyával kapcsolatos dolgot kellett elintéznem. Mit sem félve felhívtam a nemzetközileg díjmentesen hívható zöld számot, lezavartam tíz perc alatt a beszélgetést, élveztem a négy nap pihenést, majd megjött a telefonszámla egy 11 000 forintos tétellel.

Felhívtam a Teleom ügyfélszolgálatát, ahol egy negyvenperces beszélgetés után kiderült, hogy az ingyenes számot a legdrágább tarifával, 1100 forintos percdíjjal(!) számlázták. Jeleztem, hogy ez annyira nem tuti, a Telekomnál mondták, hogy oké, kiemelik a számlát, aztán lesz valami. Eltelt másfél hónap, jött a levél: a külföldi nemzetközi zöld számért nem ők felelnek, hanem a külföldi roaming társaság, jelen esetben a Telekom UK, akik pedig éppen úgy érzik, hogy az afganisztáni hívások díjával feleltetik meg a roamingos zöldszám hívást. Sokat utánaolvastam, sehol, még a szerződésben sem szerepel a roaming vs. zöldszám kitétel. Azt mondták, menjek a bankhoz, mondván ők vertek át, mert ez a szám nem ingyenes.

Második körben az OTP-hez mentem, ott sokkal hamarabb, egy hét alatt kaptam választ: nekik nincs közük a számlázáshoz, ezt a telkó intézi, nekik szerződésük van a Világegyetemmel, hogy az bizony ingyenes legyen.

Mit tehet a keményen dolgozó kisember: ír egy levelet a Fogyasztóvédelemnek és az NMHH-nak, cc-zve a telkó és a bank ügyfélszolgálatát.

A fogyasztókat védő szerv egy, míg az NMHH másfél hónap múlva válaszolt: mindketten közölték, hogy bizony a bank vert át, de sajnos ők ebben (nyilván) nem tudnak segíteni, mert a csúnya nagy bankok működését a Pénzintézetek Felügyeleti Szerve ellenőrzi (én csak PFASZ-nak rövidítem), panasszal náluk, jogorvoslattal ők élhetnek.

Már kezdtem elengedni a rongyos tizenegy ropimat, amikor váratlanul két nappal később az OTP jóváírta az összeget, és másnap még egy kézzel írt(!) elnézést kérő levelet is küldtek, mondván, hogy a kártyakibocsátó társasággal közösen utána fognak járni, és valahogy jelezni fogják, hogy ez lehet, mégsem ingyenes.

Megörültem, majd másnap hívtak a Telekomtól, egy igazi ember, az egyik ügyfélérdekeket védő osztály kollégája, a saját hangján (sok felkiáltójel) kért tőlem elnézést, és mondta, hogy amint megadom a bankszámlaszámomat, már jóvá is írják az összeget. Végül mondtam, hogy a bank gyorsabb volt, és mondták, hogy ők is kiegészítik a szerződést meg a tájékoztatókat meg a mindent a roaming vs. zöldellő szám témakörben. A hívásban elhangzottakat még egy szintén kézzel írt levélben is leírták, sőt, megköszönték, hogy nem kértem el ismét a pénzt

Tanulság #1: megéri megírnod akár négy levelet is. Az életemből összesen másfél órányi morgolódást és levelezést-telefonálást vett el az eset, de legalább nyertem, baszki, visszaadták a pénzt, és még azt is megígérték, hogy legközelebb más talán nem szalad bele ebbe a szituációba. És igen, szó szerint, minden demagógiától mentesen, kisemberként a nagy vállalattal szemben ezt igenis jó megélni, én legalábbis ezt próbálom pozitívan belelátni a történetbe.

Tanulság #2: a Fogyasztóvédelem és az NMHH megemlítése még akkor is segít, ha azok valójában fülük botját nem mozdítják (a fogyvédős néni még ki is oktatott és bemásolt egy hosszú törvény-szabály-akármi idézetet is). Valószínűleg nem is a semmittevő szervek, inkább az ijesztette meg a nagyvállalatokat, hogy ez az ember hangos, beszél, sír s panaszát nem nyeli le legyintve. (Az s karakter és cserélendőjeként nagyon ritkán hagyja el a klaviatúrámat, becsüljük.)

A pénzből egyébként elmentünk hamburgerezni, és teátrálisan elégettük a levelezést. A bank és a telkó bocsánatkérő levele pedig bekeretezve lóg a falon.

Hogy is mondta régen angelday? Ja, igen: függöny!

Bréking: befejeztem a Smallville-t!

$
0
0

Oké-oké, ez talán az egyik legrégebbi sorozat adósságom. Szerintem háromszázezerszer megkaptam, hogy miért nem engedem el a fenébe, de nem szeretem a lezáratlan dolgokat, és azért a Smallville-t mégis 9 évadon át követtem, így úgy éreztem, tartozom annyival magamnak és a sorozatnak is, hogy befejezem a tizedik, utolsó évadot. A talán huszonegy részt úgy nagyjából négy évig húztam, főként azért, mert rettenetesen unalmas és idegesítő volt. (Igen, itt már tényleg el kellett volna engednem, de inkább végignéztem.)

Smallville finálé

A Smallville Superman fiatalkori kalandjait mutatja be: hogyan lesz a tanyasi legényből a világot megmentő szuperhős, milyen megmérettetéseken megy keresztül, hogy illeszkedik be az emberek közé, hogyan kezdi el használni földöntúli erejét, amelyet a sárga Nap fényétől kap és hogyan küzd meg bolygója gyilkos maradékával, a zöld kriptonittal.

A sorozat alapjaiban egy tini szerelmi dráma volt, és ez akármilyen rosszul is hangzik, nem volt olyan vészes az évadok során.

Nem fogok kertelni, a végére kifejezetten megutáltam, amilyen irányt vett a történet. És nem azért, mert jaj emiatt vagy amiatt eltért az eredeti történettől. Amit nem tudok eldönteni, hogy az érdektelenség vajon abból ered, hogy időközben megváltoztak a sorozatokkal és filmekkel szemben támasztott elvárásaim vagy egyszerűen csak tényleg szar lett a vége.

A szerelmi dráma átment idióta, erőltetett menetbe. Az ellenségek ijesztő helyett inkább komikusak lettek. A konfliktusok borzasztóan gyengék, a megoldásaik pedig még annál is nevetségesebbek és logikátlanabbak. Hogy jobbat ne mondjak, a sorozatfináléban a gyűrűs jelenetnél konkrétan felröhögtem. Az utolsó évad egyetlen izgalmas, fordulatos és pörgős része az volt, amikor Tess múltjára és motivációira fény derül. A halott(nak hitt) ellenségek random megjelenése pedig tovább rontotta az egészet.

Talán inkább az is a helyzet, hogy a szórakoztató, néha izgalmas, laza, elnyújtott tini limonádéként funkcionáló sorozat nem igazán tudta megugrani ezt a szintet, de közben a nézők nyilván idősödtek, komolyodtak és sok mindenben szintet léptek. Próbáltak kiugrani a tingilingi korszakból, de túl hirtelen, ehhez képest túl későn és túl kapkodva tették ezt, ráadásul nem is feltétlenül a szerintem legjobb irányba. Kicsit sajnálom, mert azért az utolsó egy vagy talán két évadot leszámítva tényleg szerettem nézni, az évadok eleje és vége mindig nagyon izgalmas, a közepe pedig kellőképpen cukros volt.

A befejezés ezzel szemben kicsit inkább egy jóféle, de már szénsavját vesztett sörre emlékeztetett, és ezen már a citromkarikaként bedobott, ikonikus ruhájában látott, eredeti zenéjére elrepülő Superman sem igazán segített (pedig mi másért, ha nem ezért szenvedtem végig az utolsó évadot).

Határon innen és túl

$
0
0

Ma reggel érkeztünk haza külföldről, Szerbián keresztül utaztunk, pont aznap indultunk, amikor bejelentették a kerítés felhúzását. Nem voltam még a szerb határon ezelőtt, így nincs összehasonlítási alapom, de az utóbbi években talán csak Londonban volt olyan, hogy egyáltalán megnézték a személyimet; itt ehhez képest a magyar oldalon mindkét busz összes utasát leszállíttatták, és egyesével vetették össze az utazásra jogosító igazolványokat és a hozzájuk tartozó arcberendezkedéseket. Odafelé nagyjából 40, visszafelé nagyjából 20 percet töltöttünk a magyar határon. A szerb oldalon csak feljött egy határőr és begyűjtötte a papírokat, majd pár perc múlva úton is voltunk.

Minden utazásnál eszembe jut, hogy mennyire jó évek ezek az utazásra: a legtöbb országba, ahová néhány évtizede még körülményes volt az átjutás, most személyi igazolvánnyal az első buszra felpattanva pár óra alatt tükörsima autópályán lehet eljutni. És ezt nagyon szeretem; még azt is mondanám, hogy hálás vagyok ezért, de nem tudom, kinek kéne hálásnak lennem. Sosem luxusutazásokra megyek, nem is voltam még az EU-n kívül más országban, de nekem az EU-tagságról elsőre valahogy mindig az ugrik be, hogy szabadon mozoghatok Európán belül, útlevél és különösebb macera nélkül. Nem is dolgozni, egyszerűen csak megnézni, milyen egy másik város, amivel egy szerződés valamilyen módon összekovácsol. Tudom, hogy vannak kivételek és tudom, hogyan működik a schengeni egyezmény, de bárhogy is alakulnak a dolgok, nem szeretném az európai országokba való utazás korlátozását megtapasztalni.

És a határon zajló hercehurca közben – amelyre a hercehurca talán erős szó, inkább tényleg azzal szemben mondom ezt, hogy Ausztriába vagy mondjuk Olaszországba úgy utazhatsz át, hogy egyszer sem látsz határőrt, ellenőrzést vagy egyáltalán határállomást, de – ahogy vártuk az útlevelünket a buszban ülve, arra gondoltam, milyen lehet menekülni a hazádból.

Milyen lehet az, hogy amíg valaki a bőröndbe pakol a vidám utazásra, másnak ugyanarra az útvonalra egy másik utazás jut, hozzá egy műanyag zacskóval, amiben a legfontosabb tárgyait összecsomagolva hátrahagy mindent, amit eddig szeretett és ismert, azért, hogy tovább sétáljon valamibe, amiről azt sem tudja, jobb lesz-e egyáltalán, adott esetben több buszjegy árát kifizetve egy helyi lakosnak egy tízperes sétáért.

Igazán nem akarom elkezdeni boncolgatni, hogy milyen fajtái vannak a bevándorlásnak és hogy ezek milyen hatással vannak a mi országunkra; biztos vagyok benne, hogy itt sem csak fekete és fehér a képlet, de a saját példámból kiindulva, már egy nagyjából negyedórás határátkelésnél is szinte mindenki kellemetlenül érezte magát a buszon. Biztos érezted már te is ezt a határon. Mintha valami nem kívánatos személy lennél. A megállással; a mogorva határőrökkel, akik bizalmatlanul nézegetik, hogy valóban az vagy-e, aki a műanyag kártyán lévő fotón bámul bambán az okmányirodás fényképezőgépbe; az érzéssel, ahogy benéznek a csomagtartóba és esetleg a csomagjaidba is, kotorászva az alsónadrágjaid között. Érthetően mogorvák a határőrök és érthető persze az eljárás is, mert ők nem tudják, hogy te őszintén csak nyaralni mész, vagy valami másban is sántikálsz. De ha egy magyar rendszámú busz Magyarországra belépve ilyen fogadtatást kap, milyen lehet a kerítésen érkezőknek?

És én azóta tényleg nagyon sokat rágom ezt a gondolatot: milyen lehet annak az embernek lenni, aki még egy elektromos kerítésen is a puszta kezével mászna át, mert a bizonytalan semmi is vonzóbb számára, ahová tart, mint a saját otthona, ahonnét elindult.

Csira Ulpius Átt baszott a papiral

$
0
0

Habár a szóbeszéd során előszeretettel káromkodom, az írott kommunikációt igyekszem ettől mentesíteni; azonban az Ulpius-ház szerencsétlenkedése és nyomora annyira feltekerte a vérnyomásomat szombaton, hogy muszáj volt ehhez a bejegyzéshez a fenti címet és a lenti képet adnom:

Ulpius-ház vécépapírral egyenértékű ajándékutalványa

Az Ulpius-ház márciusban csődvédelmet kért, ami egyébként annyira nem hatna meg, azonban szüleimtől karácsonyra egy oda szóló, a képen is látható 10 000 forintos ajándékutalványt kaptam. Itt most jöhet rögtön a fejmosás, mert tényleg nem mindig csak más a hülye: karácsony óta még nem váltottam be az utalványt, mert éppen más könyvet-könyveket olvastam, most jutottam el odáig, hogy be akartam szerezni a Sárkányok táncát, így időszerű lett a vásárlás.

Az első meglepetés a Westendben ért, ahol a pár hete még Ulpiusként működő könyvesbolt most valami cickányfarok könyvkuckó lett. Még naivan meg is kérdeztem, hogy ez most az Ulpius-e, aztán mondták, hogy lol, nem, ők csődbe mentek.

Kis guglizás után megtaláltam, hogy az egyetlen még működő üzlet a Pozsonyi úton van; szombaton el is zakatoltam. Ahogy beléptem, az eladónő mosolyogva köszönt, és már nyúlt a panaszkönyvért. Amikor mutattam az utalványt, hogy levásárolnám, már nyílt is a panaszkönyv. A csőd elvileg túlköltekezés miatt volt, gondolom rohamtempóban nyitogatták a boltokat és csinálták a vegyél egyet kapsz tizet akciókat, amihez csak külön gratulálni tudok.

Szóval, adsz tízezer jómagyar forintokat egy üzletnek, amely cserébe a világ legdrágább vécépapírját (tetszőlegesen papírzsekbendőjét) adja, amely ugyan felhasználható 12 hónapig, de valójában semmit, de tényleg semmit nem adnak érte.

Azon gondolkodtam, hogy bemegyek az üzletbe, és megmondom a nőnek, hogy itt hagyom a papírlapot, és elveszek három könyvet, amely összértéke nem haladja meg a 10 000 forintot. Ha azt mondja, lopás, hívjon rendőrt, aztán meglátjuk, kinek ki lopott: az Ulpiusnak, amelyik elvette a pénzt és semmit nem adott érte, vagy én, aki a 10 000 forintomért kérem a szolgáltatást, amit sosem láttam.

És oké, ez most kicsit túlreagált reakció lesz, meg amúgy sem vittem túlzásba, de az is biztos, hogy soha többé nem vásárolok ajándékutalványt senkinek, mert ha az Ulpius bejátszhatott egy ilyet (ami egyáltalán nem volt egy kis névtelen üzlet, sőt, úgy lehet, abban még jobban meg is bízhatsz), akkor nincs rá semmi garancia, hogy más, akár nagyobb és megbízhatóbb céggel ne fordulna elő hasonló.

Apró gondolat a szivárványról

$
0
0

Én komolyan nem értem az embereket.

A jelenséget, amiről írni szeretnék, úgy nevezik: kommunikáció. Avagy, inkább annak hiánya.

Sok sztori lesz, kezdem rögtön az elsővel, ami az idei VOLT-fesztiválon történt.

A nagyszabású lakodalmas teknót játszó David Guetta koncertjén teltházban bulizhattunk: 30 000 ember tartózkodott a fesztivál területén, a tömeg jelentős része a nagyszínpad előtt. Amikor elindult a buli, sikerült nehézkesen a leghátsó sorokban helyet foglalnunk, majd két perc alatt annyi negatív élmény ért, amennyi nagyjából hat év fesztiválozás alatt összesen.

Az egész azzal kezdődött, hogy egy lány felmászott egy fiú nyakába.

A mögötte álló kétméter magas férfi (le akartam írni mit gondolok róla, de inkább igyekszem tárgyilagosan elmesélni) kérdés nélkül elkezdte fejelgetni a lány fenekét. Amikor udvariasan szóltam neki, hogy ez annyira nem szép dolog, a reakció egy kérdés volt, nevezetesen, hogy megfejeljen-e. Megmondom őszintén, nem szerettem volna, hogy megfejeljen a toronymagas haverjaival, így inkább szóltam a srácnak, hogy tegye le a lányt. Azt mondta, lófaszt, mert ők buliznak, hozzáteszem, igazuk is volt. A következő jelenetben a csávó már a nadrágját akarta lehúzni a csajnak és úgy csapkodni a fenekét, amire a lány egy jól irányzott pofonnal válaszolt. Persze, nem lett verekedés a dologból, a lány lemászott, a sráccal körbeálltuk, a történet véget ért.

Sok karaktert spórolhattam volna, ha az alábbi történik: a csávó megkocogtatja a lányt, és szól neki, hogy lécci, nem lehetne megoldani, hogy lemászol, mert nem látunk tőletek, pedig azért jöttünk be a napijegyünkkel, hogy megnézzük a koncertet, ne csak -hallgassuk azt. A csaj azt mondja, még egy számot maradna, aztán lejön, majd mindenki boldogan távozik.

Szinte rögtön ezután békésen ittam a meleg sörömet, próbáltam felvenni a szeletelős zene ritmusát, amikor észrevettem, hogy az előttem álló lánysor előtt álló három tagú atlétás srácokból álló banda nagyon feltűnően néz. Amikor megkérdeztem volna, hogy mizu, az egyik kérdés nélkül meglökött, mondván mi a faszért öntöm le sörrel, mert ő érezte a fröcskölést, és verekedés lesz. Plot twist: egy sor ember állt előttem, mindenki a kánikula elleni hűsítő vízpára alatt. Mondanom sem kell, a srácok nagyjából öt perccel később bekúrták a sörös poharaikat a dudorgó tömegbe.

Aztán este hazafelé menet a busz kígyózó sorában álldogálva feltűnt, hogy elég döglött az a kígyó, alig halad a sor. Pusztán csak azért, mert mindenki megkerülve a sort szép lassan előretolakodott az ajtóhoz, és amikor valaki megjegyezte, hogy talán mégsem kellene leelőzni a másik hetven, tisztességesen sorára váró embert, akkor megint jöttek a megfejelésekkel meg verekedésekkel való fenyedelmek.

Egy másik sztori még nagyjából két évvel ezelőtt történt a budapesti 49-es villamoson, a Móricz Zsigmond körtér megállótól néhány méterre, a Fehérvári úton haladva Buda felé. Két gyanúsan jól öltözött srác állt a vezetőállás ajtajának támaszkodva. Én leszálláshoz készültem, tőlem balra és jobbra a kétszemélyes, egymással szemben elhelyezett üléseken egy-egy párocska foglalt helyet. A túlem bal oldali pár egy ülést ült meg kettecskén. Szokásos jelenet: a zajlótt a csókolózás. Nem olyan adok egy puszit módon, inkább olyan bele mindent ameddig fel nem érünk a lakásba és le nem tépjük egymás ruháit módon. A másik ülésen durvább volt a helyzet: lány a fiú ölében, laza nyelvtánc, ölelkezés, egymás fülének a harapdálása, és itt-ott a nadrágban eltűnő kezek villanásai.

Szemben eközben a két gyanúsan jól öltözött srác álltak csendesen egymás mellett, mire az egyik nagyon halkan, szinte már suttogva azt mondta a másiknak: remélem tudod, hogy szeretlek. Majdnem felkaptam a fejemet a telefon kijelzőjéből, de inkább csak kisandítottam. Igen, ez egy erőltetett, nyálas és közhelyekkel tarkított történet, amelyikben a másik srác idegesen nézett körül, majd azt válaszolta félhalkan, hogy ne itt, még meghallják. Persze, ha más meséli, én is azt mondom, hogy cukormázas mese habbal, de ennek a tízmásodperces jelenetnek a saját szemeimmel és füleimmel voltam a tanúja. Igen, a mocskos buzik képesek voltak ezt a parázna és undorító dolgot a villamoson elkövetni. A történet itt véget is érne, de abban a pillanatban lepörgött előttem, hányszor hallottam már azt a kifogást, hogy mi sem erőltetjük a heteroszexualitásunkat másokra, ők se erőltessék ránk, csinálják a négy fal között.

A szivárvány, meg a négy fal között csinálás

Ezúton szeretném üzenni mindenkinek, aki ezt gondolja, hogy ebben az esetben ugyanúgy szóljon rá a villamoson enyelgőkre; szóljon rá a fesztiválon fetrengve pettingelőkre; szóljon rá a kézenfogva sétáló, ölelkező és csókolozó párokra; szóljon rá a cégekre, amelyek félmeztelen nők plakátjaival tömik tele a várost és szóljon rá saját magára is, hogy kicsit szedje össze a gondolatait, hogy akkor pontosan ki erőltet mit és kire.

A melegek furák. Én is furáknak gondolom őket, valamilyen szinten azt a véleményt is el tudom fogadni, hogy sokan ezt egy betegségnek gondolják. És ezen a vonalon haladva akkor fel is dobnám a kérdést: a Down-szindrómában szenvedők ne házasodhassanak össze? Ne legyen gyerekük? Dobjuk le őket is a hegyről? Kössük fel őket is egy villanypóznára, hiszen nem lehetnek egy egészséges családmodell megteremtői és ápolói? Sőt, nagy valószínűlséggel a gyermekük is betegen születik majd, ami tovább hígítja ennek az egyébként tökéletes társadalomnak az állományát. Csak azért, mert a betegek másmilyenek, furábbak, nem a megszokottak?

És még mielőtt azt mondanád: ez azért más, hiszen senki sem kéri, hogy Down-szindrómával szülessen, elárulom, hogy a melegek sem kérik, hogy melegek legyenek. Sőt, többségük titkolva, már-már saját magától is undorodva fogadja el a tényt, hogy ő más. És ahogyan furán nézel egy beteg emberre, ugyanúgy nézhetsz furán egy meleg párra is, senki nem fog elítélni emiatt. A különbség, hogy a beteg emberrel megpróbálsz kezdeni valamit, még talán sajnálod is a szituációja miatt, a melegekre meg egyszerűbb azt mondani, hogy köcsögök, és dögöljenek meg.

Az elfogadás nem arról szól, hogy azt mondjuk, mindenki egyenlő. A sok mozgalom azért mozgolódik, hogy fogadjuk el, mindenki más, mindenkinek más tetszik. Nem baj, ha nem értesz egyet, akkor lapozz és kerüld a témát. Nem, nem látod ezt folyamatosan, csak ki vagy rá élezve, és amikor júliusban előkerül a téma, akkor azt mondod, mennyire unod már. Pedig más a focivébé közvetítéseket is unja, mégsem panaszkodja tele vele a világot.

Hogy jöhet bárki ahhoz, hogy a két ember közti érzéseket semmisnek tekintse, mert annak a két személynek történetesen azonos a neme? Hogy jön valaki ahhoz, hogy az ilyen embereket meg akarja kövezni, fel akarja akasztani, meg akarja fenyegetni? Vajon ezeknek az embereknek, amikor a számítógépeiken legépelik gondolataikat, eszükbe jut, hogyan élt és halt meg »Alan Turing«, aki nélkül gyakorlatilag nem létezne a számítástechnika mai formájában? Vajon felteszi valaki a kérdést magának, hogy hány meleg mérnök dolgozik jelenleg is azon a közösségi hálón, amin melegek megkövezéséről beszél? Vajon mennyiben volt más, amikor régen azért küzdöttek, hogy a feketéket is vegyék emberszámba, ne legyenek a buszon vagy a mosdóban bőrszín szerint szétválasztva, kapjanak rendes bért és tanulhassanak úgy és ott mint a fehérek? Hogy a nők ugyanúgy dolgozhassanak, szavazhassanak és ugyanolyan elemei legyenek a társadalomnak, mint bárki más?

És amikor megint jönne a közbevágás, hogy ez azért más, csak elég elolvasni pár wikicikket vagy megnézni egy-két szórakoztatónak szánt filmet, hogy rájöjjünk: egyáltalán nem. Hatvan éve az USA-ban, abban az USA-ban, ahol most egy jogi szerződést (nem egy egyházi fogadalmat, egy jogi szerződést, amelynek jogi vonzatai vannak) lehetővé tettek függetlenül a felek nemétől, ugyanebben az USA-ban hatvan éve emberek millió háborodtak fel, hogy a koszos feketéket emberszámba akarták venni. És hányuknak kellett meghalnia azért, hogy ma már lehessenek fekete orvosok, tanárok, mérnökök és ügyvédek. Akkor ugyanúgy provokatív módszerekkel érték el az eredményt, mint ahogyan most is sokan provokatív módszerekhez nyúlnak.

Egészséges családmodell. Egy férfi és egy nő háztartása, amelyben lehetséges a gyermeknemzés vagy az örökbefogadás. Csak néhány hír az elmúlt hónapokból, az egészséges családmodellről:

Sok ehhez hasonlót lehetne még találni a különböző hírportálokon való keresgélés után. Ezek alapján ismét: hogy jön bárki ahhoz, hogy egy egészséges, jó módú, de azonos nemű pár gyereknevelésére azt mondja, hogy az káros? Látott erre példát? Hallott már valaki egy emberről, aki azért lett meleg, mert annak nevelték? Egyáltalán mi az, hogy annak nevelik? És az ilyen emberek kitagadnák a saját gyermeküket az egészséges családmodellből, ha az történetesen rájönne, hogy meleg?

Egyszer voltam egy házavató bulin, ahol a pár két fiatal srác volt. Egyikük zeneszerző és a Zeneakadémián tanul, másikuk pedig közlekedésmérnök. Mindkettejüknek jól profitáló fizetésük, értelmiségiekből álló baráti körük, jó ízlésük és pozitív világképük van. Annak ellenére is, hogy az utcán nem sétálhatnak kézenfogva, nem ülhetnek be ketten egy romantikus vacsorára és nem üdvözölhetik öleléssel vagy csókkal a másikat ha mondjuk egy hétig nem látták egymást. A fenti gyerekek bármelyikét örömmel bíznám rájuk. Hogy miért? Amit fentebb is írtam: mert senki nem lesz meleg amiatt, mert melegek között nő fel. Azért sem lesz senki meleg, mert egy közösségi hálón terjednek a szivárványos profilképek, amelyekben a liberális zsidó csőcselék bátorkodik elfogadni a másként gondolkodó embertársai véleményét. És nem, ha odamész nyíltan trollkodni és direkt ellenséges véleményt köpködni, ne lepődj meg, ha veled senki sem lesz toleráns, mert az erőszakot és az ellenségeskedést senki nem tolerálja, senkinek nem kell tolerálnia.

Itt szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy most szándékosan én is provokáltam, mégpedig azzal az eszközzel, amivel átitattam az egész bejegyzést, és amitől legjobban felfordul a gyomrom. Amikor egy közösség szűk és mondjuk deviáns részének szokásait, nevezetesen rossz szokásait kivetítik az adott közösség egészére. Azért, mert vannak a fenti hírekben szereplő párok, senki sem mondhatja, hogy az összes megszokott és normálisnak nevezett családmodellben nevelkedő pár ekképpen bánik gyermekeivel. Mint ahogyan azt sem mondhatja senki, hogy minden meleg titokban meg akar rakni a buszon és tejszínhabot akar rólad nyalogatni, mert a pride-on páran provokatívan egymás testéről tejszínhabot nyalogatnak. (Szerintem egy nő több ilyen attrocitásnak van kitéve egy három megállóból álló, átlagos közönségű buszozáson, mint egy férfi, aki egy rajta kívül csak melegekből álló közönséggel utazik.) Ugyanitt jegyezném meg, hogy ha bármilyen más rendezvényen két nő nyalogat egymásról tejszínhabot, az szexi, és körülugrálják őket a fotósok, a fiúk és még a lányok is. Mert az más. De persze az máshogy más, mint ahogy a másik dolog más.

Többször láttam már a Pride-ot, mivel az Andrássy út környékén lakom, és naponta legalább kétszer járok arra. Láttam már provokatív dolgokat a kordon mindkét oldalán. A kamionon egymás testéről tejszínhabot nyalogató, faszalakú tortát fogdosóknak én sem örülök, de annak kevésbé, amikor valaki az ötéves gyerekével a nyakában üvöltözi, hogy a buzik dögöljenek meg. A Pride-dal az a legnagyobb bajom, hogy itthon pontosan az lett a rendezvénnyel, ami a Critical Mass-szel. Az eredeti célt (a más szexuális beállítottsággal küzdők, illetve a kerékpárosok egyenjogú közlekedési partnerként való elfogadása) mindenki elfelejti, mert a néhány kirívó és vérlázító eset miatt az emberek csak a szélsősségekben tudnak gondolkodni, és őszintén, ezért nem is tudok hibáztatni senkit. (Nekem sem volt jó véleményem, amikor a CM-es bringás futár átment a piroson a troli előtt, és még ő küldte el a majdnem balesetet szenvedő busz vezetőjét melegebb éghajlatra.)

Érdemes elolvasni, hogy mi változik az USA-ban a melgek házassághoz való jogának megteremtésével. A legfontosabb: a házastársakat megillető jogok ugyanúgy megilletik őket. Nem a gyermekvállalás joga, mert ahhoz a mai világban házasságra sincs szükség. A házastársak örökölhetnek, a házastársak nem tehetnek egymás ellen tanúvallomást; a házastársak rokonnak számítanak, ha egy baleset esetén a kórházba csak a rokonoknak biztosítják a látogatást; a házastárs hozhat döntést a balesetett szenvedett fél ellátásáról. És még sorolhatnám.

Van egy cimborám, volt kollégám, aki az egész szivárványmozgalommal nem ért egyet. Sok ilyen ismerősöm van, de azért őt emelem ki, mert ő volt az egyetlen ember, aki sehol nem kezdett el buzizni, zsidózni vagy cigányozni, sehol nem állt neki fröcsögni, nem rakott ki trikolor profilképet, összemosva a nemzet színeit egy szexuális beállítottságokat elfogadtató mozgalom zászlajának színeivel. Leírta őszintén, korrekt megfogalmazásban a véleményét, dumáltunk róla egy jót, és megbeszéltük, hogy egy sör mellett folytatjuk. Szinte biztos, hogy nem fogunk egyazon álláspontot képviselni még a sok sört látó beszélgetés végeztével sem, de azt is tudom, hogy ez nem változtatja a viszonyunkat. Abban is biztos vagyok, hogy nem fogunk üvöltözni, fenyegetőzni, egymástól elfordulni.

És ez az, ami böki a csőrömet. Hogy az emberek ahelyett, hogy leülnének értelmes módon kommunikálni, beszélgetni, megismerni a másik véleményét, inkább ócsárolnak, fröcsögnek, kikövetik a kedvenc hírportáljukat, zenekarukat vagy mondjuk ismerősüket, mert más a véleménye. Nem is tudom, hogy várhatjuk el, hogy fogadjuk el a másságot, ha már a más véleményt sem tudjuk a helyén kezelni. Én elfogadom, hogy sokan ezzel nem értenek egyet, még az érveiket is, de a tájékozódás nélküli, rosszindulatú fröcsögéstől rosszul vagyok, és ez jobban zavar, mintha egyszerre kéne néznem, ahogy mindenki a gyerekkori fotóját szivárványozva állítja be profilképként, miközben mindenki az Eurovíziós dalfesztiválról fecseg és a háttérben egy egész vuvuzela kórus játszik. A vita előre visz, az ítélkezés és a saját véleményem más torkán lenyomása viszont visszarepít a sötét középkorba.

Végtelen sokat írtam, nem is baj, ha nem olvassa végig sok ember, de azért remélem, sikerült érthetően megfogalmaznom, hogy mik a problémáim egy bizonyos jelenség mindkét oldalával.

Google Photos

$
0
0

Az a helyzet, hogy a Google jókor és nagyon jól reagált az igényekre. Ennek eredménye egy nagyon jó szolgáltatás, amibe első nekifutásra nem eresztettek végtelen funkciót, de cserébe megtalálták azt az arany középutat, amit nagyon sokan, nagyon régóta kerestek.

Google Photos

És ez amúgy egy tök jó üzenet is lehet a Google-nek: nem közösségi hálózatot kell építeniük (mint a bukott Buzz vagy az erőltetett és szerintem előbb-utóbb szintén megbukó Google+), hanem ilyen és ehhez hasonló szolgáltatásokat. Ilyen termékeket ugyanis hihetetlenül gyorsan tudnak piacra dobni, és a mögöttük lévő infrastruktúra lehetővé teszi, hogy mások előtt akár a piac irányát is hosszú időre meghatározzák.

Nemrég az »Amazon« porolta le és újította fel 2011-ben útnak indult szolgáltatását: minden felhasználónak ingyen, korlátlan tárhelyet adnak fotókra és 5 GB videóra, évi 60 dollárért pedig korlátlan tárhelyet biztosítanak mindenfajta tartalomra. Sokan kipróbálták a szolgáltatást, de a butácska kezelőfelület és a szinkronizálás lehetőségének hiánya miatt valószínűleg nem ragadtak le.

Az igény viszont évek óta jelen van: sokan szeretnék a fotóikat is a felhő biztonságában tudni. Én például kifejezetten örültem, amikor ugyanezt megléptem a zenékkel: egy árva MP3 sincs a gépemen, a kedvenceket megveszem lemezen, minden más pedig ott van a Spotify-ban (az egy-két kivételtől eltekintve, ami ott nem elérhető). Nagyjából 50 000 fotóm van, és nagyon régóta vágyom egy szolgáltatásra, ahová biztonságba feltölthetném, tudnám kategorizálni és még a mobilomon is szinkronizálhatnám.

Persze, ott a Flickr, de azt valahogy jobban szeretem egy publikus fotóalbumként használni, illetve a szinkronizálós világ nálunk sem rég érkezett el. (Ők egyébként évi négyezer forintért korlátlan tárhelyet biztosítanak fotók és videók számára, egyébként minden felhasználó 1 TB helyet kap.)

A Google Photos pedig pontosan azt tudja, amit szeretnék: a picit tömörített képek és videók helye korlátlan; egyébként a Google Drive-val megegyező árazással dolgoznak. A fotóim felét már feltöltöttem, ami a nagy erőssége, hogy mobilon és asztalon egyaránt elérhető (mobilon mondjuk kicsit béna, hogy nyitva kell lennie az appnek a szinkronizáláshoz, de ez valszeg csak iOS-en ilyen).

Kedvenc szolgáltatásom, hogy a fotókat feldolgozza, és mindenféle montázst, animációt, effektekkel ellátott képet csinál véletlenszerűen, valamint az alábbi formában címkézi és kereshetővé teszi őket:

Google Photos automata címkézés keresője

Érdemes kipróbálni, én egyelőre nagyon elégedett vagyok vele. Gondolom még fognak jönni szolgáltatások (pl. arcfelismerés), de már most pontosan azt tudja, amit szeretnék, ráadásul meglehetősen jó áron: ingyen. (Abba persze most ne menjünk bele, hogy az adatainkkal fizetünk és hogy ennek milyen vonzatai lehetnek.) Sok ilyen terméket láttam és próbáltam már, de eddig a Google Photos volt a legmeggyőzőbb.

Beerbike? Inkább ne!

$
0
0

Ezer éve érlelődik a bejegyzés (talán tavaly nyáron fogalmazódott meg először a gondolat), hogy leírjam, mi az, ami valójában nem méltó az Andrássy út történelmi környezetéhez. A 444 vonatkozó cikke adta meg végül a löketet a poszt megírásához.

Beerbike az Andrássy úton, félmeztelen emberekkel

A beerbike alapvetően még jó ötletnek is lehetne, hiszen milyen jó dolog sört inni szinte korlátlan mennyiségben és közben tekerni (biciklit), de közelebbről nézve már egyáltalán nem az. Erre a szerkezetre felül egy sofőr és nyolc ember: nyolc szomjas, hangos és részeg ember, akik üvöltöznek, énekelnek, félmeztelenül ugrabugrálnak és néha még a forgalmat is akadályozzák. Ha sétálsz, lehetetlen lehagyni, mert ha megelőzöd, tuti, hogy nemsokára lemarad és újra hallhatod a bömbölő zenét meg az ÓÓÓ-O-O-O-O-ÓÓÓ-ÓÓÓÓÓ-zást. És igen, én vagyok a turbónyugdíjas, de miért kell nekem ezt néznem és hallgatnom? Ráadásul nem csak a bulinegyedben jár, ahol egy rossz szavam sincs, ha hangoskodó ittas embereket látok, hanem este kilenckor a Kodály Körönd kellős közepén. És lehetne ezt normálisan is csinálni, de a végtelen sör mellett értelemszerűen nem csak vidám biciklizőket alkot a 8 fős társaság.

Busz méretű limuzin az Andrássy úton

Másik kedvenc a limuzinbérlés. Komolyan, ha valami elegáns helyen megjelenne egy limuzin, már meglepődnék, ha nem lógna ki a tetőablakon négy félig beállt tinicsaj, pezsgősüveggel a kezükben SZIASZTOOOOK-ot üvöltözve. A mezei limuzinbérléssel semmi bajom, azon túl, hogy elértéktelenedik az egész azáltal, hogy egy tízperces séta során öt ilyet látni, és egyáltalán nem fontos vagy tehetős emberek ülnek benne, csak a kuponkóddal ingyen pezsgős városnézésre induló érettségizők, a járműveken hatalmas reklámokkal. Amivel a konkrét bajom van, az a hatalmas Hummer H2 limuzin. Bejön egy nagyjából buszméretű jármű, benne cirka 12 emberrel, bömböl a zene, üvöltöznek a tinilányok és még önti is fölöslegesen kipufogógázt a városra. Ez a cucc városban 40 litert eszik a 100 km-en, nagyjából annyit, amit egy tömött busz, ami furikázza az utasokat A-ból B-be. Miért?

Persze, több tolerancia, értem én, nem is állok neki paradicsommal dobálni a limókat, de szerintem semmi keresnivalója ezeknek a szolgáltatásoknak a belvárosban, vagy legalábbis nem ebben a formában. És ez alapvetően az én véleményem, simán elhiszem, ha valaki szerint ezek menő dolgok, de nem sok ekképpen gondolkodó emberrel találkoztam még.


Dohányzóhely az iroda előtt

$
0
0

Az egész történet ott kezdődött, hogy az irodaházunkban van egy másik szervezet is. Ők a földszinttől egészen a harmadik emeletig lakják az irodát, mi a negyediktől a hatodikig. A földszinten a másik szervezet sok-sok eleme a cigarettacsikket nem a bejárattól tíz méterre kihelyezett tárolóba, hanem a csatornába, a parkolóba, a buszmegállóba vagy éppen a virágágyásba szórták.

Kollégám írt egy levelet a szervezetnek, hogy azért az mégsem adja annyira, amit csinálnak. (A szervezet kilétére a bejegyzés végében világítok rá, maradjanak velünk!)

Az irodaház üzemeltetője közbeavatkozott: azt mondták, ennyi embernek nem elég egy dohányzásra kijelölt hely, csinálnak egy másikat is. Hamar feltúrták a virágos egy részét, lerakták szép térkővel, odatettek egy padot és egy elég nagy és jó minőségű hamutálat.

Történt azonban azóta, hogy egyre többször látunk ugyanúgy eldobott csikkeket a hamutartó környezetében (100% szél- és esővédett, így ez nem lehet a válasz), ami viszont még ennél is undorítóbb, hogy sokan a cigarettásdobozt vagy éppen a kávés poharat hagyják ott hetyke mozdulattal.

Most én léptem közbe, és raktam ki az alábbi feliratot:

Dohányzásra kijelölt hely

Egy órával később már nem volt ott a szemét. A – szerintem – ízlésesen elkészített, barátságos fogalmazású, ráadásul az EU-s előírásokat figyelembe vevő plakát úgy gondolom, tökéletesen jelzi, mire gondolunk a hamutartó, a kuka és az egyéb fogalmak mögött álló tárgyak használatakor.

Ami pedig a csavar: az irodaházunk másik lakója az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőség. Köszönjük a figyelmet!

A VS.hu megvette a köpönyeg.hu-t

$
0
0

Aki figyeli a hazai onleány piac híreit, biztos belefutott valahol (mondjuk a HVG-n), hogy az Arkon eladta a Köpönyeget a VS.hu-nak.

A hír lehetne szomorú is, de én amellett, hogy kicsit sajnálom a csapat távozását, túlnyomórészt viszont örülök a dolognak.

A VS.hu-nak ez egy nagyon jó lehetőség, hogy újabb területen rendezkedjen be; ők jól láthatóan nem a nagyokat akarják kiszorítani a piacról, hanem egy új és eddig nem igazán jelen lévő hangvétellel és oldallal igyekeznek boldogulni a hírportálok között, ez pedig a Köpönyegről is elmondható, hiszen más az alapvető célközönség, mint mondjuk az Időkép esetében, amit kvázi az első számú vetélytársnak lehet tekinteni. (Mindamellett, hogy nem volt cél az Időkép lehagyása bármiben.) A VS.hu szerintem sokkal jobban tudja biztosítani a Köpönyeg fejlődését és még nagyobbra növekedését, hiszen ők egyébként is jelen vannak például fesztiválokon és egyéb rendezvényeken, ahová nekünk nehézkesebb lett volna eljuttatni a békát. Ilyen esőzések mellett pedig mindig jó téma az időjárás, amihez praktikus, ha egy hírportálnál házon belül vannak a szakértők.

Viszlát, Köpönyeg béka!

Miért jó ez nekünk, mint Arkonnak? Tavaly óta elég sok minden történt: a cég megvásárolta a Toplakot, ami az észak-keleti régió egyik vezető ingatlanportálja volt. Nálunk van a Szuperingatlan, idén hozzánk került az iroda.hu is, ami irodaházak tekintetében a piacvezető felület. Nagyjából két hónapja pedig a mi csapatunkat erősíti a BankRáció is, aminek köszönhetően személyre szabott hitelkonstrukciókat fogunk tudni ajánlani azoknak a keresőinknek, akik nálunk tervezik megtalálni új otthonukat.

Egyszóval egyszerűsödött és megerősödött a portfóliónk: ingatlanhirdetésekkel és minden ehhez kapcsolódó szolgáltatással (energiatanúsítvány, hirdetőtábla, lakáshitel stb.) foglalkozunk és szeretnénk foglalkozni. Az Arkonnak mostantól tényleg egyetlen célja van, ami pedig az, hogy minél egyszerűbbé, kényelmesebbé és biztonságosabbá tegye az ingatlanok eladását, megvételét és bérlését. Ezzel a szemléletmóddal pedig nehezebben volt összeegyeztethető a Köpönyeg küldetése, hogy egy még szerethetőbb meteorológiai tartalomszolgáltató legyen, nagyon jól összecseng viszont a VS.hu terveivel.

Az Arkont pedig továbbra is kiváló munkahelynek tartom, ezekkel az átalakításokkal pedig még egyértelműbb, hogy tudjuk, mi a cél, tudatosan választjuk és követjük azt az utat, ami odáig vezet.

István, a király

$
0
0

Mondhatni már-már visszatérő szokásunk, hogy az évek során az augusztus 20-a közelébe eső aktuális István, a király előadást megnézzük. Többször láttam már élőben a rockoperát, továbbra is az egyik kedvencem, azonban a »2013-as szegedi előadás« Alföldi rendezésében annyira magasra tette a lécet, hogy kíváncsi voltam, mit fog kihozni az egészből Novák Péter – aki a két évvel ezelőtt előadásban is szerepelt, nagy port kavart azzal a bizonyos cigarettával – az egyik interjúban azt mondta, nagy hatással volt rá Alföldi rendezése, ezen a vonalon szeretne tovább haladni.

István, a király; Királydomb, 2015. augsztus 18.

Attól a vonaltól viszont nagyon eltávolodott a darab, mert amíg Alföldi a zene és a szöveg módosítása nélkül, pusztán a színpadi koreográfia és díszlet segítségével egy meghatározó, megosztó és vitaindító előadást mutatott be, addig Novák Péter koncertelőadása kicsit olyan volt, mintha gyorsan összedobták volna az egészet.

A legjobban talán az zavart, hogy míg Szegeden inkább színdarabot láttunk, gyengébb énektudással, addig itt egy koncertet mutattak be, viszont még a két évvel ezelőttinél is gyengébb énekhangokkal. És nem Deák Billre gondolok, nem is Feke Pálra, nem Nagy Feróra de még csak nem is Varga Miklósra vagy mondjuk Keresztes Ildikóra, mert ők nagyon jók voltak, a többi szereplő azonban nagyon kevés beleéléssel, sokszor még nem hozzáértő számára is hamiskás énekléssel és teljesen irreleváns színpadi koreográfiával szerepelt. És ez azért volt baj, mert a közönségen is látszott, hogy ha ők énekelnek (mondjuk minden harmadik számban), akkor mindenki felpörgött, hangosan tapsolt és énekelt, de a többiekre csak dudorászás és halk taps érkezett.

A másik, amin felhúztam a szemem, hogy a háttérben elvileg MOME hallgatók alkotásai voltak megfigyelhetők, amiket én egyáltalán nem akarok bántani, mert nyilván nem tudok egy gót stílusban megalkotott 3D-s kőből kifaragott Istvánt renderelni, még csak a kódex-motívumok és a Minecraft-szerű villogó animációk sem mennének, de nekem személy szerint egyik sem jött át, és mindamellett, hogy nagyon menő az egyetemisták támogatása, olyan érzésem volt, mintha össze lenne csapva a LED-falon vetített animációk többsége.

Még egy apróság, ami a szervezésre megjegyzés, egyáltalán nem a színdarabra. Az állójegyek hatezer, míg az ülőhelyek 15-30 ezer forintos áron mozogtak. Sosem értem, hogy minden évben legalább nyolc-tíz ember mondja, hogy mennyire drága a Sziget az aktuális áron (most épp 16 000 forintért), holott ott 24 órán át lehet különböző programokon részt venni, és azért 4-5 fellépőt mindig meg lehet nézni, szemben egy egész estés koncerttel, aminek ülőhelyről való megtekintéséért 30 000 forintot kérnek el, úgy, hogy eső esetén nem lehet bevinni esernyőt, csak esőkabátot, és a nézőtér nem fedett. Nincs ezzel bajom, mert tökéletesen elvoltunk a dombon ücsörögve a csóró jegyárral, de azért mégis, ezt kinek célozzák? Tudom, kérdezzem azokat, akik megvették az összes jegyet a teltházas produkcióra.

Mindezektől függetlenül nem volt rossz, a nagy része élvezhető volt, csak az beszél belőlem, hogy a Társulat által bemutatott és a két évvel ezelőtti Szegeden látott előadásokhoz képest ez sajnos sokkal kevesebb nyújtott. A hamarosan lerombolandó, eredeti bemutató színhelyéül szolgáló Királydomb és a jobb teljesítményt nyújtó színészek ezt viszont kicsit feledtették.

Száll a kakukk fészkére

$
0
0

Megnéztük a Belvárosi Színházban a valaha volt egyik legjobb könyvből készült darabot. Nem nagyon szokásom és nem is igazán vagyok erős abban, hogy kiválasszam a kedvenc vagy még akár a tíz kedvenc regényemet, filmemet, akármimet, de a Száll a kakukk fészkére mindenképpen egy olyan könyv vagy film, amit magammal vinnék arra a bizonyos lakatlan szigetre, ha ilyen választásra kényszerülnék.

Száll a kakukk fészkére poszter

És azért mindamellett, hogy imádom a darabot, és nagy kedvencem Péterfy Bori is, kicsit aggódtam, hogy milyen lesz majd ezt az egészet színpadon látni. Mindig veszélyes kiemelkedő alkotásokhoz máshogy hozzányúlni; persze, a jó darab időtálló, és a mondanivaló a lényege, mégis, ezeknél nem is azzal van általában a baj, hogy rosszul dolgozzák fel, hanem hogy jellemzően annyira erős nyomot hagy az emberben az első élmény, hogy azt nagyon nehéz felülmúlnia egy másik előadásmódnak.

De az a helyzet, hogy az Orlai Produkciós Irodának, Péterfy Borinak, Szabó Kimmel Tamásnak, Kocsis Pálnak és a többieknek sikerült a lehető legjobb helyre tenni a darabot: a Száll a kakukk fészkére egy végig nagyon szórakoztató, néha a közönségnek is kiintegető, a végére azonban az üzenetet rendkívül erősen nyomatékosító előadás. Biztosan jól lehet rajta szórakozni, de mégis úgy gondolkodik el rajta a néző, hogy nem érzi magát kifacsarva úton hazafelé a földalattin zötykölődve.

Száll a kakukk fészkére - színpad a Belvárosi Színházban

Szabó Kimmel Tamás nagyon megemberesedett a »Hamlet« óta; ott sem okozott csalódást, és McMurphy karakterét is remekül alakította, eddig mindig jó volt őt színpadon látni. Nekem Péterfy Borit kicsit furcsa volt ebben a közegben, de ez egyáltalán nem neki kritika, inkább én nem tudtam elvonatkoztatni a koncerteken megszokott karakterétől. A színészek közül még Kocsis Pál és Dékány Balázs a két kedvenc.

Mákunk volt, hogy az első előadások egyikére sikerült happolnunk jegyet, most decemberig az összeset eladták, és mivel jó a visszhangja is, gondolom nem lesz egyszerű bejutni, de szerintem mindenképpen megéri keresni rá a jegyet, különösen, ha valaki már olvasta vagy látta korábban is.

Hogyan ne csinálj kampányt

$
0
0

Biztosan ti is hallottátok, hogy érkezik az új Csillagok háborúja film, a Star Wars: Az ébredő erő. A vetítést nagy várakozás veszi körül, elvégre nem minden évben jelenik meg új rész az egyik legsikeresebb és legjobb űrtörténetről. A Cinema City ezt a hullámot próbálta (egyébként elég ügyesen) megülni: online foglalni természetesen nem, de a jegyet előre meg lehet vásárolni, kényelmesen, a kanapéból, ahogy mondani szokás. Az akciót elég nagy kampány előzte meg: a tegnap 9.00-s jegyeladási kezdést lehozták a nagyobb hírportálok és beharangozta maga a mozi is.

Szoftverfejlesztő vagyok, sok hasonló kampányt láttam már mindegyik (fejlesztési, reklám és vásárlói) oldalról, így már előző nap sejtettem, hogy az oldal nem fogja bírni a terhelést, és hiszti lesz. Nem is tévedtem: kilenc órakor még semmi nem történt, egy órával később nagy nehezen végre sikerült megvennünk a jegyet, a pénzt levonta a fizetési rendszer, de a mozi oldalára már nem jutottunk vissza, a foglalást buktuk.

Próbálom most a személyes érzelmeket félretenni, és szigorúan szakmailag kiemelni, mi volt a baj ezzel az egésszel, és hogy egy elkövetkező új alkalomnál mire érdemes figyelni, ha valaki ilyen kampányban gondolkodik.

Előzetes felmérés, kalkuláció

Ha jön egy esemény, amire tudod, hány jegyet szeretnél eladni, érdemes belegondolni, mennyire érdekli majd ez a felhasználókat. Mivel már a jegyelőadás beharangozásának is nagy visszhangja volt, lehetett volna tervezni azzal, hogy sokan rohamozzák meg a weboldalt. A szervező tudja, hogy hány terembe összesen hány jegyet tud eladni, ilyen esetben magabiztosan lehet úgy számolni, hogy az első napra eladható összes jegynek megfelelő különböző ember látogatja meg az oldalt. Igen, lehet, hogy túlbecsült, de inkább bírja kényelmesen a gép, mintsem összedőljön. Ha volt ilyen felmérés, és megmérték, akkor érdemes elgondolkodni, mi nem jött össze: rossz számmal dolgoztak, rosszul mérték a gépeket stb.

Kommunikáció, kommunikáció, kommunikáció

Az oldalon 9.00-kor semmi nem történt. Az előzetes kommunikációból nem volt egyértelmű, hol lehet jegyet foglalni, ráadásul a kis beharangozó is elég félrevezető volt: jegyfoglalás NEM lehetséges feliratával azt hihette az ember, még mindig nem jó a dolog, pedig csak úgy értik, hogy a vásárlás mehet, a foglalás nem. De amikor kattintasz, a foglaló felületen persze felajánlja, hogy foglalj, és csak az utolsó pillanatban áll meg technikai hibával, miszerint erre az előadásra nem lehet foglalni.

CinemaCity Star Wars jegyfoglalási mizéria

A jegyvásárlás végül megtörtént, a pénzt levonták, de a jegyet nem kaptuk meg. A telefon olyan szinten volt túlterhelt, hogy ki sem csengett.

A kommunikáció harmadik fekete pontja, hogy amikor látták a galibát, és jöttek Facebookon a kommentek, még akkor sem történt semmi, órákkal később írták ki, hogy technikai problémákkal küzdenek, és ma egy körül volt az első értelmes kommunikáció (értelmes alatt azt értem, ahol a felhasználók nem dobnak be kérdéseket, hanem megértik, mi fog történni a lebegő pénzükkel), hogy a sikertelen vásárlások pénzeit visszautalják. A telefonos ügyfélszolgálaton egyébként külön kérésre ezt elmondták, de a jegyet sehol nem látod, aztán várhatod a visszautalt pénzt. (Abba már tényleg bele sem mennék, hogy négy jegy nagyjából kilencezer forint, van olyan, akinek ez komolyabb összeg, és mondjuk a visszautalásig nem tud új vásárlást bonyolítani.) A telefonon egyébként azt javasolták, hogy inkább vegyük meg a pénztárnál, de már működik az online rendszer is. Elvileg.

Vészhelyzet esetén…

Minden ilyen kampány során szükség van egy vésztervre, mind a marketing mind pedig az IT részéről.

A marketing oldalról nagyjából az alábbi kérdésekre kell tudni a választ (még a kampány indulása előtt):

  • hogyan, hová, mikor kommunikálunk, ha eltörik az oldal?
  • Fel tudunk-e készülni arra, hogy ha eltörik az oldal, mégis megmaradjanak a foglalások?
  • Milyen módon lesznek kárpótolva azok, akiknek nem sikerül a foglalásuk, de a pénzük beragad?
  • Tudjuk-e már az oldalon is jelezni, ha nem elérhető a rendszer, vagy csak egy csúnya 503-as hibakódot dobunk?

Ami szerintem fontos, hogy egészen addig, ameddig nincs fizetés egy projektben, lehet legyinteni, de ha az emberek előveszik a bankkártyájukat, megadják az adataikat, levonják a pénzt, és utána nem kapnak semmilyen szolgáltatást, akkor az nem lehet megoldás, hogy másfél nappal később kiírjuk, hogy bocs, és visszautaljuk a pénzt, de egyébként így jártatok. Alapvetően nem sok ember hisz még az online vásárlásban, és egy ilyen kaland évekre eltántoríthatja azokat, akik mondjuk most próbálták először, vagy még nem is csináltak ilyet korábban.

Ezeket szerintem mindig fontos figyelembe venni. Én is nagy terhelésű oldalon dolgozom, nálunk is voltak már leállások, mint ahogyan mindenhol. Sosem az a lényeg, hogy ne álljon le, ez is fontos, de még fontosabb, hogy ha leállt valami, akkor mindenki azonnal tudja mi a dolga, ne csak a levegőben kapkodjon, mert ilyenkor másodpercenként bukik a cég, és nem feltétlenül pénzt, hanem presztízst, azt pedig még piacvezetőként is évekig tart újra felépíteni, tudom, mert láttam már ilyesmit testközelből.

Eddig az objektív, szakmai rész.


A személyes véleményem az, hogy a Cinema City egy legkevésbé sem szimpatikus cégcsoport. Egy olyan vállalatról beszélünk, amelyiknek éves szinten 5 milliárd forintnyi nyeresége van, amelyik Európa-szerte üzemeltet mozikat és amelyik itthon szinte monopolhelyzetben van. Ez az a cég, ahol pár éve még mobilról nem lehetett megnézni a weboldalt. Ahol az egyik teremben hónapokig le volt szakadva a vászon és a mennyezet egy része, mégsem foglalkozott vele senki. Ahol egy időben kitalálták, hogy a büfében nem lehet bankkártyával fizetni. Ahol a büfében egy olyan menü, ami 3 dl (vizezett) üdítővel ad többet, nagyjából 400 forinttal kerül többe.

Idén nagyjából 30-40 filmet néztünk meg moziban, ebből összesen két vagy három alkalommal választottuk a Cinema City valamelyik helyszínét, nem véletlenül. Nem akarok világmegváltó gondolatokat írni, de az ilyen cégeknél tényleg nem szívesen költöm a pénzem, húsdaráló szaga van az egésznek, a kisebb mozikban sokkal barátságosabb a kiszolgálás, alacsonyabbak az árak és ha van lehetőségem, inkább nekik adom az időm és a pénzem, ha már nem otthon szeretnék filmet nézni.

És tényleg, az egészben nem azzal van a baj, hogy hibáztak, mert az bárkivel előfordul. Inkább azzal, hogy igényt akarnak teremteni (mert ez nem a filmről, ez szigorúan a marketingről szól), csúnyán beletörik a bicskájuk, és még utána is bénáznak. Aztán ezt persze mindenki elfelejti majd, és jövőre újra lesz valami hülye sztorijuk, de megtehetik, mert az emberek úgyis oda fognak menni, mert nekik van a legtöbb termük az országban, így igazából nyerő helyzetben vannak, akármilyen hibát vétenek. Az ilyen magatartás ellen a fogyasztói társadalom kellős közepén pedig csak egyetlen szereplő tehet: maga a fogyasztó.

Viewing all 760 articles
Browse latest View live